Lehet, hogy fogalmam nincs róla, hogy kicsoda, de az egyértelműen látszik, hogy olyasvalaki, akinek segítségre van szüksége különben nem látja meg a holnapot. Ebben az esetben pedig nem fogom kikérdezni, hogy mégis ki is ő meg miket tett az egész életében.
Segítek neki valamennyire megállni a lábán és úgy indulok meg immáron újonnan hazáig. Ilyenkor örülök annak, hogy megvan a magam rendszere otthon így nem kell amiatt aggódnom, hogy egy káosz kellős közepébe invitálom, ahol olyan dolgokat is láthat, amit nem kellene. Na, de a magas láz még ebben az esetben is azt hiszem, hogy nekem kedvezne, mert nem igazán emlékezne akármit is látna. Most azonban az a legfontosabb, hogy mielőbb visszanyerje az erejét.
- Hát ha attól jobban érzed magad, akkor be is mutatkozhatsz igazából. - Nem tartom szükségesnek ezeket a formaságokat. Jelen helyzetünkben úgy gondolom, hogy elengedhetőek. Igazodom hozzá és igyekszem átkarolni és a lehető legtöbb támaszt nyújtani neki, aminek köszönhetően kicsit lassabban haladunk, de igyekszem minden erőmet belefektetni abba, hogy a lehető leghamarabb eljuthassunk az otthonomig. - Nem fogok senkit magára hagyni az utcán, aki ennyire rosszul van. - Akárki is legyen ő, saját magamat írnám le azzal, ha egyszerűen elsétálnék és itt hagynám, hogy reggel a kihűlt holtestét találják majd meg.
Megkönnyebbülten sóhajtok, ahogy végre megpillantom nem olyan messze tőlünk a lakásom ajtaját, majd a zsebemben zörögni kezdek a kulcsommal, hogy a lehető leghamarabb kinyithassam az ajtót. Egy darabig játszadozom a zár előtt a kulccsal, mert egy ember támaszaként kicsit nehezebben találom a kulcslyukat, de amint bejutunk a nappali irányába terelem és segítek neki elhelyezkedni a kanapén.

Nem is tudom, hogy ki lenne azaz ember, aki csak úgy hátat tudna fordítani egy bajba jutott társának, de rendkívül örülök, hogy egyáltalán nem tartozom közéjük. Mindenki megérdemli, hogy segítsenek rajta még akkor is, ha meg is tagadja a tényt, hogy szüksége van rá. Ilyenkor még a legmakacsabb falakon is megéri átküzdeni. Főleg a jelenlegi helyzetünkben, ahol most egy életről van szó.
- Semmi csak. Segítségre van szükséged, úgyhogy nem fogadok el ellenkezést. - Ha szükséges akkor még meg is próbálom valahogy egyedül felvonszolni magamhoz bár annak következtében valószínűleg összeszed majd még egy-két sérülést a láza mellé, de ha makacs akar lenni, akkor szembe kell nézzen a helyzet következményeivel. Mert nem fogom őt csak úgy itt hagyni, hogy aztán fagyos halált haljon.
- Akkor próbáljuk meg, oké? - Segítek neki valamennyire talpra állni és a még csoda folytán el nem olvadt havat lesöpröm egyik kezemmel, míg a másikkal a karját fogom, hogyha szüksége van, akkor nyugodtan támaszkodjon rám, bár a teljes súlyát nem bírnám el, de kicsi támasztékként még én is szolgálhatok.
Legszívesebben betömném a száját hóval, hogy ne akarjon tovább ellenkezni, de az valószínűleg csak pár másodpercig tartaná vissza a testhőjét elnézve. Egy pillanatra meglepődők, hogy tudja ki vagyok. Biztos hallott már rólam. Egy kicsit kíváncsi vagyok, hogy mégis kitől na meg mit, de jelen helyzetünkben ez koránt sem releváns majd ha jobban van megkérdezhetem róla. - Hát mivel tudod, hogy ki vagyok, akkor már el is jöhetsz velem hazáig. Na, gyere. - Nem fogom annyival elintézni, hogy adok neki lázcsillapítót, ami lehet nem is segít kifejezetten. Arról nem is beszélve, hogy meleg helyre van szüksége és nem lakom olyan messze innen. Úgyhogy több szempont miatt sem hagynám csak úgy magára.

Sosem voltam az a típus, aki hátat fordít annak, akinek segítségre van szüksége. Ezért sem gondolkozom túlságosan azon, hogy besétáljak a kicsit sötétebb utca részbe, hiszen szinte éreztem a csontjaimban, hogy valakinek szüksége van rám. Lehet, hogy egyszer majd pont a jó szívem fog bajba sodorni, de amíg segíthetek másokon nem fogok felesleges töprengéssel időt rabolni.
Érezhetően meleg volt az arca. Ha nagyon akarta volna a jelenlegi testhőjével egész Frostcall-t felolvaszthatta volna.
- Jelenleg még az utcán vagy, de ha valamennyire talpra tudsz állni elviszlek hozzám, ott biztonságban leszel. - Ismét egy ostoba lépés, de nem félek attól, hogy valaki, akinek ekkora láza van majd megfojt álmomban, vagy ellopja a kis lakást a fejem fölül.
- Ígérem, hogy nem bántalak. - Jelentem ki, mikor látom, hogy megrémült. Még senki nem mondta, hogy ijesztő lennék így talán hallucinál, vagy számára valamilyen okból kiindulva tényleg ijesztő lehetek.
- Mindenhogy vagy csak jól nem. Ne makacskodj és segíts nekem. Talpra tudsz állni valamennyire? - Nem hiszem, hogy egyes egyedül el tudnám cipelni a teljes súlyát hazáig szükségem van arra, hogy a súlyának egy részét magára vállalja, mert az egyszer biztos, hogy nem hagyhatom itt, máskülönben valószínűleg halálra fagyna azzal pedig én nem tudnék együtt élni még akkor sem, ha ezerszer akarja meggyőzni saját magát és engem is arról, hogy teljesen jól van, mikor nyilvánvaló, hogy ez hazugság. Pihenésre, melegre és gyógyszerekre van szüksége. Ezek közül pedig szinte egyiket sem kaphatja meg megfelelően az utca közepén.

Egy újabb szürke hétköznap, aminek valamilyen szinten jelenleg örülök is tekintve, hogy ma senki nem próbált meg kirabolni. Talán megrázó élménynek kellett volna lennie, de a tény, hogy egy kicsit sem féltem valahogy az egészet megsemmisítette. Nem tudom, hogy mégis miként találhatnám meg azt, akinek annyira szüksége volt valamire, hogy még ezzel is megpróbálkozott, hiszen segíteni szeretnék rajta. A tény, hogy nem féltem azt hiszem egy bizonyíték arra, hogy ténylegesen nem volt ártó szándéka. Ha lett volna, akkor most nem beszélnénk ilyen könnyedén róla, hanem egy igen csak mély seb lenne a lelkemen.
Lassan sétálok hazafelé szorosan átkarolva saját magamat, hogy próbáljam kiszorítani a tél hűvös érintését, amikor a távolból egy nagyobb puffanásra leszek figyelmes és szinte azonnal odakapom a fejemet.
- Van ott valaki? - Teszem fel a kérdést, de közben már elkezdek lassan a hang irányába araszolni, mint akiből hiányzik a félelemérzet.
Eltart egy darabig míg kiszúrok egy földön fekvő alakot, amire a lépteim már sokkal gyorsabbak lesznek, majd a következő pillanatban már mellette térdelek és a hátára fordítom. - Hé.. Jól vagy? - Kezemet óvatosan csúsztatom az arcára és szinte érzem, ahogy hófagyasztó hővel lángol a teste. Valahogy segítenem kell rajta még akkor is, ha nem biztos, hogy el tudnám vinni egészen hazáig egyedül. Szükségem van arra, hogy valamennyire magánál legyen, mert sajnos nincs bennem akkora erő, hogy egy másik embert elráncigáljak a hátamon a lakásomig.
Lehet, hogy borzalmas ötlet, de mégsem hagyhatok valakit a téli fagyban magára anélkül, hogy megpróbálnék segíteni rajta.