Jobban belegondolva a fal létezése önmagában nem volt olyan furcsa. Itt volt amióta csak az eszemet tudom. Az egyetlen furcsa dolog vele kapcsolatban az volt, hogy nem úgy viselkedett, mint egy átlagos fal. A normális társain többnyire át lehetett mászni. Vagy legalább hallottad, hogy mi történik a túloldalon. Esetleg ha megmászni nem is tudtad, némi atlétikai érzékkel áthajíthattál fölötte ezt-azt és nem pattant vissza a képedbe a tesztelésre használt tornacipőd. Igen, a tapasztalat beszél belőlem.
De ez itt, az eddigi különcségei tetejébe most még hirtelen agyagot is változtatott és hirtelen üvegnek képzeli magát. Micsoda lázadó! Azt hiszem, bírom ezt a falat. Még akkor is ha sajog miatta az orrom. Születési rendellenességem, hogy szimpatizáltam mindennel, ami egy kicsit is kilógott a sorból.
Éppen ezért volt szimpatikus a fal túloldalán velem kommunikálni próbáló lány is.
Na de ácsi, ácsi! Eszem ágában sincs furcsának elkönyvelni őt – mindenkinek joga van ahhoz, hogy normális legyen, ha ezt akarja – de engem már annyival meggyőzött, ahogy a kapálózásával megpróbálta felhívni magára a figyelmemet, nem törődve azzal, vajon őrültnek nézem-e. De én bírom, ha valaki egy kicsit őrült. Statisztikailag alátámasztott tény, hogy nagyobb eséllyel lesz hajlandó barátkozni velem.
És ha már furcsaságok… Amíg a fal átláthatatlan állapotában volt, határozottan áthatolhatatlannak is tűnt. Tudod, olyasminek, amit elég nehéz egy tank nélkül lebontani – bár elég elfogult voltam a régi fallal, és lehet, hogy a tank ellen fogadtam volna – ez az új fal viszont… Szimplán természetellenes.  
Kíváncsiságból megkopogtatom a felületét és a hangja is olyan, mintha egy vastag üveget tapogatnék. De a lány elég közel van hozzám, látom, ahogy a tenyerével ő is a láthatatlan barátunkkal ismerkedik, és ebből azt feltételezem, hogy nem annyira vastag, mint azt én eredetileg feltételeztem… Fogalmam sincs, hogy ezzel az információval mondjuk mit kezdhetnék, az ilyen dedukciók sosem voltak az erősségeim.
Annyi viszont világos, hogy mindketten eredménytelenül morzézunk, mert határozottan hangszigeteltnek tűnik a cucc. Így inkább a lány mozdulatainak szentelem a figyelmemet, azon agyalva, mégis hogyan tudnánk áthidalni ezt a kommunikációs problémát. Ha nálam lenne a telefonom, talán megpróbálnám elkérni a számát - pusztán gyakorlatias érdekekből -, de persze, hogy pont ma kellett otthon hagynom…
A társaságom azonban gyorsan feltalálja magát, én pedig hamar kapcsolok, hogy mit szeretne és figyelem, ahogy lassan lebetűzi… a nevét?
- Mi…na… – olvasom ki félhangosan a falra vetített betűket és miután megerősítésként magára mutat, vigyorogva feltartom a hüvelyujjam, jelezve, hogy sikeresen vettem az üzenetét. Röviden felnevetek a helyzet abszurditásán, de határozottan ez a legaranyosabb próbálkozás, amit hirtelen el tudnék képzelni.
Vigyorogva követem a példáját, lévén az én nevem is viszonylag egyszerűen dekódolható, és az üvegfalra rajzolom, hogy C-O-D-Y, majd olyan elégedetten mosolygok rá, mintha mi találtuk volna fel a nonverbális kommunikációt.
Hirtelen eszembe jut, hogy bár a telefonom nincs nálam, de a dzsekimben valahol lapulhat egy toll és notesz, ezért feltartom a mutatóujjam (a „Várj egy kicsit!” leegyszerűsített szinonimájaként) amíg előásom a számos zsebem egyikéből. A rövid életű pincérkorszakom maradványaként tartottam meg és erről árulkodik az utolsó felfirkált jegyzet is: 1 espresso, 2 latte, 1 mentes víz. Régi szép idők...
Milyen jó, hogy ritkán dobok ki dolgokat!
Mina felé mutatok egy üres oldalt, hogy tudja, mire készülök, majd gyorsan írni kezdek.
„Jól vagy? Eltévedtél? Hogy kerülsz át oda? Kell segítség?” – firkálom le gyors az első kérdéseket, amik eszembe jutottak, majd az üvegre tapasztom a jegyzetfüzetet, hogy ő is le tudja olvasni.
Ezeknek a kérdéseknek persze elsősorban akkor van értelme, ha egy városlakóval és nem egy idegennel van dolgom. Azonban nem tűnik ismerősnek, pedig biztosra veszem, hogy emlékeznék rá, ha láttam volna már a városban... Viszont ha az utóbbi a helyzet, az határozottan sokat bonyolíthat a dolgokon, tekintve hogy azt is csak remélni tudom, hogy beszéljük ugyanazt a nyelvet? Vagy mi van akkor, ha a fal azért áll itt, mert az őseink háborúban álltak egymással? Akkor most vajon megszegünk valami békepaktumot azzal, hogy kommunikálunk egymással??
Egyelőre azonban úgy vagyok vele, hogy csak abból próbálhatok következtetéseket levonni, hogy egy 10-es skálán mennyire fog furcsán nézni rám.
Ha teljesen őrültnek néz, valószínűleg nagy bajban vagyok.

A sárga robogóm már régóta letakarva porosodott.
A múzeum zárva volt.
Nem esett az eső.
Mindez pedig megteremtette a tökéletes lehetőséget arra, hogy kiránduljak egyet. Nem tagadom, alapból hajlamos voltam inkább otthon dögleni még az ilyen napokon is, elővéve a kedvenc filmem vagy képregényemet és észre sem véve, hogy eltelt felettem egy teljes nap anélkül, hogy bármi produktívat is csináltam volna, de ma éreztem magamban némi… tettvágyat.
Ehhez elég nagyban hozzájárult az a pletyka, ami a reggelim vásárlása közben csapta meg a fülem.
Na de kezdjük az elején.
Általában sehova sem megyek a fülesem nélkül. Zenét hallgatva kelek és fekszem, olykor még fürdeni is úgy megyek, szóval mindenki megpróbálhatja maga elképzelni, hogy mekkora tragédiaként éltem meg mikor a lépcsőházból kilépve feltűnt, hogy a fülesemet ugyan eltettem, de a telefonomat nem! A reggeli szénhidrátbevitelem előtt voltam jócskán, szúrósabb mint egy tengeri sün, szóval eszemben sem volt megmászni kétszer a négy emeletet. Inkább beértem azzal, hogy a kedvenc helyem helyett, a sarki pékségből reggelizzek.
Épp a fahéjas csigámmal álltam sorba, amikor meghallottam azt a szócskát, hogy Clayton. Na már most, bármelyik normális ember frászt kapna attól, ha a szabadnapján, hajnal nyolckor a főnöke nevét suttogják a háta mögött, szóval onnantól kezdve úgy füleltem, mintha fizetnének érte. A főnökömről persze nem derült ki semmi kompromittáló, ellenben két témával, egy forrócsokival és a csigám felével később – mert akkor már úgy voltam vele, megreggelizek ott - elég érdekes téma került terítékre a két csacsogó nő között. Tükrökben látott színes alakok, meg áttetsző falak a város határában. Valaki az erdőben elvileg látott valamit, amit nem kellett volna. Talán valaki el is tűnt. Vagy meghalt?
Oké, ezt lehet, hogy már csak én találtam ki. De amit a falról hallottam az eléggé felkavart. A fal a város része volt amióta az eszemet tudom, de se átlátni se átmászni nem lehetett rajta – tudom, mert próbáltam. Nehezen hittem el, hogy hirtelen üveggé változott volna, de a szkeptikusságom ellenére utána akartam járni a dolognak.
Így kötöttem ki a robogómon. A sárga festék már itt-ott megkopott és látszott, hogy eredetileg kék volt, de olcsó volt fenntartani és kisebb távokon biztonságosan elvitt. Elrobogtam a színház előtt és meg sem álltam az erdőbe vezető kis útig, ahol félreálltam a motorommal és gyalog folytattam tovább.
Viszonylag gyakran jártam már erre, de mindig olyan érzés volt a falat keresni, mintha sose lehetnék biztos abban, hogy hol van. Pedig minden esetben ott volt.
Most nem.
Legalábbis nem láttam semmi különöset, pedig lassan fél órája bolyongtam azon a tisztássá szélesedő környéken, ahol a falat kellett volna találnom. De nem volt ott semmi. Rosszul emlékeztem volna? Forduljak vissza?
Ekkor mozgást pillantottam meg a szemem sarkából, és nem tagadom, rendesen megijedtem.
Te talán nem a legrosszabbra gondoltál volna, ha megmozdul melletted valami az erdőben? Mikor egyedül vagy?! És nincs nálad semmi, ami megvédhetne egy medvétől, de még egy őztől sem?!
Riadalmam azonban hamar elmúlt, mikor egy lány alakját pillantottam meg.
Egy lány? Igen, egy fiatal lány… integet nekem. Nekem?! Körbepillantottam gyors, mert az nem lehet, de nem láttam magamon kívül senki mást, akire várhatott volna. Oké, ez egyre furcsább… Láttam, hogy mondd is valamit, de nem hallottam, így inkább elindultam felé. Talán eltévedt? Vagy ez már magánterület és figyelmeztetni akar, hogy ne kószáljak erre?
- Heló…? Bocsi, nem vettelek észre egyből… – kezdtem volna zavart mentegetőzésbe, mikor már majdnem odaértem hozzá, de még mielőtt befejezhettem volna a mondandómat, nekiütköztem valaminek.
- A fenébe – léptem egyet hátra és kaptam azonnal az orromhoz, ami úgy nyilallt, mint amikor otthon nekimegyek a szekrényajtónak. Csakhogy itt nem volt előttem semmi. Pedig már lélekben felkészültem arra, hogy túléljem, hogy akkorát égek az ismeretlen lány előtt, hogy lefejelek egy fát…
Értetlenül néztem körbe, de mivel nem feltételeztem volna, hogy a lány vágott orrba, ezért kérdőn pislogtam rá, hogy ő esetleg látott-e valamit, amit én nem.
- Oké, nem vagyok egy erdőszakértő, de mikor legutóbb itt jártam, a fák még nem voltak erőszakosak – zsörtölődtem félhangosan a tarkómat dörzsölgetve, bokszoló fákat vizualizálva magam elé, akik lecsapják azokat, akik eltapossák a környék százszorszépeit. – Egyébként Cody vagyok, általában nem ennyire szerencsétlen – nyújtottam volna felé udvariasan a kezem, amikor az is nekiütközött valaminek.
A fal?!
Kinyújtottam mindkét kezem és a tenyereimet neki tudtam támasztani valami üvegszerűnek, ami mögött a lány állt. Ha ez a fal, akkor ő, hogy kerül oda…?
- Ez meg hogy lehetséges…? – biztos látta az arcomra kiülő zavart értetlenséget, de nem lehettem biztos abban, hogy hallja is, amit mondok.
Úgy éreztem mintha a fejem hirtelen rövidzárlatot kapna a sok feldolgozatlan információtól.
- Te is... érzed? – artikuláltam a kelleténél kicsit látványosabban az előttem lévő láthatatlan… valamire mutogatva.
Annyira nem lehetett rossz az a fahéjas csiga, hogy ilyesmit hallucináljak.