Felidézem Mr. Coach minden fröcskölős buzditókiáltását, amivel az elmúlt négy évben próbált átkergetni a tornatermünkben jelképesen kifeszített célszalagon. A kedveseket ("Rakéta vagy, Pines, RAKÉTA!") és mivel a helyzet úgy kívánja, a kevésbé kedveseket is ("Fuss, Pines, fuss, mert ha az életed nem is, az átlagod múlik rajta!"). Mit mondhatnék? Az Úr nem osztja két kézzel az áldást, a sziporkázó személyiségem és eszem mellé sajnos nem kaptam állóképességet, rohanóképességet meg pláne! Sokáig azt az elvet vallottam, hogy majd futok, ha kergetnek, de mint arra Mr. Coach egy különösen kreatív napján rámutatott, akkor már késő lesz. Szóval, ha te vagy a baltás gyilkos (az igazi, nem a Mr.C-féle), felejtsd el, hogy ezeket a kiszolgáltatott sorokat egy Mabel Pines nevű lány írta!
A fülemben gejzírként zubogó (a gejzír ugye zubog?) vér hangjától süketen, zihálva és kissé kiszáradva esek be a stúdióba. Próbálok némán haldokolni, hogy ha Gideon már elkezdte a műsort nélkülem, ne zavarjam meg, de nincs szükség az óvatosságra. Gid a tőle kapott (rózsaszín) "Partners in crime" bögrémet nyújtja felém és az illat alapján a spéci belga forrócsoki van benne, amit minden más helyzetben úgy imádok, de most csak annyit tátogok némán, esdekelve, hogy:
– Vizet! Gyorsan!
Műsorvezető társam pedig mintha csak gondolatolvasó lenne, átnyújtja a saját (kék) "Partners in crime" bögréjét, amiben víz van. Úgy szürcsölöm ki az átlátszó folyadékot, mintha nem havon és jégen verekedtem volna át magam, hanem egy kiszáradt, forró sivatagon.
Kell néhány perc, hogy összekapjam magam. Először megszabadulok a kabátomtól, aztán fújok magamra a gránátalmás testpermetből, hogy orvosoljam a "rohantam, hogy ideérjek" szagot, majd a hajamat is visszaigazítom a kontyomba és eredeti ülős szándékaimmal ellentétben elheveredek az ütött-kopott kanapén.
– Bocsánat, bocsánat, bocsánat – ismételgetem lehunyt szemmel és eltakarom az arcom. – Két perc és kezdhetünk, oké? – Felpillantok Gideonra a tőlem telhető legmanipulatívabb kiskutya szemekkel, de a srác egyáltalán nem pipa, sőt! Azta, vajon hogy csinálja, hogy mindig ilyen ZEN?
– Pihenj csak, Napsugár. Tartunk egy esőnapot, nem ügy.
– Pedig úgy készültem a multiverzum témára! – A lemondó sóhaj nem jön szívből, igazából megkönnyebbültem, hogy ma még sem kell alternatív valóságokról mély és elgondolkodtató eszmecserét futtatnom, hulla fáradt vagyok bármi mást csinálni, mint heverni ezen a kanapén. – Most már megkaphatom a csokimat?
Gideon mosolyogva megy a bögrémért, én pedig felülök és a keverő pultra pillantok. A lámpák égnek, a műsor tehát megy.
– Azt a bandát raktam be, akiket a neten találtál.
Tessék, már megint a fejembe lát. – Egyébként... áh, nem fontos.
– Mondd csak – mocorgok.
– De nem az én dolgom... csak hát... hm. Na, jó, szóval nem jellemző rád a késés. Megint randid volt azzal a pasassal?
Félrenyelem a csokit, mert olyan váratlanul ér a kérdés és jó két percig csak köhécselni tudok.
– Khm. Nem, dehogy! Elhúzódott a bálszervezés, nem tudtunk megegyezni a témában. A csapat egyik fele az Egyszer volt holnem volt mellett kardoskodott, a másik Kaszinózni akar, felmerült a Maffia is, de mielőtt még a Sztriptízbároknál lyukadtunk volna ki, lefújtam a szavazást és majd jövő kedden beszéljük meg. – Egy szuszra hadarom el, aztán még hozzáteszem: – Billel amúgy nem randiztam. Csak... beszélgettünk. Tudod, ahogy veled is szoktam – bököm meg játékosan, majd lerakom a bögrét magam mellé és kézve veszem az asztalon heverő kazetták egyikét. Ősöreg cucc, de én imádom. A bakelit után a legvintidzsebb dolog a világon. Miközben a számlistát olvasgatom nem tűnik fel, hogy Gideon arcára fagy a mosoly.
– És tudod már, hogy kivel mész a bálba?
– Hát, ha nem hívott el senkit, akkor Dipperrel – felelem a legnagyobb természetességgel.


Olyan, mintha betéptem volna. Nem mintha tudnám, milyen az, de valahogy így képzelem el. Színek úszkálnak a szemem előtt, olyan árnyalatok, amiket korábban nem is láttam, sőt abban sem vagyok biztos, hogy léteznek-e. Mindegyik szín tartozik valakihez. Egyeseket hatalmas buborék vesz körül, van aki körül lüktet, néhány embernél egészen halvány és olyan is van, aki körül egy árva árnyalat sem táncol. Mostanság ők a kedvenceim, tőlük ugyanis nem kapok agyérgörcsöt.
Nem ez az egyetlen furcsaság. Ott vannak az értelmetlen, se füle, se farka álmaim is, amik nem a hagyományos módon furák, ahogy egy álomnak lennie kell, hanem... tényleg nagyon, nagyon, nagyon furák! Nem hiszel nekem? Oké. Te is smároltál már álmodban egy Norman nevű sráccal, aki igazából öt gnóm volt, vagy akarta leigázni a világot egy sárga, egyszemű háromszög? Mindjárt gondoltam. Egy csomó hajmeresztő dolgot álmodtam, amik egy Gravity Falls nevű helyen estek meg velem és az ikremmel. Mert hogy álmomban mostanság mindig van egy ikrem. Huha, vajon mit szólna egy dilidoki, ha ezt mind elmesélném neki?
– Mabel, figyelsz?
– Figyelsz. Vagyis, figyelek. Mit is mondtál?




A papírra firkált két szót bámulom és minél többször ismétlem el magamban némán, annál több dolog villan be. Az álmaim értelmet nyertek, ahogy a furcsa viselkedésem is, amivel a frászt hoztam a barátaimra az utóbbi napokban. Végre összeállt a kirakós és azt kell mondanom, ez még az eddigi kalandjainknál is meredekebb, pedig megmentettük a világot egy eszelős démontól. Piszkosul hiányzik Dipper, bár ha ő is átkerült ebbe a világba és hozzám hasonlóan elvesztette az emlékeit, van egy tippem, hogy hol keressem. És ha jó a megérzésem, azt is tudom, ki Wendy, ki Ford, Stan... és Csámpás!
– Frenklin – kapom fel a törpemalacot. – Vagy mondjam inkább, hogy Csámpás? – nevetek fel és megdögönyözöm. A bolog röfögésből tudom, hogy ő is emlékszik rám. Már csak két kérdésem van. Az egyik, hogy a családom és a barátaim képben vannak-e a helyzettel, a másik pedig... Bill ugye nincs a képben egyáltalán?!


✦ Nagyon empatikus személyiség vagy, ami eddig csupán annyit jelentett, hogy könnyen észrevetted, ha valaki szomorú vagy épp dühös volt, akkor is, ha próbálta titkolni, de mióta tisztában vagy azzal, ki vagy, szó szerint látod is ezeket az érzéseket. Az erősebb érzések színes auraként lengik körül az embereket, ha nagyon koncentrálsz, képes vagy megragadni a hozzájuk kapcsolodó gondolatfoszlányt, egyetlen árulkodó mondatot vagy egy képet, de ez nagyon kimerítő, ráadásul, ha túl erős egy érzés, az rád is hatással lehet, elveszítheted a kontrollt a saját érzéseid felett. Vannak emberek, akik ki tudnak zárni és vannak, akiknek a közelébe sem érdemes menned, mert olyan heves vihar dúl bennük, hogy magukkal ránthatnak. Ha erős negatív aurát látsz, jobb ha elkerülöd.