Örülök, hogy nem szid le azért, hogy nem éppen a dolgommal foglalkoztam, hanem... hát főként álmodoztam és agyaltam, hanem teljesen normálisan, sőt még cinkosan is áll hozzam, habár a kérdést nem tudom hova tenni hirtelen.
– Fiú? Milyen fiú? – nem tudom, kire gondolhat. Itt ugyan dolgozik néhány srác is, nem csak lányok, de miért gondolnék rájuk a munka helyett?
A gyümölcstál gondolata is elég csábító, ugyan nem tocsog zsírban, de hirtelen megkívánom a szőlőt, eszembe jut, hogy milyen régen ettem körtét és de jól esne most egy kis dinnye, szóval lelkesen bólogatok.
– A gyümölcs jól hangzik. De szerintem egyszerűbb, ha a piacra megyünk – nevetem el magam, mert hirtelen nem jut eszembe egy olyan hely sem a városban, ahol egy gyümölcskertet szolgálnának fel, pedig elég alaposan ismerem az étterem és kajálda kínálatokat, sem apa, sem én nem vagyunk túl jártasak a szakácsműveszetben, így mióta az eszemet tudom, kajáldákba járunk enni. Más a konyhába vagy az ebédlőbe megy automatikusan, ha éhes, mi meg el otthonról. Tudom, elég fura. – Maradjunk abban, hogy majd útközben eldöntjük – helyeselek, és amíg elmegy zárni, én összepakolom a táskám. Mikor visszatér, kész is vagyok és nagyot bólintok a kérdésére.
– Igen, mehetünk.
Az utcára kilépve megcsap az őszi hűvös, így kicsit szorosabban fogom össze magamon a vékonyka kabátot. – Nem szeretem az őszt – fintorogva nézek fel az égre. Van, aki szépnek találja a megsárgult levelekkel tarkított utcát, a gyakori őszi záporokat és ezt az időt, de nem én. Az elmúlást juttatja eszembe, ami azért ironikus, mert Stormreachben az év háromszázhatvanöt napjából háromszázhatvanöt egy-egy újabb őszi nap, ami így szinte soha sem ér véget.

263❖ bounce back ❖ remélem, tetszik!

❖

Vágyakozva figyelem, ahogy lassacskán kibontakozik abból a sok halom anyagból a ruha a szomszéd szobában. Már látszik a formája, a stílusa, de még hátra van néhány lépés mielőtt elnyerné a végső alakját. Egy újabb mestermű Jimenától, ami néhány hét múlva majd az én szekrényemben is ott fog lógni. Bár csak részt vehettem volna az elkészítésében is, hogy mikor valaki megdicséri azt mondhassam, igen, én terveztem. Vagy igen, én varrtam rá azt a gyöngyöt. Vagy igen, én választottam ki hozzá ezt a mesés színt. Ehelyett majd azt mondom, "igen, én fénymásoltam le a papírt a leltárról". Pff.
Naivan azt gondoltam, hogy néhány hét alatt feltörök, de csak annyit sikerült elérnem, hogy már nem néznek keresztül rajtam ez emberek, megköszönik, ha futárkodom nekik és ezt sikernek kellene elkönyvelnem ahhoz képest, amilyen rossz az elején volt. Még Jimenával is találkozhattam. De az igazság az, hogy ennél azért kicsit többre vágyom. Szeretném, ha szerves része lennék a divatcégnek, nem csak egy felejthető arc, aki a fénymásolást meg a kávét intézi.
A borús gondolatokból Janie rángat ki. Eleinte tartottam tőle, azt gondoltam, hogy mivel Jimena modellje, biztosan túlságosan el van telve magától, de kellemesen csalódtam. Janie kedves, vicces és okos.
– Ebéd? Már ennyi az idő? – kerekednek el a szemeim. – Jaj ne. Sehogy – túrok a hajamba megfeledkezve arról, hogy ma takaros kis kontyba rendeztem, amit most ügyesen tönkre is tettem. – Kicsit elkalandoztam – a szám szélét rágva nézek végig az asztalomat uraló káoszon – megrendelési és szállítási visszaigazolások, ügyfél lista, egy nagy halom vásárlói levél, amiket Jimenának címeztek, de neki nincs ideje foglalkozni velük, így az én dolgom elolvasni őket és feljegyezni a fontosabb észrevételeket, panaszokat –, aztán a tekintetem Janie-re vándorol. Hetekig szenvedtem azon, hogy mindenki átnéz rajtam, most, hogy valaki végre nyitott felém, biztosan nem hagyom veszni a dolgot. – Persze.
Lemászok a székről és miközben átmozgatom az elmacskásodott tagjaimat, kíváncsian fürkészem a lányt. – Mit eszünk?
Reménykedem benne, hogy nem salátára gondol, ugyanis nekem most sürgősen zsír vagy cukor túladagolásra van szükségem.

324❖ bounce back ❖ remélem, tetszik!

❖