Egy család szétszakadása soha sem egyszerű. Viszont előfordul, hogy bizonyos esetekben sokkal egészségesebb utódot képez majd. Persze ezt előre nem láthatja igazán senki sem, hiszen a változást kevesen szeretik. Főleg, mikor ilyen nagy mértékű változásról van szó. Senki nem szeretné, hogy a családja amely az első biztos alap volt az életében egyik pillanatról a másikra fenekestül felforduljon. Pont ezért is szokta olyan mélyen érinteni az embereket, ha esetlegesen sosem volt családjuk. Az valahogy mindig sokkal elkeserítőbb. Mert megfosztották a hovatartozástól. Amelyet talán egész életében keres utána.
- Nem csak az anyagi dolgokra gondoltam. Lehet, hogy azaz energia amit leszívott belőlük a kellemetlen környezet, avagy a folyamatos lábujjhegyen járás egymással szemben felhasználható lesz rátok egy teljesen új formában. - Meg aztán válás során sok minden más megvilágításba kerül így lehet, hogy változik majd a hozzáállásuk sok mindennel szemben. De az igazság az, hogy ezt soha nem lehet tudni. Megannyi különböző változó van, amely miatt nem tudjuk, hogy mégis miként végződik egy kapcsolat igazán és az milyen hatással lesz az úgymond kívülállókra.
- Ez kettejük között történt és ott is kell lejátszódnia. Szóval valamennyire próbáljatok kimaradni belőle ne öntsetek olajat még a tűzre. Ezt határozottan ad át a húgodnak. - Habár nem volt szerencsém még Amelia-hoz, de azzal már tisztában vagyok, hogy eléggé temperamentumos leányzó. Valahogy még azt is el tudom képzelni, hogyha megtudja a hírét a válásnak, akkor egyenest felgyújtja a házat, hogy kifejezze a véleményét. De annyira nem tűnik pusztítónak, hogy úgy gyújtsa fel, hogy van is benne valaki. Bár egyáltalán nem kellene senkinek semmit sem felgyújtania. Talán még egy erős havazás megmenthetné majd a házat. Mégis miért is gondolkozom ilyesmin. Megrázom a fejemet, hogy elkergessem ezeket a negatív gondolatokat.
- Esetleg szeretnél kimozdulni valamerre? - Nem a legjobb hangulatot kelti a legtöbb emberben a gyógyszertár.

Talán én vagyok még túl fiatal, azért nem értek bizonyos dolgokat. Az is lehet, hogy vannak dolgok, amiket bármilyen idős legyen is az ember biztosan nem fog megérteni - egészen egyszerűen azért, mert lehetetlen megérteni. Vagy nem tudom. Most semmiben nem vagyok biztos - legfeljebb abban, hogy semmiben sem vagyok biztos. Várjunk... van ennek bármi értelme egyáltalán? Nem tudom, de mindegy is. Néha úgy érzem, hogy teljesen egyedül vagyok, és senkire sem számíthatok. Anyáék egymással vannak elfoglalva, sajnálatos módon a rosszabbik értelemben értve az egymással való elfoglaltságot. Ames, a húgom szintén csak puffog meg lázadozik egész nap, vele nem lehet beszélni. Egyébként sem tudja, mi a nagy helyzet. Aztán rájövök, hogy Joyra és Jaelynre mindig számíthatok. Bármi is történjen.
Csendben, figyelmesen hallgatom Jaelyn mondandóját, csak egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat. Most nem tudom, hogy én látom ennyire borúsan az egészet, vagy a lány ennyire naív, hogy minden rendbe fog jönni. Oké, nem pont így, ezekkel a szavakkal mondta, de akkor is ez a lényeg.
- Gondoskodnak róla, hogy minden meglegyen nekünk? Lehet. Tegyük fel, hogy így van. De ezek akkor is csak az anyagi, tárgyi dolgok lesznek... mi van akkor, ha nekünk nem ez kell? Mármint... nekem biztosan nem. Jobban örülnék, ha érzelmileg lennének, lennénk rendben, és együtt lenne a család. Csak erre persze nem gondolnak. Ebből a szempontból meg tudom érteni húgomat, hogy állandóan veszekszik, meg kimaradozik otthonról.
Tudom, hogy csak meg szeretne nyugtatni, és még igaza is van... csak éppen az is igaz, hogy ha tényleg elválnak, akkor bármit is csinálnak, az már sosem lesz ugyanolyan. Sosem leszünk ugyanaz a család, mint előtte. Azért igyekszem erős maradni, és nem mutatni, hogy zavar ez az egész helyzet. Mert azzal senkinek sem segítek, hátráltatni pedig nem szeretnék.
- Köszönöm szépen! Igyekszem észben tartani... és megmondom Ameliának is, hátha segít legalább egy kicsit a tudat, hogy nem a mi hibánk a folyamatos káosz, ami mostanában van.
Őszintén remélem, hogy tényleg nem a mi hibánk, mert egyikünknek sem hiányzik még egy probléma a nyakába... pláne nem akkor, ha nem tudja megoldani, bárhogy is próbálkozzon vele.

Aki csak a segítségemet kéri valamilyen formában vagy láthatóan segítségre szorul annak mindenképpen szeretnék segíteni. Nem vagyok az a típus, aki bárkinek is hátat fordítana. Szinte belém van kódolva, hogy minden áron segítsek. Ha van lehetőségem arra, hogy segítsek nem is értem, hogy mégis miért fordítanék bárkinek is hátat. A világ sokkal szebb és jobb hely lenne, ha mindannyian igyekeznénk a lehető legjobbat tenni minden egyes alkalommal, akkor nem lenne olyan sok keserű sorsú személy, akinek sajnálatos módon a legsötétebb utakat kell járnia ahhoz, hogy előrébb juthasson. Hiszek abban, hogy van valami oka annak, hogy megpróbáltak kirabolni és aztán meggondolta magát. De ezekre addig nem kapok választ amíg meg nem tudom, hogy ki volt. Nem akarom megbosszulni meg ilyesmi. Egyszerűen csak szeretnék válaszokat kapni olyan kérdésekre amelyekre csak tőle kaphatok. De az is lehet, hogy ez sosem fog megtörténni.
Pont ezért örültem annak, hogy Daniel felkeresett, hiszen addig sem a saját gondolataimmal vagyok elfoglalva amíg neki próbálok meg segíteni valamilyen módon. Persze nem oldhatok meg mindent.
- Sajnálattal hallom, hogy ezt tervezik. De biztos vagyok benne, hogy amennyiben végig is viszik ténylegesen a válást gondoskodnak arról, hogy minden meglegyen nektek. Mert a probléma kétlem, hogy tőletek származna. Ez inkább olyasmi, amit nekik egymás között kell lerendezni. Nem igazán tudsz mit tenni csak bízni abban, hogy akármi is történjék azért lesz, hogy megoldja a problémákat. - Néha jót tud tenni egy válás egy család szerkezetének. Ha nem tudják megoldani a problémáikat akkor sokszor csak a keserűség ragad meg az életükben.
- Az egyszer biztos, hogy akármi is történjék az nem a te hibád vagy a testvéredé. Ezt kell észben tartanod. - Nem számít, hogy miért döntöttek így a szülei végső soron soha nem a gyerek hibás.

Igyekszem nem útban lenni, amikor csak lehet. Azt hiszem nincs annál rosszabb, mint amikor a magad gondjai mellé még rápakol a válladra plusz terhet, abban a tudatban, hogy te majd úgyis segítesz. Jelenleg pedig pontosan ennek a plusz tehernek érzem magam - akkor is, ha Jaelyn azt mondja, hogy nem vagyok az. De mi van akkor, ha mégis, csak éppen azért nem mondja a képembe, mert nem szeretne megbántani? Senkit sem szeret megbántani, úgyhogy ezt a lehetőséget sem lehet elvetni.
Egy halvány mosollyal válaszolok mikor meghallom, hogy nem kellett sokat várnia rám, na meg el is foglalta magát közben. Nem tudom, hogy csak udvariaskodik -e, vagy tényleg volt dolga, de igazából nem is lényeges. Az a fontos, hogy végre ideértem, és nem várakoztatom tovább. Megvárom amíg elfordítja a táblát és lekapcsolja a kinti lámpát, hogy biztosan ne zavarjanak minket, addig igyekszem összeszedni az összevissza gondolataimat. Na igen, mintha az olyan könnyű lenne.
- Ne haragudj... tényleg nem szeretnélek zavarni, csak éppen fogalmam sincs, kihez fordulhatnék az ilyesmivel. Szóval... az a helyzet, hogy anya pár napja jelentette be, hogy elválnak apával. Legalábbis  valószínűleg. Nem mondta biztosra, de őt ismerve, hát... meg mernék rá esküdni, hogy már dolgozik az ügyön. Nem tudom, mi lesz így... mi lesz így velem? A családdal? Megmaradunk, vagy mindenki mehet amerre akar?  Majdhogynem mindenki veszekszik mindenkivel, de leginkább a húgom van nagyon ki... én pedig nem tudom, hányadán is állok ezzel az egésszel. Haragszom anyára, mert úgy érzem, ezzel megpecsételi a családunk sorsát... haragszom apára, mert nem képes legyűrni a büszkeségét és megbeszélni anyával. A húgomra, mert csak magára gondol. De leginkább magamra haragszom, hogy semmit nem tudok tenni, pedig szeretnék. Nagyon szeretnék. De nem megy... nem tudom, mit tehetnék.
Nem tudom, ennek az egésznek mennyi értelme van... meg hogy van -e egyáltalán értelme, vagy csak egy összehordott szóhalmaz az egész... de remélhetőleg Jae ki tud belőle hámozni valami értelmeset... már azzal is előrébb lennék. Ha meg mégse sikerül, akkor majd meglátjuk, egyszerre egy lépést.

Szívességet tenni másoknak nekem már szinte teljesen megszokottá vált. Mintha csak azért léteznék, hogy másokon segíthessek. Azért valamilyen szinten ez furcsa, de egyáltalán nem bánom az egészet. A saját problémáimat jelenleg nem tudom megoldani az egyetlen, amit tehetek, hogy szüntelenül kattog az agyam mindenfélén és eközben előszeretettel egy helyben topogok, mert előrelépést sajnos soha nem sikerült még elérnem.
Az ajtó felé kapom a tekintetem, amint meghallom a csilingelő hangot, miszerint újabb személy érkezett. Persze lehetett volna bárki más, de mondhatjuk, hogy a megérzéseim azt sugalták, hogy ideért végre Daniel. Ez a végre egy kicsit talán erős, mert lefoglaltam magam annyira, hogy ne vegyem észre az idő múlását, úgyhogy engem igazán nem tartott fel ezzel az egésszel. Inkább sokkalta azon kezdtem el rágódni, hogy vajon mennyit kattoghatott az agya míg ideért, hogy elmondja, amit szeretne. Nem mindig lehet megoldani a problémákat bármennyire is szeretnék erre én egy remek példa vagyok, de néha már az is nagy segítség, hogyha valaki meghallgat anélkül, hogy bármi rosszat mondana. Sok teher képes megtelepedni az ember lelkén ahhoz, hogy azt figyelmen kívül hagyjuk.
- Nem, dehogy! Amúgy is elfoglalom magam, mint mindig. - Az sem zavart volna, ha egy órával később jelenik meg, maximum egy picit aggódni kezdtem volna. Főleg Balthazar-ral történtek után, hiszen ő is kis híján halálra fagyott. Ami talán meg is történt volna, ha akkor nem segítek rajta. Így csak remélni tudom, hogy másnak nem kell hasonló helyzetet átélnie. Mert kétlem, hogy túlságosan sokan lennének olyanok, mint én. Mármint nem is kell egyenesen házhoz cipelni. De már az is sokat jelentene, ha megállnának segíteni. Amit nem hiszem, hogy túl sokan megejtenének.
- Na, de miről akartál beszélgetni? - Az ajtóhoz sétálva megfordítom a kis táblát és lekapcsoltam a kinti lámpát jelezve, hogy zárva vagyunk. Így azért valamivel mégis könnyebben beszélgethetünk azt hiszem. Nincs szükség arra, hogy valaki véletlenül betévedjen, mert elfelejtettem megfordítani a táblát vagy lekapcsolni a kinti lámpát.

Amikor az embernek problémája van, akkor gyakran nehezére eshet beszélni másokkal azokról a bizonyos problémákról. Kiváltképp akkor, ha az ember fiatal. Na meg ha történetesen a saját családja miatt vannak a problémák. Jó, ez így nem teljesen igaz, de részben - elég nagy részben mindenképp. És az egészben az a legrosszabb, hogy nem tudom kinek elmondani. Vitani hozzám hasonlóan küszködik a kialakult helyzettel, talán még jobban is, mint én... Kiarának meg egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy elmondjam, mi is történik épp a családunkban. Nem azért, mert nem bízom benne, csak épp nem akarom terhelni. Megvan a maga baja, nem kellenek még az enyémek is mellé. Ráadásul még ezek mellett is van olyan, amit senkinek, de tényleg senkinek nem mondhatok el. Egyrészt mert nem akarom, hogy hülyének nézzenek, másrészt meg... nem tudom, hogy lehetne ezt elmondani, úgyhogy inkább azt a megoldást választom, hogy nem mondom el sehogy. Az már más kérdés, hogy így engem emészt belülről. Mindegy, ez már legyen az én bajom... egyéni szocprobléma, ugyebár.
Úgy tűnik sikerül időben odaérni a patikához... vagy legalábbis nem kések sokat. Szerencsére. Legalább Jaelyn mosolyából nem tudok kiolvasni semmi olyat, hogy késtem volna... vagy ha mégis, akkor nem mutatja jelét, hogy haragudna miatta. Én pedig igyekszem nem lógatni az orromat, de azt hiszem, már igazából teljesen mindegy. Így is kiszagolja, ha rossz a kedvem. Na meg nem véletlenül találkozunk, úgyhogy semmi értelme játszani a jókedvűt, úgyis átlát az álcámon.
- Szia, Jaelyn! Nem kellett sokat várnod, ugye?
Remélem, tényleg nem tartom fel a kelleténél tovább, mert nem szeretnék a terhére lenni... ha már egyszer volt olyan kedves, és belement, hogy beszélgessünk. Azt hiszem, tényleg szükségem van valakire, akivel megbeszélhetem ezt az egészet.

Az utóbbi időben sokat kattogott az agyam a titokzatos betörő kilétén, aminek ügyében sajnos nem sikerült előre lépnem. Bár tény és való, hogy egy csipetnyi tapasztalatom sincs abban, hogy mégis miként kellen lenyomozni valakit, aki nagy valószínűséggel nem szeretné, hogy megtalálják. Így inkább el is engedtem ezen gondolatmenetet, hiszen ha rajta görcsölök sem fogok válaszokat kapni. Egyszer úgy is minden kiderül.
De a gondolataim ettől függetlenül szüntelenül pörögtek szinte megállás nélkül csak most sokkal inkább Balthazar volt az, aki elfoglalta a szabad perceimet a fejemben. Nem tudom elengedni a tényt, hogyha nem találok rá, akkor valószínűleg halálra fagyott volna, vagy ki tudja mégis mi történt volna vele. Nagyon örülök annak, hogy elfogadta végül a segítségemet, de nem tudok nem arra gondolni, hogy vajon mi lehet vele. A nap minden egyes percében rajta kattog az agyam, amikor egy kis teret kap a gondolataim között, hogy aztán teljes egészében fészkelje be oda magát. Csak akkor tudom elűzni a gondolatokat, ha már teljes erőmmel fókuszálok valami másra. Máskülönben igen könnyedén fertőzi meg a gondolataimat.
Most is ezért is vagyok már egyenest hálás Daniel-nek azért, mert felkeresett, hogy beszélgetni akar. Úgy tűnik, hogy valami nem igazán stimmel talán még a szokásosnál is jobban ezért máskor sem mondtam volna nemet. Most pedig, hogy szükségem van arra, hogy ne a saját gondolataim mezején tevékenykedjek, amikor csak az időm engedi még szívesebben nyújtok neki támaszt. Én már csak ilyen vagyok. Azt hiszem, hogy mindenkinek önként és dalolva vállaltam, hogy a támasza leszek, ha éppen nem úgy alakulnak a dolgai ahogy azt eltervezte. Senkinek sem tudok nemet mondani. Egyszerűen ilyen vagyok és kész. Ha valakinek segítségre van szüksége akkor nem fogok hátat fordítani neki.
Az ajtó feletti kis csengő csilingelése újra és újra felkapom a fejemet és ezúttal a ténylegesen várt személy lép át rajta. - Szia Daniel! - Köszönök neki mosollyal az arcomon bár első ránézésre neki koránt sem ilyen fényes a hangulata. De ezen ha tudok szívesen javítok.  

Bosszúsan csapom be magam után az ajtót, és igazából az sem érdekel, ha ezért még a nyakamra lépnek a végén. Dolgozik bennem az ideg, mert megint keresztülhúzták a számításaimat. Nem mintha ezen meg kellene lepődnöm, főleg mostanában nem. Ha tehetem, akkor nagy ívben kerülöm az egész családot, ugyanis minél kevesebbet érintkezünk egymással, annál jobb. Nekem egészen biztosan. Semmi kedvem állandóan veszekedni vagy békíteni, de persze az senkit se érdekel, hogy velem mi a helyzet. Nem tudom, mit tudok még segíteni nekik... méginkább hogy tudok - e egyáltalán segíteni nekik, vagy én is csak egy teher vagyok anyáék nyakán, amikor egyébként is van elég bajuk nélkülem is. Ráadásul a saját bajaimmal is küzdök, mindezt úgy, hogy legszívesebben majdhogynem világgá kürtölném, mit is érzek. De persze azt nem lehet. S most nem azért, mert nem engedik, hanem mert annyira nem vagyok hülye, hogy ilyeneket csináljak. Meg annyira se, hogy ne szóljak a többieknek, mielőtt ténylegesen eljövök otthonról.
- Elmentem! Majd jövök, rendben?
Gyakorlatilag majdnem odavakkantottam futás közben az épp valamivel nagyon elfoglaltnak tűnő Vitaninak, és csak remélem, hogy továbbadja anyáéknak. A választ persze már nem várom meg, hanem tényleg elhúzom a csíkot, még mielőtt valamiért megállítana és itthon ragadnék. Az pedig egyáltalán nem lenne jó, ugyanis megint találkozóra igyekszem - ezúttal nem Kiarával, hanem Jaevel. Szerencsére már ismer annyira - vagy jó megfigyelő és emberismerő -, hogy felajánlotta, ha bármi gondom van meghallgat. Igyekszem nem másra hárítani a gondjaimat, mert ez rám és a többiekre tartozik, nem akarom ilyennel terhelni őt is. Viszont ha felajánlotta, akkor én meg elfogadom, és lesz ami lesz. Így aztán most épp kutyafuttában a patikája felé tartok. Remélem, időben odaérek és nem váratom sokat. Ha esetleg mégis, hát... akkor majd megpróbálom kiengesztelni valahogy.