Minden valamirevaló tolvajnak van egy jó sztorija, egy tragikus, sokszor véres fordulatokkal teli története, ami a halála után igazi legendává teszi.
Nekem nem volt.
Nem azért szöktem el, mert kegyetlenek voltak hozzám – bár minden nézőpont kérdése –, hanem mert sehogy sem illettem a tökéletes idillbe, amit elképzeltek maguknak, mikor befogadtak. Más voltam, mint amit elképzeltek és nem akartam megvárni, mitől fosztanak még meg, mire végre maguktól is belátják ezt. Nem hibáztatom őket, jó emberek voltak, talán túl jók is. Hozzám képest mindenképp.

Fogadtam magammal, hogy ez az izzadt hegyomlás mégis hány pohár után dobja be a törülközőt, és szégyen, de vesztésre állok.
– Te olyan jól bírod, hogy csini-hikk-csinálod? – gügyögi nekem, miközben nekem, illetve rám dől.
– Szuperképesség – felelem minden erőfeszítés nélkül. Egy órája még tettem a szépet, ahogy kell, de most már fel sem tűnik neki az egykedvűségem. Az idő az emlékeket szépíti meg, a pia meg a jelent. – Szóval, Gordon...
– Greg – csuklik a fülembe. – Greg vagyok, de hívj csak... szerelmemnek! Elveszlek és itt minden a tiéd lesz! – A karjával széles mozdulatot ír le a puccos nappalijában, amivel leveri az asztalról a whiskys üveget, aztán vihogni kezd magán.
– Házasság? – Felhorkanok és megrázom a fejemet, de bevillan egy kép egy kápolnáról és egy arc, ami időnként álmaimban is kísért. – Nem hiszek a házasságban, Cariño.
– Ne, ne ítélj el minden pasit szem-hikk-hétnek, csak mert egy összetörte a szíved... az nem fair!
– Állj, állj, ki beszélt itt összetört szívről? – Megrázom a fejem és felteszem a mutató ujjam. – Az én szívemet nem törte össze senki. ¿Entiendes? – Általában én vagyok az, aki mások szívével játszik, na meg persze a pénztárcájukkal is, de ez most mellékes, nem kötöm Gordon orrára, de nem akarom, hogy azt higgye, hogy valami idiota miatt vagyok ilyen. Igazából nem akarom, hogy bármit is higgyen rólam, emlékeznie sem kellene rám, mert ha majd holnap reggel felébred, és észre veszi, hogy hiányzik a karórája és a pénze, nem akarom, hogy felidézze az arcom. Erre van a töménytelen mennyiségű pia, aminek a harmadát ő, a maradékot meg a fikusza itta meg, ami persze egyáltalán nem biztos, hogy fikusz, nem értek a növényekhez.
– Szíí, szenyorrrritá – hörög artikulátlanul. Gondolatban a levegőbe bokszolok, mert ez már az az állapot, amikor csak ki kell várni, hogy az alkohol és a meleg megtegye a hatását. Milyen jó lenne, ha türelmes lennék. Nem merek zajt csapni, nehogy kizökkenjen a kómából, ami felé sodródik; a szemei lassan lecsukódnak és dőlni kezd, felém, de egy finom mozdulattal módosítok az irányon. Megrezzen, felnéz és tátja a száját, mondani akar valamit, de elcsitítom mielőtt megtehetné. Úgy susogok neki, mint egy pólyásnak.
– Aludj, Gordon, aludj szépen.
– Greg – motyogja, aztán horkolni kezd.
Kifújom a levegőt és hátra dőlök a kanapén megboldogult mosollyal. Bármennyire is szenvedek tőle, imádom ezt az egészet. Az én esetemben nem igaz a mondás, hogy a gengszter élet választott, teljes mértékben az én döntésem volt, hogy a Helgánál becsületes(-nek is mondható) munkával megszerzett fizetésemet ilyen módon egészítem ki. Illetve ilyen módon is. Van pár hasonló mellékállásom, megszerzek ezt-azt embereknek, ha megfizetnek, de szívesebben vagyok a magam ura. Tudom, hogy ha szegény Gordon reggel elbattyog a rendőrségre, ahol valami csoda folytán komolyan veszik a ködös vallomását egy átpiált estéről, no meg egy titokzatos latin istennőről (ő mondta, nem én), és vizsgálódni kezdenek, és esetleg, de tényleg csak ESETLEG valahogy eljutnának hozzám, ki tudnám vágni magam a helyzetből. Ezzel szemben, ha valaki mással, vagy másnak dolgozom, mindig ott a kockázat, hogy az illető elárul. Nincs bajom a rázós helyzetekkel, de nem viselem jól a bezártságot, egy kétszer kettes cellában megbolondulnék.
Ideje a tettek mezejére lépni.
Az órája volt az, ami miatt tudtam, hogy Gordon jó fogás lesz, így egy finom, könnyed mozdulattal megfosztom tőle. Messziről is látni, hogy eredeti, de azért biztosra megyek. A növényekhez tényleg nem értek, viszont a drága holmikkal más a helyzet. Hatalmas lenne az én törékeny csuklómon, így a táskamba dugom és felállok, hogy szétnézzek. Nem akarom kifosztani az egész házat, azzal túl nagy figyelmet vonnék magamra, de az óra igazából nem nekem lesz, hanem egy barátomnak, így magamnak is szeretnék valamit. A ház tele van arany, vagy legalábbis aranynak látszó szobrocskákkal és mütyűrökkel.
– Hogy nem raboltak még ki? – sandítok hátra a vállam felett, aztán megakad a tekintetem valamin. Átmászok az útban felejtett puffon és a tévé alatti szekrényhez lépek. Egy karcsú macskát ábrázoló szobor, egy alebrije-szerűség ül méltóságteljesen a sarokban. Kék és zöld drágának tűnő kristállyal van kirakva, és annak ellenére, hogy ritka ocsmány a többi cucchoz képest, teljesen megbabonáz. Ő lesz a másik, amit ma este ellopok.


Egy Balenciaga logóval ellátott papírtáskával sétálgatni sokkal kevésbé feltűnő, mint egy negyven centis rikitószínű macskával a hónom alatt. Gordonnál sajnos egyetlen nyomorult, márkátlan vászontáskát sem találtam, de ha valamit megtanultam az az, hogy a túlzott feltűnés épp annyira jó álca, mint ha görcsösen igyekeznék láthatatlanná válni, így nem aggódom amiatt, hogy az emberek szeme megakad a kissé kirívó márka miatt. Csak most kezd besötétedni, így az utca lámpák már világítanak. A kezem a vékony farmerkabátom zsebébe dugva, kerülgetem a munkából haza igyekvő embertömeget és közben Baby Bear üzeneteire válaszolgatok.

21:12

Augusztus 11., vasárnap

Baby Bear

21:12

Augusztus 11., vasárnap, 21:12

Minden simán ment?

Pracli, hahó???

Válaszolj már, te nő!

Nyugi már! Most végeztem.

Azt hittem, sosem alszik el...

Úton vagyok amúgy.
Beugorjak vacsiért?
Mindjárt keresek valakit, aki állja...

Ennék egy hambit  

THANKS TO LOUIS AT SHINE!

Nem mintha rászorulnék arra, hogy valaki más fizesse a kajámat, de van egy pikáns fűszerezése a lopott pénzen vett kajának, már majdnem olyan, mintha az illető figyelmességből meghívott volna rá. Szórakozottan keresgélek könnyű célpontot, olyat, aki valószínűleg valamelyik zsebében hordja a tárcáját és nem paranoiás módjára cipeli magán a táskáját, mint valami széfet. A tekintetem megakad egy fickón és kissé balra igazítom a lépteim, hogy a következő pillanatban egymásba rohanjunk. A kezem becsusszan a zsebébe, majd a következő pillanatban a tárcája már a ronda macska mellett pihen a táska alján.
– Elnézést, az én hibám – pillantok fel az arcába ártatlanul. Szándékaim szerint mennék is tovább mielőtt megjegyez magának, ám a tekintetünk találkozik, és arcomra fagy a színjáték. Zavarodottan térek ki az útjából, és még utoljára ránézek mielőtt tovább sietnék.
Ez meg mi a fene volt?


✦ A puha pracliaidnak köszönhetően bárkiről képes vagy még a zokniját is lelopni.
✦ Bárki szívét meg tudod lágyítani a cuki-macskanézéssel.