Sokszor megkaptam már, hogy nem vagyok könnyű eset. Szeretem mindenbe beleütni az orromat, levakarhatatlan vagyok és túlbuzgó – de ez miért akkora baj? Legalább nem savanyodok be úgy, mint egyesek. Nem vagyok karót nyelt. Nem is tudnék olyan lenni, mint azok az öltönyös magamutogató, egoista fickók. Tisztelet a kivételnek, hisz az mindig akad. De nem szeretem a nagyképű embereket. Ha van mire, legyen nagy az arca, de ha nincs, akkor ne legyen nagyra magával.
Apropó, fiú létemre rettentően érzékeny vagyok. Könnyen megbántódom, de a jó hír, hogy hamar ki lehet engesztelni. Egyáltalán nem vagyok haragtartó típus. Az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk és értelmetlen bosszút forraljunk, nem igaz?

Nem mellesleg… talán egy kicsit munkamániás vagyok. Illetve, ha jobban belegondolok, nem lennék az, de egyszerűen az életem sivár: nincs semmi, ami fontosabb lehetne a munkánál. A szüleim már gyerekként magamra hagytak, a szó legszorosabb értelmében, barátaim elvétve voltak, de a legtöbbről kiderült mindig, hogy csak kihasználta azt a fene jó szívemet. Túlságosan jó vagyok – ezt a legutolsó párom vágta a fejemhez, miután megcsalt és én még esélyt akartam neki adni. Hát, valljuk be, tényleg ostobaság lett volna, de ő okosabb volt – meg nyilván nem is szeretett már, ha ilyen könnyedén túllépett rajtam. Igaz, nem róhatom fel neki, hisz nem adtam meg neki mindent, amit kellett volna. Az ágyban tartózkodó voltam, mert… még élénken éltek bennem a múlt emlékei. Néhány éve erőszak áldozata lettem és nem igazán hevertem ki. Ami nem csoda, valljuk be. Nem akarnék erre emlékezni, de akárhányszor hozzámért Ren, mindig az a férfi jutott eszembe. Szinte égette a bőrömet. Fájt. Az emlék, nem az érintés…

Úgy döntöttem, új életet kell kezdenem valahol másutt: bepakoltam hát egy bőröndbe a létező összes holmim és útra keltem. Fata Morgana-ban lyukadtam ki, egy mesés városkában: amiről sosem hallottam még. Hamar sikerült albérletet szereznem, de alig néhány hónapra elegendő pénzem volt, így munkát is kellett találnom. Beadtam az önéletrajzom több helyre, de egy helyről vártam nagyon visszajelzést: a Wonder Works-től.

Az interjú előtti napokban történt valami, amit sosem gondoltam volna. Flörtölni kezdtem egy vadidegennel az egyik bárban – egy rettentően jóképű vadidegennel. Akkor még nem tudtam, hogy ki ő és hogy több közöm lesz hozzá később, mint első pillanatban sejteni vélem.
De azt sem gondoltam, hogy neki fogom átadni magam úgy, mint még senkinek talán: az este túl jól sikerült ahhoz képest, mint aminek indult. Nem kínoztak tovább a rossz emlékek, csak átadtam magam Satorunak, és a kis kalandunknak.