„Az élet kegyetlen, csak akkor tudsz érvényesülni, ha harcolsz érte.”

Sokan kérdezik tőlem, hogy hiszek-e a sorsban, a csodákban és az egyéb ilyen dolgokban. Na és mi a válaszom? Az, hogy nem. Nem hiszek ezekben. Az ember csak áltatja magát, hogy a csodákban hisz. Valamilyen csodamód, majd gazdag lesz, majd jó élete lesz, majd megtalálja az igaz szerelmet. Nonszensz. Az embernek meg kell dolgoznia mindenért. Ha az ilyen ostobaságban hinne mindenki, akkor soha nem jutna előrébb az emberiség, már pedig nem azért tartunk ott ahol, mert mindenki várta a csodát, mint a sült galambot a szájába. Sokan még most is harcolnak az élettel, azért, hogy jobb életük legyen, viszont vannak, akik kezdik feladni. Persze jobb abban hinni, hogy valamilyen ismeretlen oknál fogva jobb lesz minden. Elvégre a hit hal meg utoljára, nem igaz? Ezt szokták mondani.

„Ami egyszer elaludt, nem olyan könnyű újjá éleszteni, de nem lehetetlen.”

Természetesen gyerekként én is hittem a csodákban, nem mindig voltam ennyire pesszimista. Árvaként én abban hittem, hogy egyszer, majd lesz egy olyan család, akik elfogadnak és élhetek velük, még ha nem is a biológiai gyerekük leszek. Semmi másra nem vágytam, csak erre. Persze nem voltam olyan szerencsés, hogy ez megtörténjen velem.

Nem mondom azt sem, hogy rossz volt az árvaházban, de vannak dolgok, amiket megváltoztatnék, ha lehetne. Mint például azt is, hogy nem haverkodtam volna nagyon össze két idősebb sráccal. Akkor még 10 éves voltam, ők pedig 14 évesek. Megtanítottak a zsebtolvajkodásra, hogy különböző trükkökkel hogyan tudok lehúzni másokat, amiket pedig később is alkalmaztam vagy tovább fejlesztettem, esetleg más dolgokat is kitaláltam. Nem voltam soha hülye gyerek, maximum naiv. Vakon megbíztam bennük, tényleg a barátaimnak tekintettem őket. Badarság volt ezt higgyem.

„Mindenki életében eljön az a töréspont, aminél azt hiszik, hogy nincs lejjebb.”

Amikor 13 éves voltam, egyszer késő este lógtunk ki az árvaházból. Azt mondták, hogy jó buli lesz, nem kell mitől féljek. Elvittek egy olyan helyre ahol örömlányokkal találkoztunk. A srácok összeszedtek annyi pénzt, hogy lefizessék a nőket és konkrétan én voltam a friss hús nekik. Nem akarom részletezni, szerintem mindenki sejti, hogy mi is történt. A rendőrök ezek után elvitték azt a két srácot, mivel amúgy is lassan 18 évesek lettek volna, de maradék időt a fiatalkorú börtönben töltötték le. Aztán soha többé nem láttam őket szerencsére.

Azt nem mondom, hogy ez olyan hatalmas trauma volt nekem, hogy utána egyetlen egy nővel nem álltam szóba, de ha hirtelen érnek hozzám vagy közelebbi kontaktust vesznek fel, például belém karolnak vagy megölelnek, attól már undorok. Éppen ezért van az, hogy szex ügyileg nem tudom nővel csinálni.

„Néha jó bele törődni a dolgokba, de nem mindig ez az igazi megoldás.”

Jelenleg 20 éves vagyok. Az árvaház mély benyomást tett rám, így végül én magam is nevelő lettem. A gyerekekkel nincs bajom, igazán édesek. Viszont mit ne mondjak, nem sok a fizetés, amit itt kapunk, ezért is van az, hogy néha máshonnan is begyűjtök egy kis pluszt. Ám nem mindig csak pénzt lopok, van hogy ételt vagy esetleg játékot. Általában mindig a gyerekekért teszem, hogy jobb legyen nekik, mert én tudom pontosan milyen érzés szegénynek lenni. Mehetnék tovább tanulni is, mert általános iskolában és a gimiben is kitűnő tanuló voltam, de ilyen életkörülménnyel, nem igazán tudom megengedni ezt magamnak. Viszont, már megszoktam ezt az életet. Van egy kis 14 éves szárnysegédem is, akivel néha nap közösen lopunk. Arra viszont oda figyelek, hogy ő neki soha ne essen baja. Mint ahogy mondtam, tudom milyen szar érzés ez az egész, úgy hogy nem akarom, hogy mások is megtapasztalják ezt.