- Igen, de még nem túl régóta… az igazat megvallva egyelőre nem is mondanám különösebben jelentős gyűjteménynek azt a néhány darabot. - egyrészt, mert nehéz úgy ritka, különleges érméket gyűjteni, hogy az ember a várost se hagyja el, meg általános iskolás tanári fizetésből él… De azért igyekszem! - Húha… nagyjából ekkora. - mutatom az ujjaimmal, igazából pont átlagos méretű, nem is a legkisebb pénzérme amivel az ember napi szinten találkozik, és nagyobbat se nehéz találni éppenséggel. De elnézve, hogy mekkora a tengerpart, mennyi a homok, és ha csak néhány négyzetmétert túrunk át utána, az is elég sokáig eltarthat, ha nincs szerencsénk.
- De, kegyetlenül! Szinte állandóan… - válaszolok gondolkozás nélkül, ahogy meg is igazgatom kicsit az ingnyakamat, hogy kis levegőhöz jussak, abba meg inkább bele se megyek, hogy mit össze tudok kínlódni miatta. Nappal otthon minden ablak zárva, éjjel mind nyitva… csak hogy néha friss levegő jöjjön be, mert túl sokat olyankor se hűl az idő.
- Ó igen, az általában így szokott lenni. A városban is, nem csak errefelé... - vakarom meg zavartan a tarkómat, ahogy sietve végigkapom a tekintetem a strandon lévőkön. Ha nem is mindenki fürdőruhában flangál, de legalább rövidnadrágban, rövidujjúban, meg egyéb lengébb ruhadarabokban, velem ellentétben. Nem érzem magam kicsit sem kakukktojásnak, á dehogy!
- Ez esetben köszönöm, igazán kedves Öntől! - mosolyodok el, hisz ritka az, hogy ilyen kedves idegenekbe botlik az ember. Vagy csak én fogom ki mindig a morcosabb jelleműeket, azon se lennék meglepődve.
- Igen… halálosan komolyan. - nevetek zavartan, amikor pedig az okára kérdez rá, egy pillanatra magam is elgondolkozok rajta – Őszintén szólva – nem tudom… Oké, egészen könnyen leégek a napon, naptej ide vagy oda, de azon túl… tényleg nem tudom, nincs semmi különösebb oka. - vonok vállat. Talán azért, mert itt élek, ilyen közel a tengerhez, itt van az orrom előtt… és az is elég volt számomra, hogy néha néha esténként néha erre sétálok, megnézni a naplementét, vagy ahogy a hullámok a partot mossák.
- Lehet, hogy igaza van… legalább egyszer ki kéne próbálni, utána, ha nem jönne be, mást nem már ezt is tudom. Ja igen, még egy ok, hogy eddig kimaradt az életemből, mégpedig, hogy nem tudok úszni. Vagyis lehet, hogy tudok, de igazából sosem próbáltam még… - vallom be némileg szégyenkezve, mert manapság már olyan alapvető képességnek számít az úszás is, mint a futás, vagy a kerékpározás… Ritka az, ha valaki nem ért hozzá.
- Hm, mást nem a sekélyebb részen csatlakozok, ha nem bánja. - mosolyodok el végül, mert abból mi baj történhetne? Amíg az ember lába leér, nagy baj nem lehet, úszástudás nélkül se, nem igaz?
- Én se mondanám, hogy messze lakok, de valahogy mégis ritkábban tévedek erre… Az utóbbi időben inkább az esti erdei sétákat részesítettem előnyben. - tudom, sok embernek valami rossz horrorfilm jutna eszébe róla, és esze ágában se lenne pont akkor arra merészkedni, de… engem valahogy megnyugtat az a csend és béke, ami olyankor honol a tájon.
-Örvendek, Samantha. Maksim Belyaev. De a Maxre is tökéletesen hallgatok. - fogadom és viszonzom a kézfogását, a tegeződés kapcsán pedig vidáman elmosolyodok – Ez esetben akkor… örülök, hogy megismerhetlek! És a legkevésbé sem szeretném félbeszakítani a beszélgetést, vagy bármit is siettetni, de… attól tartok, hogy nincs túl sok időnk a keresgélésre. - legalábbis ha jól érzékelem, akkor épp dagály van, emlékeim szerint egy fél órával ezelőtt még jóval messzebb voltak azok a hullámok… így ha nincs ellenére, akkor inkább a keresgélés mellett folytatnám tovább a beszélgetést.
- Még jó, hogy nincs nagyobb tömeg… szép lenne, ha egy heringparti közepette ejtem el az érmét, sose bukkannánk a nyomára, az tuti. - igaz, még így sem száz százalék, de azért jobb esélyekkel szállunk versenybe a homoktúrásban.

Miután első pillantásra nem sikerül kiszúrnom a homokba esett pénzérmét – mily meglepő, ugye? Meglepődtem volna, ha bármi is elsőre sikerül nekem – a tekintetemet inkább a váratlanul felbukkanó, ismeretlen idegennek szentelem.
- Semmi fontosat, csak egy apró pénzérme. Vagyis… igazából a valós értéke nem túl nagy, inkább az eszmei… - magyarázok esetlenül, miközben némileg zavartan kapkodom a tekintetem. Látványosan megbámulni sem akarom a másikat, mert mégis, hogy nézne ki, de tekintve, hogy egy szál fürdőruhában ácsorog mellettem, még a homokba se tudok lenézni úgy, hogy ne legyen félreérthető. Vele szemben meg itt vagyok én, nyakig felöltözve… Nem mint ha fáznék, sőt! Kellemetlenül meleg ez az éghajlat nekem, de mégis inkább küszködök azzal, hogy melegem van, mint hogy lengébben öltözve leégjen a falfehér bőröm, aztán utána meg azért kínlódjak, mert olyan vagyok mint egy pirosra sült rák.
- Valóban? Azt megköszönném! Vagyis… ha van bármi fontosabb dolga, akkor nem szeretném feltartani, nyilván nem azért jött, hogy aztán a fél strandot feltúrja egy vacak pénzérme miatt. - teszem hozzá óvatosan, mert oda meg vissza lennék érte, ha nem egyedül kéne megkeresnem, valószínűleg előbb is rábukkannánk, de hát na… gondolom fürödni jött, így csak egy helyben toporogva várok a válaszára, miközben eszembe sem jut, hogy nem épp nyerő ötlet pont lépkednem, a süppedős homokban. Hacsak nem akarom még mélyebbre juttatni szerencsétlen érmét a homokban. Már így is érzem, hogy homok ment a cipőmbe! És még én akartam eladni a lakásomat azért, hogy egy lakókocsiba költözzek, ide a tengerpartra! Lehet, hogy átgondolom még párszor a dolgot…
- Tudja, azért valahol vicces… itt élek a városban, innen ráadásul nem is olyan messze, de mióta az eszemet tudom, de még egyetlen egyszer sem fürödtem meg a tengerben. Jó a víz? - kalandozik el a gondolatom, amikor a víz felől néhány vidáman pancsoló fürdőző hangját sodorja felénk a szél. Vajon tényleg ennyire jó?
- Ön a közelben lakik? Vagy gyakran szokott erre járni? - fordítom ismét a hölgy felé a tekintetem, hisz ki tudja? Lehet, hogy akárcsak én, ő is csak szökő évente egyszer merészkedik a vízbe, vagy olyankor se… vagy inkább az, aki ha tehetné, minden nap megmártózna a habokban? Mondjuk az időjárás elég jó hozzá.

Említettem már valaha is, hogy amúgy az érmékkel nem csak bűvészkedni szeretek, de mellette szintén egész régi időkre visszanyúló hobbim a különleges pénzérmék gyűjtése? Sajnos amilyen nagy a lelkesedés, olyannyira időigényes hobbi, és ilyen kis városban igencsak nehéz új darabbal bővíteni a gyűjteményt, meg is kell becsülni minden darabot az amúgy sem túl nagy kollekciómban. Mondhatni, már-már visszatérő vendégnek számítok minden létező régiségkereskedésben, már amennyire a tanári fizuból futja, de miután néhány hete a tengerparton sétálgatva sikerült véletlenül egy víz által partra sodort, régi érmét találni, azóta sokkal de sokkal gyakrabban kanyarodok erre a szokásos sétáim közepette. Úgy is kellett némi változatosság az esti erdei barangolások helyett, és nem tagadom, a tengerpartnak éjszaka is megvan a maga varázsa, de ezúttal inkább világosban érkeztem. Mégis csak jobban lát az ember ilyenkor… Meg meg kell hagyni, egész hangulatos ilyenkor is a part.
Szerencsére hétköznap lévén még azt sem mondhatnánk, hogy olyan sokan lennének itt kint, hiába, akinek családja van, valószínűleg már javában az esti ebédhez készülődik, csak a hozzám hasonló unatkozó magányos farkasok kóvályognak idekint… Meg akik ilyenkor járnak futni. Vagy pecázni. Olvasni a partra… éjszakai fürdőzésre készülők… esti buli előtt alapozó tinik… kutyasétáltatók… na jó, talán mégis csak többen vannak errefelé, mint ahogy azt elsőre hittem, és kor alapján is változatosabb a felhozatal, mint ahogy azt tippeltem. Kezemet a zsebembe mélyesztve elő is húztam onnan egy közönségesnek pénzérmét (valójában aznap találtam, amikor a suliban ragadtunk Raelinnel, szóval mondhatni, ilyen szempontból egészen különleges volt számomra). Az ujjaim közt táncoltatva hol eltüntettem, hol „elővarázsoltam”, mintegy pótcselekvés gyanánt, miközben a süppedős homokban a hullámok felé vettem az irányt. Épp apály van, egész visszahúzódtak a hullámok, így talán nagyobb eséllyel bukkanok valami „kincsre”, már, ha a délutáni fürdőzők után maradt még valami. Inkább tovább is sétálok, a fürdőzésre kijelölt területektől távolabb, hátha ott több szerencsével járok, a tekintetemmel pedig folyamatosan a homokot pásztázom. Kavics, kavics, kavics, hínár, néhány törött kagylóhéj, egy apró rák, és ismét kavics… Megint egy rák, ahogy sietve a víz felé iszkol, egy söröskupak, egy pár cipő és hopp!
- Bocsánat, elnézést! Remélem, nem esett baja! - kezdek egyből mentegetőzésbe, ahogy a nagy bambulás közepette sikeresen nekisétálok egy arra járó hölgynek, az meg már csak részletkérdés, hogy ezzel a lendülettel az érme is kiesik a kezemből, le a homokba. De hova?!