Nem tűnt fel az idő múlása, Maksimmal mindketten a munkánkra figyeltünk az egyik teremben, hiszen egyelőre még fejben voltak csak meg az ötletek, azokat próbáltuk összeegyeztetni. Vázlatokat készítettem a lehetséges ötleteinkről, hogyan nézhetne ki a színpad, miben tudnának a gyerekek is besegíteni, s mi az, amit mindenképp nekünk kell megoldanunk. Épp az utolsó simításokat végeztem a rajzon, amikor a ceruza felmondta a szolgálatot, és a papíron maradt a hegye. Fintorogva csaptam az eszközt az asztalra, majd bocsánatkérő pillantással fordultam Maksim felé.
- Mindjárt visszajövök, hozok egy hegyezőt! - szóltam oda neki félszegen mosolyogva. Mindig próbáltam ügyelni arra, hogy ne viselkedjek vele félreérthetően, hiszen egyértelmű volt számomra, hogyan gondol rám. Néhányszor már a tudtára is hoztam, hogy én csak barátként gondolok rá, mert nem akartam hamis reményekkel hitegetni. Ettől függetlenül nem lehetett neki egyszerű a közelemen lennie, de azért reméltem, annyira nem szenved, mint én Toby miatt. Ettől függetlenül nem éreztem jól magam, hogy bántom őt. Sajnos úgy tűnt, az utóbbi időben nem egy embert sikerült megbántanom, amiért minden éjszaka álmatlanul is forgolódtam.  
A telefonomat azért a farzsebembe csúsztattam, és elindultam a saját termem felé. El is jutottam odáig, kihalásztam a fiókból a hegyezőt, ám alig fordultam ki a teremből, mikor hirtelen az egész folyosó sötétbe borult. A lámpák egyenként kapcsolódtak le, mint valami horrorfilmben, én pedig teljesen lefagyva álltam a folyosó közepén. Most meg... áramszünet van? Ez volt az első gondolatom, aztán előszedtem a telefont, és az óra azonnal elárulta nekem, hogy mi folyik ott. Már késő volt, túlságosan is késő, valószínűleg a gondnok is elment, és... bezárt minket? Azonnal pánikba estem, így inkább bekapcsoltam a zseblámpát a mobilon, majd elindultam a folyosón, vissza a másik terem felé. Ahogy befordultam az egyik sarkon, hirtelen nekiütköztem valakinek, aminek hatására felsikoltottam, a szívem csaknem kiugrott a helyéről. Az arca felé irányítottam a fényt, és reméltem, hogy Maksim fog velem szemben állni, nem egy sorozatgyilkos, egy gyilkos bohóc, vagy... hirtelen az összes rémisztő film rémisztő teremtményei megjelentek lelki szemeim előtt. Nagyot nyeltem, miközben a fény szép lassan körbefogta az arcát annak, akinek sikeresen nekirontottam.  
- Maksim, hála az égnek! - ragadtam meg a karját rémülten, a szemeim tágra voltak nyílva, mint egy rémült kislánynak. - Szerintem bezártak minket. - jelentettem ki még mindig levegőért kapkodva, hevesen dobogó szívvel.