Azt mondják az idő minden sebet begyógyít. Én pedig igazán kíváncsi vagyok, hogy tényleg igaz - e a mondás, vagy csak a másik megnyugtatására mondják - e. Mert ha az utóbbi, akkor valószínűleg csak még jobban felhúzzák az illetőt. Na meg a nyugodj meg, attól megnyugszol tanács sem működőképes, csak sajnos ezt nem szokták észrevenni. De ha jönni kell, akkor hadd jöjjön az az idő, lássuk, tényleg begyógyítja - e a sebeket, vagy csak újakat csinál a már meglévők mellé.
- Persze, tudom... csak nem könnyű olyasmire várni, ráadásul türelmesen, amiről még azt sem lehet igazából tudni, hogy bármikor is eljön, vagy teljesen hiába reménykedünk. Értem mit mondasz, de nem tudok csak úgy ülni és várni, hogy történjen valami, bármennyire is tudom, hogy nem tehetek semmit a helyzet ellen. Tudom, hogy ezt nem nekem kell megoldani, leginkább azért, mert nem is tudom megoldani. Kicsi vagyok még hozzá.... de attól még igenis nehéz.
Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül a lehető legértelmesebben összeszedni a gondolataimat, de azért minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy legalább valamennyire érthetővé tegyem azt a káoszt, ami épp bennem lakozik.
Nem szeretek otthon lenni... a kelleténél hosszabb ideig biztosan nem. Nem tudom, hogy amiatt, mert félek beszélni a család többi tagjával az oroszlánról és az érzéseimről, vagy azért, mert olyan a légkör otthon, amilyen. Fogalmam sincs, de azt tudom, hogy ha tehetem, akkor gyakorlatilag mindent is kitalálok, csak hogy házon kívül legyek. Jaelynnek meg valahogy iszonyat jó radarja vagy emberismerete kell hogy legyen, hogy ezt lássa rajtam. Vagy csak ennyire ismer? Hát, minden lehet. Mindenesetre beletalált a közepébe a kérdéseivel, az egyszer biztos. Megfordul a fejemben az is, hogy inkább nem válaszolok, de nem akarok bunkó lenni, úgyhogy csak fintorgok egyet, és átgondolom a helyzetet.
- Kettőt és könnyebbet! Nem tudom... nem tudom, hogy nem hiányzom, csak érzem. Érted? Nem tudom megmagyarázni, de mindenki el van foglalva a saját bajával, én pedig már azt sem tudom, hányadán is állunk tulajdonképpen. Ha nem vagyok ott az a baj, de ha ott vagyok az is baj, mert nem tudom mikor fog hirtelen robbanni egy bomba... most valahogy sehogy nem jó.
Amikor meg nagy néha igen, akkor valami biztos, hogy belerondít, mert miért ne. De talán tényleg csak várni kell, és idővel megoldódik a helyzet.

Sajnálatos módon azt a szuperragasztót nem árulom, ami képes egy családot teljesen összeragasztani a helyére. De ez nem is olyan probléma, amit neki kellene megoldania. Tény, hogy jobb, ha tudja, hiszen akkor nem éri váratlanul, amikor elköltöznek, vagy éppen egyik családtag költözik a különválás után. De elhiszem, hogy ez egy kellemetlen szituáció a számára, amivel nem tudja, hogy pontosan mihez kezdjen csak remélni tudom, hogy a végén nem ő fog sérülni.
- Nem mindig cselekedhetünk néha csak az idő az, aminek múlnia kell. - A változást egyedül az idő múlása hozhatja el és ezt sajnos azonban sokkal nehezebb kivárni, mint azt elsőre gondolnánk.
Nem tudom, hogy mégis mi oka lehet az egész oroszlános képzelgésnek, de lehet, hogy a sok stressz alatt jött ez össze az is lehet, hogy teljesen másról van szó. De azzal, hogy lerajzoltatom vele még magam sem tudom, hogy mit kívánok elérni talán egy kicsit előrébb akarok lépni a helyzettel. Vagy inkább csak éreztetni vele, hogy akármilyen őrültség is nem számít én mellette állok. A rajzot elveszem tőle és szeretném azt mondani, hogy valami beugrana róla, de inkább csak elteszem magamnak későbbre háthat tudok valamit hozzáfűzni.
- Honnan tudod, hogy nem hiányzol? Mikor voltál úgy igazán otthon a családoddal? Mikor beszélgettél a húgodon kívül bárkivel, akinek szintén többnyire szeretnéd a fejét venni, mert legalább annyira akaratos, mint te vagy? Talán már ők sem mernek semmit sem mondani, mert úgy sem akarsz otthon lenni. - Sajnos minden kapcsolat kétirányú utca. Mindenkinek bele kell fektetnie az erőt és az energiát különben az egésznek szinte semmi értelme sincs. Lehet, hogy hiányolja a családja csak nincs ott igazából, hogy ezt érzékelje és a válás közepette talán nincs is mindenkinek annyira központban az, hogy egymásra figyeljenek, mert leginkább a saját fejünkben vannak elbújva valahol.  

Nem tudom mikor és hogy esett szét ennyire a családunk. Olyan, mintha ez az egész egyik pillanatról a másikra történt volna, de persze tudom, hogy ez nem így megy. Nem hiszem, hogy tényleg egyik pillanatról a másikra estünk szét, legfeljebb csak próbálták tartani előttünk magukat. Mi pedig már csak a végkifejletet vesszük észre, amikor már nem tudnak mit kezdeni se magukkal, se a családdal. Én pedig ezzel nem tudok mit kezdeni, bármennyire is szeretnék.
. Igen, tudom! Igazad van, csak egyelőre nem tudom, mit tudok kezdeni ezzel az egésszel úgy, hogy  közben úgy érzem, nem csinálok semmit. Próbálom egyenesben tartani, de nehéz...
Egyelőre nem tudom normálisan, teljesen érthető formában megfogalmazni a bennem zsibongó gondolatokat és érzéseket, de remélhetőleg Jaelyn így is érteni fogja amit mondani szeretnék. És ha a szüleim harca nem lenne elég, akkor még ott az a bizonyos oroszlán is a tükörben... ami azért igencsak zavar, még ha igyekszem is nem mutatni. Próbálok senkit sem belevonni ebbe a helyzetbe, mert úgy érzem, ezt csak én tudom megoldani... csak épp egyelőre fogalmam sincs, hogy mégis hogyan. Ahogy megkapom a papírt és a tollat neki is állok rajzolni, csakhogy nem tudom, hol kezdjem. Illetve hogy hogy kellene lerajzolnom azt a bizonyos oroszlánt, amit időnként látok a tükörben. Ahogy én látom, vagy ahogy mások látnák, ha elmesélném nekik? Végül úgy döntök, hogy úgy rajzolom le ahogy előttem megjelenik néha. Egész gyorsan végzek, és áttolom Jaelyn elé a rajzot. Remélem felismerhető, bár nem vagyok valami jó rajzos. Sajnos. Egy pillanatra megfeledkezem az udvariasságról és kissé gunyoros nevetést hallatok mikor megjegyzi, hogy lehet aggódnak otthon miattam. Aztán persze eszembe jut, hogy ezt nem kellett volna, de ami történt megtörtént, már nem tudom visszacsinálni.
- Nem hiszem, hogy aggódnának... eddig se nagyon érdekelte őket, hogy nem vagyok otthon. De persze, az sincs kizárva, hogy most végre más a helyzet, és tényleg hiányzom. Még ha csak a névsorból is.
Azt valahogy nem tudom elképzelni, hogy tényleg hiányoznék nekik, de a látszatra azért figyelni kell, tehát meg kell nézni, hogy mindenki rendben van - e. Jah... látszatra minden rendben van, csak ne nézzünk a maszk mögé, mert még megüthetjük a bokánkat.

Akármiről is legyen szó szeretek támogatást nyújtani a barátaimnak az embereknek, akiknek szüksége van rá. Ezért is olyan hihetetlen még mindig, hogy valaki valamilyen oknál fogva úgy döntött, hogy betör ide hozzám, mintha nem nyújtottam volna segítséget még anélkül is.
Figyelmesen hallgatom minden egyes szavát, hiszen most nagyon is szüksége van arra, hogy valaki a támaszaként szolgáljon. Nem egyszerű időszakon megy keresztül ezért senki nem rója fel neki, ha egy kicsit nehezebben tudja feldolgozni a dolgokat.
- Én tudom, hogy érdekel, de ettől még nem feltétlen van annyi hatalom a kezedben, hogy bármit is változtass. Ez nem a te hibád. Próbálkozz, de ne törj meg az egész súlya alatt, mert akkor mondhatni a semmiért küzdenél. - Ha teljesen összerogyna a történések súlya alatt azzal valószínűleg elveszíteni önmagát és az nem lenne más, mint egy hivatalosan is elismert kudarc.
- Máris adok. - Gyorsan a pult mögé libbenek és elő is keresek egy papírt meg tollat, amivel lerajzolhatja. Kell legyen valami oka, amiért ilyeneket képzeleg és nem mondom, hogy normális, de nem is fogom őt elutasítani. Szeretném, ha úgy érezné, hogy megbízhat bennem és az, hogy most megnyílt erről talán már eleve így érzi, de ettől függetlenül még jobban örülnék annak, ha tudnék ebben segíteni, de a pszichológia nem feltétlen az én asztalom.
- Ennyire rossz otthon? Mert egy percig sem szeretnélek elzavarni sehová, de lehet, hogy aggódnak miattad otthon vagy valami. Az meg lehet csak ront a jelenlegi helyzeteteken. Egy családnak kell lennetek még akkor is, ha most úgy tűnik, hogy az egész szertefoszlik. - Akármennyire is nehéz egy ilyen kritikus helyzetben ki kell tartsanak egymás mellett még akkor is, ha nem túl rózsás a helyzet. Nem kell még több olajat önteni az így is már önmagától intenzíven lángoló tűzre. Ezt pedig szerintem még ő maga is el szeretné kerülni.  

Azt hiszem túl messzire mentem. Mármint... nem vagyok biztos benne, hogy el lehetett volna mondanom akár csak ennyit is, amennyit megosztottam Jaelynnel... de mégis megtettem. Megtettem, mert nem tudom, hogy meddig bírom magamban tartani ezt az egészet... vagy hogy bírom - e egyáltalán. Tisztában vagyok vele, hogy tartanom kellene a számat, mert ez nem olyasmi, amit könnyen el lehetne magyarázni... emiatt pedig valószínűleg őrültnek fog tartani Jaelyn is... de legalábbis furán fog nézni rám. Én pedig nem szeretnék ezzel is plusz terhet rátenni. Nem szeretném, hogy még miattam is aggódnia kelljen.
- Nem... nem is tudom... úgy érzem semmivel sem tudok mit kezdeni, és nem tudom, mivel teszek jót. Ha próbálok segíteni, vagy ha hagyom a fenébe, és nem csinálok semmit. De akkor meg olyan, mintha nem is érdekelne, hogy mi lesz végül a családunk sorsa, pedig ez egyáltalán nem igaz. Engem igenis érdekel, csak nem tudom, mit tegyek. Felajánlottam a segítségemet, de úgy tűnik, hogy nem kérnek belőle...legalábbis anya biztos nem. Apa meg... apa. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán érdekli -e, hogy lassan szétesik a család.
Fogalmam sincs, hogy észreveszi - e mi van körülötte, és ha észreveszi, akkor mégis mit gondol magában, hogy mi a véleménye erről az egészről, amit az anyával való harcolászásuk okoz... de nem fogok rákérdezni, hiszen nem az én dolgom. Az oroszlán említésére csak elfintorodok. Ötletem sincs, hogy mégis miben segítene az, ha lerajzolom a tükörben látott négylábút, de rontani nem ront a helyzeten, így csak sóhajtva bólintok egyet, mintegy beleegyezésképp.
- Persze! Ha kapok egy papírt és egy tollat vagy ceruzát akkor lerajzolhatom.
Amikor Jaelyn azt mondja, hogy lehet jobb lenne, ha hazamennék pihenni automatikusan felkapom a fejem és elkezdem rázni. Szerintem addig jó, amíg nem megyek haza. Most tuti észrevennék rajtam, hogy nincs minden a legnagyobb rendben, és nem vagyok biztos benne, hogy tudnám tartani magam... de nem szeretnék gondot okozni a lánynak se... és valószínűleg valami dolga lehet, különben nem mondaná, hogy menjek haza.
- Nagyon muszáj? Mármint... ha dolgod van, vagy valami, akkor igazán nem szeretnélek feltartani, és ha kell, akkor megyek, csak na...
Ötletem sincs, hogy mi lesz ebből az egészből, és hogy fogom, fogjuk tudni kibogozni, de azt hiszem, valahogy muszáj lesz.

Láthatóan nagyon sok minden nyomja a vállait és szeretnék segíteni, de nem hiszem, hogy annál többet tudnék tenni, hogy meghallgatom és próbálok tanácsokkal szolgálni. Bármennyire is szeretném megfosztani a terhektől mindenkit, aki fontos a számomra sajnálatos módon nincs ilyen csodálatos képességem, de legalább abban hozzájárulhatok valamelyest, hogy tudatom velük nincsenek egyedül.
- Megőrülni? Mégis mi a baj? - Ebben a helyzetben bárki kicsit úgy érezné, hogy megőrült, hiszen nem egyszerű a családi viszályokat épp mentális egészséggel elviselni. Akármennyire is szeretnénk még figyelmen kívül is hagyni, amikor csak a terítékre kerül legalább olyan mély csapást mér. Ignorálni lehet vagyis inkább megpróbálni, de végső soron a helyzeten egy kicsit sem változtat. Ez pedig ténylegesen a szomorú valóság.
- Mégis miféle oroszlánt? Esetleg megpróbálnád lerajzolni vagy valami? - Tisztában vagyok vele, hogy a helyzeten nem javít, hogy lerajzolja. Mármint elég meredek dolog oroszlánt látni a tükörben, de biztos vagyok benne, hogy van rá valamiféle magyarázat. Az viszont biztos, hogy azzal ha őrültnek nézem nem segítek rajta. Meg aztán amennyi nyomás alatt van most a szülei válása miatt nem is csodálkozom túlzottan azon, hogy a nyomás alatt megremegett és hallucinálni kezdett. Ebben a helyzetben pedig nem kioktatásra van szüksége vagy arra, hogy a képébe röhögjenek, hanem támaszra. Én pedig, ha ebben tudok segíteni, akkor a legkevesebb, hogy felajánlom.
- Figyelj, nem szeretném, ha bajba kerülnél és talán jobb lenne, ha hazamennél egy picit pihenni. - Lehet, hogy az egész hallucináció csak azért van, mert nem piheni ki magát rendesen. Amin egyáltalán nem lepődnék meg, hiszen ilyen helyzetben nem is lehet, mikor az otthon inkább érződik háborús övezetnek és így pihenni sem egyszerű, de közben meg a maradék energiáját arra használja fel, hogy minél messzebbre kerüljön az egész helyzettől. Akármiről is legyen szó nem fordítok neki hátat még akkor sem, ha érthetően tele van frusztrációval és csak kicsin múlott, hogy ne ugorjak meg attól, ahogy az asztalra csapott.
 

Próbálom kordában tartani a mostani helyzetet. Én tényleg igyekszem. De akkor nem tudom mit tehetnék, amikor úgy érzem, teljesen elveszítettem az irányítást a dolgok fölött, és tehetetlen vagyok. Amikor úgy érzem, teljesen széthullik, összeomlik az eddig jól megszokott életem, és fogalmam sincs, mit tehetnék, csak sodródok az árral, kétségbeesetten várva valamiféle segítségre vagy megoldásra... csakhogy aztán kiderül, hogy minden, amire várok lehet, hogy sosem jön el. Vagy éppenséggel hogy bár azt hiszem, hogy sosem jön el, attól még simán lehet, hogy igazából itt iy van, csak nem úgy, ahogy én várom. Lehet, hogy igaza van Jaelynnek, és ez a mostani helyzet a családban.... ez csak jót hozhat nekünk. Őszintén nem tudom, de nagyon szeretnék hinni neki.
- Igazad van... de attól még, hogy ezt tudom egyáltalán nem könnyebb ez az egész. Mármint húgom szinte biztos, hogy problémázik majd, hiszen már most is azt csinálja. Ezzel még csak - csak tudnék is mit kezdeni. De... sajnos nem ez a legnagyobb gondom mostanában. Azt hiszem kezdek megőrülni... vagy legalábbis elég közel járok már hozzá. Nem akartam ilyesmiről beszélni, mert lehet, már így is túl sok vagyok, aztán egyszerűen nem tudtam visszatartani...
Egy végtelenül hosszúnak tűnő pillanatig csak gondolataimba merülve nézek magam elé. Végül megrázom a fejem, hogy legalább kicsit kitisztuljon, csak aztán emelem pillantásom újra Jaelynre.
- Szóval az van, hogy... és kérlek, ne nézz hülyének, tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy nem teljesen okés ez az egész, hogy egy ideje néha látok valamit a tükörben... mégpedig egy oroszlánt. Mondom, néha... én sem tudom, hogy mi alapján jön elő... próbáltam a fáradtságra fogni, de kipihenten is ugyanúgy látom, úgyhogy... és nem, nem iszom vagy szedek be mindenfélét. Tehát csak az a lehetőség marad, hogy kezdek megőrülni. Hát ez remek, tényleg!
A kelleténél kicsit erőteljesebben csapok az asztalra mondandóm végeztével, aztán persze bűntudatosan pislogok a lányra, mert hát ezt nem kellett volna. A fenébe! Nem akarok mindent elrontani! Egyre inkább úgy érzem, hogy tényleg jól fog jönni az a friss levegő és a tea, úgyhogy mosolyogva bólintok a kérdésre.
- Nem lesz semmi gond, mehetünk! Ha haza kell mennem mindenképp, akkor valamelyikük úgyis megkeres majd. Egyelőre viszont nem kerestek, úgyhogy szerintem mehetünk nyugodtan a teaházba!

Nem egyszerű olyan dolgokkal szembetalálni magunkat amelyeket nem tudunk magunk megoldani. De az élet pontosan erről szól. Olyan dolgok tömkelege amelyek az irányításunkon kívül esik. Akármennyire is szeretnék mindent a saját irányításunk alá vonni ez sosem lesz teljesen igaz. A legtöbb esetben inkább csak a változó körülményekre reagálunk a magunk módján azt gondolván, hogy ezzel elérünk valamit és végig a kezünkben volt az irányítás. Az egyetlen dolog azonban, ami tényleg rajtunk múlik, hogy mégis miként reagálunk a változásokra.
- Minél jobban felhúzod magad rajta annál rosszabb lesz. Tiszta fejjel kell gondolkodnod ebben a helyzetben akármennyire is nehéz. Legyen elég, hogy ők ketten talán majd egymás torkának esnek, meg a húgod is lehet, hogy problémát szül majd, de egy valakinek meg kell őriznie a hidegvérét. - Egyáltalán nem az a szerep, amit egy gyerekre kellene bízni, de bizonyos formákban már nem olyan gyerek Daniel. Ha a húgához hasonlítjuk, akkor mondhatjuk azt is, hogy felelősséggel tartozik iránta. Ez pedig már egyfajta érettségi szintet mutat. Ha akarja, ha nem. Néhány dolgot el kell fogadnunk. Ez is egyike, az irányításunkon kívül esik.
- Én bízom abban, hogy te képes vagy rá. Hiszen lehetne ennél nagyobb káosz is, de úgy tűnik, hogy azért valamilyen szinten azért hatással vagy rá. - Lehet, hogy lázad a világ és mindenki ellen, de azért bízom benne, hogy Amelia tisztában van azzal, hogy milyen szerencsés, hogy olyan testvére van, mint Daniel. Lehet, hogy nem teljesen érti még, de abban biztos vagyok, hogyha arról lenne szó, akkor azért tűzbe tenné a kezét a testvéréért, ahogyan az fordítva is igaz. Akármennyire is lehet feszültség a felszínen, mélyen valahol mégis ott van egy makacs, megszakíthatatlan kötelék, amit igyekeznek mélyen elrejteni.
- Én teljesen ráérek, de inkább téged kellene kérdeznem erről. Jó ötlet, vagy jobb ha hazakísérlek? - Nem tudom mennyire lenne nagy probléma, ha én kísérném őt haza, de remélhetőleg nem lenne túl nagy tragédia belőle. Mármint tudtommal tőlem még nem tiltják minden áron. Viszont, ami késik nem múlik. Úgyhogy ez határozottan egy olyan lista, amire nem szeretném, ha felkerülne a nevem.  

Nem értem ezt az egészet. Nem értem, hogy miért nem tudják normálisan, felnőtt módjára megbeszélni a konfliktusaikat. Elvégre felnőttek, vagy mi a szösz. Vagy csak lennének? Magam sem tudom igazából. Azt tudom, hogy úgy érzem magam, főleg az utóbbi időben, mintha megfordult volna az egész családi dinamika... hogy én vagyok a felnőtt, ők pedig a gyerekek. Amelia, a húgom pedig... hát, ő egyértelműen egy teljesen külön kategóriába sorolható. Azt hiszem saját maga is ezt mondaná. Igyekszem helytállni és egyben tartani a családot... akkor is, ha egyébként tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg úgysem fog menni. Mert egyedül ugyan hogy tudnék helyrepakolni egy egész családot? Ugyan... van, amit bármennyire is szeretnénk, nem tudunk elkerülni vagy megakadályozni.
- Persze, igazad van! Tényleg nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, csak... úgy nehéz, hogy ők harcolásznak, a húgom meg majdhogynem az egyedül a világ ellen állapotban leledzik. De igazság szerint még ezt is kibírnám, csak jönne helyre valahogy a helyzet. Tegyenek pontot a végére és derüljön ki végre, hogy mi lesz. Együtt marad a család vagy szétesünk, és mindenki megy amerre akar? Mármint... nyilván nem megy mindenki amerre akar, hiszen Amelia még kiskorú, de akkor is.
Vonom meg a vállam szomorúan figyelve Jaelynt. Tényleg nem könnyű ez az egész, de próbálom pozitívan nézni. Valakinek azt is kell.
- Visszafogni a káoszt? Az nehéz ügy... de azért hátha sikerül. Bár már a húgom is elég nagy káoszt tud okozni, és őt megfékezni, hát... ember legyen a talpán akinek sikerül.
Tapasztalatból beszélek, párszor már megpróbálkoztam vele. A húgomat visszafogni gyakorlatilag lehetetlen, még a szüleinknek sem igazán megy a dolog, ami azért nagy szó, valljuk be. Nekik azért tudniuk kellene hatni rá, de mégsem megy. Sőt, úgy látom azok után, hogy elbeszélgettek vele csak még borúsabban látja a világot, mint eddig. Kíváncsi lennék, hogy mégis mit mondhattak neki.
Amikor szóbakerül, hogy menjünk valamerre, akkor automatikusan rábólintok, mert hát miért ne. Aztán rájövök, hogy basszus, megint csak úgy fogtam magam és leléptem otthonról. Ami pedig egyenlő azzal, hogy valószínűleg hatalmas kiakadás várható ha hazaérek. De jelenleg nem igazán érdekel a dolog... most az a lényeg, hogy végre ki tudom adni magamból a feszültséget. Vagy legalább annak egy részét. Így aztán elhessegetem magamtól ezeket a gondolatokat, épp eleget figyelem, hogy nekik mi lenne a legjobb.
- Jól van, akkor menjünk a teaházba! De biztos, hogy ráérsz? Nem szeretnélek feltartani!
Határozottan segített már az is, hogy ennyit elmondhattam abból a katyvaszból, ami a lelkemet nyomja. Az egészet viszont még Jaelynnek sem merem elmondani, hiszen még nekem is túl nagy káosz az egész, amit rendbe kell tenni. De egyszer talán ezt is a helyén tudom kezelni, csak idő kérdése. Úgy látom jelenleg minden csak idő kérdése.

Nem egyszerű ilyen változással szembenézni, de nem is lehet előle menekülni. Meg lehet próbálni küzdeni ellene, hogy visszaforgassa valaki az idő kerekét, de a helyzeten már szerintem ez sem segítene. Vannak dolgok, amelyeknek meg kell történiük még akkor is, ha nem feltétlen szeretnénk, hogy így legyen. Végkifejletek, amelyek elkerülhetetlenné válnak.
- Nem erre gondoltam, de lehet, hogy ezzel vége lesz az egész káosznak, ami most körülvesz benneteket. Ha azt lerendezték, akkor már mindent másként látnak majd. Nem kell feltétlen a legrosszabbra gondolni rögtön. - Nem egyszerű sokszor pozitívnak maradni, főleg egy ilyen helyzetben nem, de ha valaki képes arra, hogy kitartson akár egy kicsit is, akkor az egyértelműen Daniel. Bár nem szeretnék túl sok terhet a vállára helyezni, hiszen eleve nem egyszerű a történéseket feldolgozni, de még a testvérére is odafigyelni.. Nem lehet egyszerű.
- Ha már egy kicsit vissza tudod fogni a káoszt, akkor már az is sokat jelent. Nem egyszerű, de nem is lehetetlen. - Azt hiszem a testvérénél már így is problémás volt a jelenlegi helyzet. Az pedig, hogy most mindezt teljes egészében le kívánják rombolni talán rosszabb hatással lesz rá, mint arra bárki is számít. De ebben a helyzetben nincs igazán jó tanács, vagy helyes lépés. Ez a helyzet igazán csak az idő múlásával oldódhat meg igazán.
- Szerintem még a teaház nyitva van, szóval oda még be tudnánk ülni egy kellemes nyugtató teára. - Nagyon úgy tűnik, hogy igazán szüksége lenne egy kis nyugtató löketre, hogy valamennyivel tisztábban láthassa át ezt a helyzetet. Senki nem tőle várja a megoldást, hiszen ebbe az örvénybe nem is kellene igazán belevonni egy gyereket, akinek a szava úgy sem ér túl sokat a szülők közötti háborúban. Csak remélni tudom, hogy a lehető legkevesebb veszteség nélkül le tudják majd zárni ezt az egészet maguk között és közben nem rombolják porig a gyerekeik világát. De ezekben a helyzetekben sajnos mindig a gyerekek húzzák a rövidebbet.  

Még mindig nem értem, hogyan is jutottunk idáig. Mondjuk azt se, hogy mikor, de azt hiszem nem is nekem kell tudni... ráadásul valószínűleg nem is lehetne megnevezni egy pillanatot, hogy na, ekkor ment tökre minden a családunkban. Tudom, hogy ez egy folyamat. De miért érzem úgy, hogy az esetleges összerakás lassabb folyamat lesz, mint a szétesés? Mikor lesz újra mi? Lesz - e egyáltalán, vagy csak én szeretném mindenáron összetartani a családot? Nehéz kérdés. Egy nehéz kérdés, amire még én magam sem tudom a választ, pedig ha valakinek tudnia kellene, az én vagyok. Hát ez csodás, mondhatom.
- Teljesen új formában? Mégis mire gondolsz egészen pontosan? Hogy egyszer egyiküknél leszünk másszor másikuknál, de mind a ketten figyelnek ránk? Nem is tudom... az a baj, hogy jelenleg akkora a káosz, hogy lassan nemhogy ránk, de egymásra sem igazán figyelnek oda.
Egy mélyről jövő sóhaj kíséretében tör fel belőlem ez az egész helyzet. Ingerülten túrok bele a hajamba és segítségkérő tekintettel pislogok Jaelynre. Nem szeretném őt se terhelni a problémáimmal, viszont jelenleg nem sok emberre számíthatok, de ő a közé a néhány ember közé tartozik.
- Részemről rendben lesz a dolog... a húgomnak megmondom, de azt nem tudom garantálni, hogy nem csinál semmit sem. Elég önfejű tud lenni, úgyhogy nála gyakorlatilag semmit nem lehet biztosra mondani. Semmit, kivéve azt, hogy ha kell, ha nem nekimegy az embernek. Szinte bárkinek.
Amelia említésekor önkéntelenül is grimaszolok egyet. Tény, hogy nem tetszik amit az utóbbi időben leművel. Értem én, hogy kamasz, de hogy ennyire ne lehessen vele mit kezdeni, meg megbeszélni a dolgokat, az kezd aggasztóvá válni. Abban viszont igazat kell adnom Jaelynnek, hogy ez tényleg anyáék dolga, nekünk távol kell tartani magunkat tőle. Kérdés, hogy mennyire sikerül majd. Azt hiszem még mindig túlságosan sok kérdésen kell keresztülrágnom magam, és sajnos úgy érzem, hogy választ viszont nem igazán kapok, bármennyire is keresem azokat. Úgy érzem tele van a fejem, és már nem fér bele több gondolkoznivaló. Valaki, segítség! Szükségem lenne egy pótagyra!
Nem tudom, hogy látszik -e rajtam, hogy mennyire kilehetek, vagy csak a lány figyelmességének tudható be a kérdés, hogy nincs -e kedvem kimozdulni. Én pedig kapok a lehetőségen - hátha ezzel elterelődik a figyelmem kicsit.
- Persze, szívesen! Van valami ötleted, hogy hová mehetnénk?
Fogalmam sincs ilyenkor mi lehet még nyitva, úgyhogy inkább hagyom, hogy a lány döntsön, hová menjünk. Nekem az is jó, ha csak sétálunk, akkor is szellőzik a fejem.