Szerettem tényleg azzal foglalkozni, hogy segítsek másoknak. Egyrészt mert tényleg jó érzés volt másrészt pedig nem voltak kellemetlen alakok. Egyet kivéve. Atlas. Egyik nap a hideg futkos tőle a hátamon a másikon pedig teljesen váratlanul már majdnem megsajnálom, mert olyan, mintha önmagának az árnyéka is több élettel rendelkezne, mint ő maga. Ettől függetlenül azonban még inkább elkerülöm. Talán neki is segítségre lenne szüksége, de el kell ismernünk, ha valami a képességeinken kívül esik nekem pedig ő határozottan kívülre esik. Olyan távolra, hogy nem is látok el odáig.
Ha rajtam múlt volna valószínűleg az örökkévalóságig keringtem volna annak érdekében, hogy elkerülhessem őt még akkor is, ha ez koránt sem lett volna olyan egyszerű. Mert amennyire már kiismertem a "jobb" napjain szeret belemászni mások személyes terébe, amit én most szerettem volna elkerülni. Így mondhatjuk, hogy szinte egy kő esett le a szívemről, ahogy megtaláltam Lilyn-t, aki ezzel együtt a megmentőmé is változott.
Békésen megvárom, ahogy végig futtattja a szemét a papíron, hiszen annak ellenére, hogy többé-kevésbé fejetlenség övezi az egész adománygyűjtést legalábbis az én fejemben biztos. Egyfolytában úgy érzem, hogy valamit el fogok felejteni és ezt mindennél jobban szeretném elkerülni.
- Az adománygyűjtésen dolgozom most. Igyekszem, hogy minden a legnagyobb rendben legyen vele. - Tudom jól, hogy nagyon sok minden múlik az adománygyűjtés sikerességén. Hiszen ennek köszönhetően tudjuk majd továbbadni mindazt, amire szüksége van a rászorulóknak. Aztán még azt sem mondhatjuk ez egy olyan sors, amit akárki elkerülhet. Mert egy ilyen helyzet a legváratlanabb pillanatokban ragadja magával az embert.
- Oh! Természetesen. - Anélkül mondok igent, hogy igazán gondolkoznom kellene. Egyrészt mert sokszor félek nemet mondani dolgokra, másrészt meg azért többé-kevésbé a főnökömről van szó és neki aztán tényleg nem lenne illendő nemet mondani. Meg aztán egy kávé után talán én is fel tudok töltődni és le tudom rázni az egész érzést, hogy valamit elfelejtettem. Ha azon rágódom, hogy mit felejtettem el azzal csak elveszem az időt attól, hogy más területeken előrehaladást érhessek el.  

Akkor tudom, hogy baj van - már pedig nagy -, ha már nem a naptár, a telefonom vagy éppen az emlékeim alapján azonosítom be, hogy éppen milyen napot is írunk, hanem az alapján, hogy kik vannak a központban. Bár ez is becsapós lehet, hiszen akadnak olyanok, akik több napot is vállaltak, vagy csak beugrottak, mert ahhoz volt kedvük. Sose dobtunk ki senkit, még akkor se, ha csak csevegni és egy kis süteményre nézett be. Végső soron az volt a dolgunk, hogy segítsünk az embereknek és ne hagyjuk őket egyedül, a földön, nem pedig az, hogy játsszuk a kiskirályokat és az isteneket.
Képmutatás lett volna így tenni.
Szóval valójában fogalmam sincs, hogy milyen nap is volt. Kedd és csütörtök között vacilláltam, mert mintha láttam volna Bount is az egyik folyosón, amint éppen bujkál. Talán csak játszott, nem pedig Atlast kerülte ily módon, akivel az utóbbi időben meglehetősen furcsán viselkedett, azt viszont, hogy miért, nem árulta el. Ha erről kérdeztük, csak makacsul hallgatott. Pedig korábban jóban voltak.
- Igen? Itt vagyok! - fordultam a hang irányába. Nem számítottam rá, hogy bárki is leszólt, ami lássuk be: elég buta gondolat volt, hiszen az önkéntesek elég gyakran keresték Hablatyot vagy engem, ha segítségre, vagy pedig aláírásra volt szükségük. Mint éppen most. - Persze, máris, egy pillanat - varázsoltam mosolyt az ajkaimra, amint Tae alakjára, majd pedig a kezében tartott papirosra vándorolt a tekintetem. Lassú, talán kissé suta mozdulattal nyúltam érte, hogy szignózzam.
Gyorsan végigfutottam a sorokat, szerettem alapos lenni, nem pedig csak vaktában aláírogatni. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem bíztam a lányban, vagy éppen bármelyik más segítőnkben, azonban komoly összegekről volt itt szó, amelynek minden egyes centjével el kellett tudnunk számolni mind a támogatók, mind pedig a város felé. Most azonban a fáradtság olyan erővel nehezedett rám, hogy pacákat láttam a betűk helyett, pedig esküszöm, alapvetően tudtam én olvasni. Megtanultam ám az iskolában!
- Melyik projekten dolgozol most? Szükség van bármi plusz segítségre? - érdeklődtem óvatosan, miközben némi hezitálás után aláírtam azt a papírt. Tae rendes és szorgalmas lány volt, bíztam benne és a képességeiben. A kérdésre pedig nagyjából három válasz létezett, mivel éppen három nagyobb rendezvényen dolgoztunk, egyszerre. Az adománygyűjtésen, az adományosztáson és… és… azt hiszem ez már tényleg a vég kezdete volt, noha ezt jobbnak láttam elkerülni. Már a valódi véget. Erre pedig csak egy mód létezett. Már az alváson kívül persze, ami egy ilyen zsúfolt periódusban szinte teljesen lehetetlennek tetszett.
- Volna kedved meginni velem egy kávét? Azt hiszem, rám férne egy kis pihenés a sok papír után és talán neked is jól esne - nyújtottam felé a dossziét, nem akartam, hogy kényszernek gondolja. Egyszerűen tényleg csak jól jött volna most egy kis társaság a kávé mellé.

Szerettem kiszakadni a munkahelyi közegből. Na, nem mintha annyira gyűlöltem volna a munkámat, de mégis kellemesebb volt a központban besegíteni, mint a munkahelyen rettegni attól, hogy mikor kell leszerelnem egy részeg alakot. Bár általában inkább mások mentenek ki a helyzetekből, mert nem tudom, hogy milyen végletekig szabad elmennem. Na, meg aztán abban sem vagyok biztos, hogy mégis meddig mennék el, ha egyszer ténylegesen odatenném magam.
Most egy nagyobb adománygyűjtésre készülünk szóval így ki sem látok a fejemből, ami jól is jön, mert az utóbbi időben egyre többet kattogok Sean-on pedig nem kellene. Nem tudom, hogy mégis hogyan férkőzött be a bőröm alá, de abban már teljesen biztos vagyok, hogy ez a folyamat teljeséggel visszafordíthatatlanná vált. Hiszen egykoron oda voltam Jun-ért is, de az valahogy mégis másabb érzéseket keltett bennem. Vagy az is lehet, hogy csak szeretném ezt hinni és ez is majd elmúlik. Ugh, nem tudom. De ki kell húznom a fejemet a vegyes gondolatokból.
Amint megérkeztem igyekeztem belevetni magam a munkába és mindent elintézni egyedül, amit csak lehetett. Szerettem a lehető legtöbbet nyújtani, de voltak dolgok, amelyeket azonban nem intézhetem egyedül. Ilyen néhány papír aláírása, ami miatt most éppen elkezdtem levadászni Lilyn-t vagy Hablatyot. Ott lenne még opciónak Atlas is, de nem tudom miért, de valahogy nincsenek túl jó érzéseim vele kapcsolatban ezért szinte szándékosan kerülöm. Az utóbbi időben mintha teljesen megváltozott volna és tényleg sokszor rám hozza a frászt, amit nem tudok teljesen hova tenni.
Így remélem, hogy nem bele fogok futni először, mert akkor még őt is megkérném, hogy aláírja akármilyen kínos is lenne. A haladás a lényeg és ilyenkor még hajlandó vagyok félretenni az ilyen apróságokat is, minthogy kiráz tőle a hideg.
Azonban, mikor megpillantom Lilyn-t rögtön mosoly szalad az arcomra és szapora léptekkel sietek oda hozzá. Meg vagyok mente. - Lilyn kellene az aláírásod. - Nyújtom felé a dokumentumot, ahogyan megérkezem mellé. Fura volt számomra, hogy mennyire barátságosak és kedvesek ők ketten Hablattyal, miközben Atlas a frászt hozza rám. Valahogy egyáltalán nem illik bele a teljes képbe, de nem tudnám megmondani még, hogy pontosan miért. Ami azonban még ennél is furcsább, hogy Hablaty még mindig nem hívta el randizni Lilyn-t, ami már tényleg teljesen érthetetlen.