I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-08-28, 19:03
Kendra & Andrew
✦ Friend in need
Nem mondom, hogy életem legkönnyebb és legjobb időszakát élem épp, de azt hiszem ahhoz képest, hogy a törött karommal küzdök épp, még egész jól működök fél kézzel is. Akkor is, ha Peony szerint a törött kezemmel leginkább csak üljek a hátsómon, és lehetőleg maradjak nyugton, abból semmi baj nem lehet. Hát, én nem tudom, de azt hiszem az unalom néha nagyobb baj lehet, mintha csinálnék valamit, hogy lefoglaljam magam. Szerencsére a barátainkra számíthatok, hogy biztos ne maradjak sokáig egyedül. Most például Kendra jött meglátogatni... azt ugyan nem tudom, hogy Peony szólt neki, hogy látogasson meg, vagy magától jutottam eszébe, de nem is számít. Lényeg, hogy nem kell egyedül végigküzdenem a napot amíg Peony a kutyusokkal van a menhelyen. - Nem is az a baj, hogy kiakad, hanem hogy jó lenne így is tényleg rendesen megcsinálni valamit... akkor talán elhiszi, hogy képes vagyok elvégezni dolgokat, és mehetnék én is segíteni a kutyusokhoz. De nem baj, majdcsak rendbejövök végre, addig meg majd figyelek magamra. Igyekszem nem okozni semmi bajt, legalábbis az eddigieknél nagyobbat biztosan nem. Mondjuk a baleset is véletlenül lett, szóval ilyen erővel bármikor történhet valami. Figyelem, ahogy Kendra kicsit feszengve próbál eldönteni valamit. Valószínűleg azt, hogy üljön le és maradjon még, vagy hagyjon - e itt. Bármelyik mellett is dönt nem fogok megsértődni, de végül visszaül a helyére, szóval azt hiszem, ezzel eldőlt a helyzet. - Nagyon finom, köszönöm szépen! Ne aggódj, ha kell valami szólok, de egyelőre minden okés. És igen, úgy tűnik használ a hintőpor... most valamivel kevésbé viszketek. Egyébként veled mi a helyzet? Minden rendben? Nem szeretném, ha azt hinné, hogy csak az én balesetem számít, mert egyáltalán nem ez a helyzet.
Nem akartam Andy terhére lenni vagy épp… hogy is mondjam? Nem akartam, hogy úgy érezze, babysitterkedek fölötte. Pont ezért is hagytam végül rá a takarítást, ahogyan kérte. Tudtam, hogy nem kér a teljeskörű felügyeletből és gondoskodásból. De bennem volt mégis, hogy segíteni akarok. A szendvicsekkel tértem vissza és az üdítővel, majd raktam le őket és így néztem a fiúra. - Jó lesz az, Peony kétlem, hogy kiakadna miatta – Mosolyogtam, még röviden fel is nevettem, majd elgondolkoztam azon, visszaüljek-e vagy máris induljak tovább. Nem akartam túlságosan ráakaszkodni, de rákérdezni sem mertem, hogy maradjak-e. Végül inkább csak visszaültem és így pillantottam rá. - Ha nem ízlik, szólj és csinálok másfélét… vagy kérsz hozzá még valamit? Majonéz vagy ilyesmi? – Érdeklődtem, majd a gipszelt kezére is vetettem egy pillantást. – Jobb lett a hintőportól? – Ha már megpróbáltuk a bénának tűnő ötletemet, tudni is akartam, bevált-e. Ha csak ennyit is, de legalább segítettem; már ha tényleg működött.
Ha valaki megmondja nekem, hogy mit csináljak vagy éppen mit ne csináljak, akkor szinte biztosan az ellenkezőjét fogom tenni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem szeretem, ha megpróbálnak beszorítani a határok közé. Akkor se, ha csak képzeletbeli határokról van szó. De tudom, hogy Peony és Kendra is azért rágja ennyit a fülemet azzal, hogy üljek le a fenekemre és maradjak végre nyugton. Na persze... mintha az olyan könnyen menne, különösen nekem! Szerintem mióta járni tudok szinte folyamatosan megyek valahova... akkor is, ha éppen nem kellene. Azért szerencsére nem hagynak egyedül a szerencsétlen baleset után, mert bár Peony szinte egész nap a menhelyen van a kutyusokkal, azért Kendra néha benéz hozzánk, felmérni a terepet. - Hagyd csak! Mondom, mindjárt megoldom... te menj csak nyugodtan szendvicset készíteni. Mosolyogva legyintek a történtekre és engedem útjára ebédet készíteni, mintha semmi nem történt volna. De... ez így van jól. Nem szeretném, ha sajnálnának, azt meg pláne nem, hogy még látszon is az embereken, hogy sajnálnak. Igen, eltört a kezem, ez van... de egyszer meggyógyul. Nem halálos beteg vagyok, a fenébe is, csak béna. Az viszont nem kicsit. Kissé ügyetlenül ugyan, hiszen fél kézzel nem könnyű, hát... gyakorlatilag semmi sem, de valahogy leporolom magam és összerámolok a próbálkozásunk után. Nem valami egyszerű, de pont végzek, mire Kendra visszaér a szendviccsel. Illetve szendvicsekkel és üdítővel. - Igen, megoldottam, minden rendben. Azt nem mondom, hogy olyan tiszta mint volt, de... azt hiszem ennél jobb nem valószínű, hogy lesz. Teszem hozzá egy apró grimasz kíséretében. Nem akarok panaszkodni, mert már az is nagy segítség, hogy egyáltalán eljött meglátogatni, de tény, hogy jobb, ha nem vagyok egyedül... akkor valószínűleg még ennél is nagyobb káoszt hagynék magam mögött.
Jobban tette volna, ha ténylegesen a pihenésre koncentrál, de tudtam, igazából mindenki tudta, hogy ez talán a legnehezebb feladat, amit jelenleg rá lehet bízni. Hiszen nem telhet el úgy perc, hogy ne gondolna az állatokra, vagy épp Peonyra, aki mellett ott szeretne lenni. Ha az életünk egyik napról a másikra felborul és nem úgy megy, ahogy megszoktuk, akkor összezavarodunk. Nincs meg a napi rutin, nincsenek meg a bevett szokások, vagy épp ingerek, amire szükségünk lenne. Egy baleset pont ilyen. Egy kényszerpihenő. Nem irigyeltem és pont ezért jöttem el hozzá meglátogatni. Meg hát azért is, mert barátok voltunk. Én annak tartottam őt. Nem csak a ki nem mondott „főnököm” volt. - Ne köszönd, szívesen teszem, amit teszek – Közöltem mosolygósan, miközben mentem és kerestem azt a hintőport. Amint megtaláltam, már indultam is vissza hozzá és próbáltam oda szórni, ahová kell, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel… és még a végén el is bénáztam azzal, hogy leporoltam a nadrágjáról a port, hiszen utána a földön landolt. - Atyaég, mindjárt előkerítem a porszívót, ez így nem maradhat… - Nem akartam bajt, vagy plusz munkát csinálni. Kissé megszeppenve néztem rá. – Jól van, de ha kell segítség, szólj. Lehettem volna körültekintőbb… - Például csinálhattuk volna mindezt a fürdőszobában a fürdőkád fölött. Akkor senkit sem érdekelt volna, hogy a hintőpor hova kerül. Sóhajtottam egy nagyobbat és végül elindultam a konyhába, hogy elkészítsem neki azt a szendvicset. Nem telt bele sok idő, hogy meglegyek vele, így egy tányérral tértem vissza, a másik kezemben pedig egy pohár üdítő is volt. - Sikerült feltakarítani a bénázásom? – Érdeklődtem egyből, de körbe is néztem a földön, hogy ott van-e még, aminek nem kellene. – Két szendvicset csináltam, meg hoztam egy üdítőt is neked. Kárpótlásként – Odanyújtottam neki a tányért, a poharat viszont leraktam az asztalra.
Azt hiszem semmi újat vagy lehetetlenül nagyot nem mondok azzal, hogy ha lehetne, akkor állandóan tennék - vennék valamit. Főleg most, amikor úgymond parancsba van adva, hogy nem lehet. De hát most mit csináljak? A tiltott gyümölcs is azért édesebb, mert tiltott, nem? Na ugye! Nem tehetek róla, hogy nem tudok nyugton maradni, legfeljebb nagyon nehezen, és nagyon rövid ideig. Az is több, mint a semmi. Jó, azt el kell ismerni, hogy néha nem ártana, ha vigyáznék, különben könnyen ismét nagy bajban találhatom magam. Mondjuk egy újabb kéztörés kellős közepén. Na, ahhoz pedig semmi, de tényleg semmi kedvem nincs. Szerintem ez érthető. Ugyanakkor Kendrának is igaza van... végülis csak néhány hétről van szó... azt pedig csak kibírom valahogy. - Tudom, tudom, és igyekszem addig megülni a fenekemen! Bólogatok egyetértően, mert tényleg jó lenne takarékra tennem magam addig a néhány hétig amíg meg nem gyógyulok. Szerencsére a lány segítőkészsége most sem hagy cserben, és már indul is a hintőpor keresésére, én pedig hálásan bólintok egyet. - Köszönöm! Mindkettőt.... meg azt is, hogy bevásároltál, meg hogy egyáltalán eljöttél meglátogatni... addig se vagyok egyedül. Már épp indulnék utána, hogy segítsek neki megkeresni a hintőport, de mire elindulnék utána vissza is ér, hogy megpróbálkozzunk az ötletével. Teszem amit kér, és felemelem a kezem, hogy bele tudja szórni a gipsz és a karom közötti helyre a port. Közben pedig, bár egész biztos nem szándékosan csinálja, de a ruhám is tiszta fehér por lett, sőt, szerintem a szőnyegre is jutott. Azután biztosan, hogy Kendra elkezdi lesöpörni a ruhámról a hintőport. - Nincs semmi baj, ne aggódj! Ha egyedül próbálkozom vele, akkor még ennyi se került volna oda, ahova kell, és szinte az összes a ruhámon vagy a szőnyegen kötött volna ki. Szóval tényleg semmi gond, és köszönöm szépen a segítségedet! Te intézd a szendvicset, én meg addig megpróbálok összerámolni itt. Rendben lesz így? Valószínűleg igen, mert mire a végére érek Kendra már indul is a konyhába szendvicset készíteni. Én pedig közben lassan, a karomra vigyázva nekiállok a rend helyreállításának.
A helyében én sem bírtam volna nyugton maradni. Nehezemre esett volna, nem is kicsit, hiszen a hozzánk hasonlóak amolyan „örökmozgók”. Én is állandóan úton voltam, ha nem a menhelyen segédkeztem, akkor a menhelynek vásároltam, vagy épp nekik segítettem, mint most is. Még akkor is, ha meg sem kértek rá tulajdonképpen, nekem ez természetes volt. Örültem, hogy a hasznukra lehettem, és meg is érdemelték, hiszen ők annyi mindenben segítettek már a kutyusoknak! Nélkülük a legtöbb kutyus már nem is élne valószínűleg. - Tudom-tudom, de bírd ki egy kicsit. Néhány hétről van szó, igaz? – A fejemet ingattam. Nem tudtam hogyan szépítsem a helyzetet, ami koránt sem volt fényes. Ahogy fellelkesült az ötletem hallatán, elmosolyodtam, majd felálltam és elindultam a fürdőszobába, de még mielőtt kiértem volna a nappaliból, visszafordultam és feltettem azt a bizonyos kérdést. Evett-e már ma? A hasa válaszolt helyette, így aprót bólintottam. - Oké, akkor előbb előkerítem a hintőport és reménykedek benne, hogy segít valamit, aztán csinálok neked egy szendvicset – Nem voltam egy mesterszakács, tulajdonképpen utáltam is a konyhában tenni-venni, így azt nem ajánlottam fel, hogy hétfogásos vacsorát készítek nekik. Magára hagytam egy rövid időre, egészen addig, míg a fürdőszobában meg nem találtam a hintőport. Azzal tértem vissza és letelepedtem a fiú mellé. - Na, próbáljuk meg! Nem akarok minden összeporozni, szóval emeld fel a kezed, légyszi – Magyaráztam és ha eleget tett a kérésemnek, akkor megpróbáltam a hintőport behinteni a gipsz és a bőre közé. Valamennyi biztos, hogy bekerült oda, ahová kell, de azért bőven ment mellé is. – Jézusom, ne haragudj! – Félreraktam a hintőporos dobozt, majd elkezdtem leporolni a ruháját. – Nem volt egyszerű… remélem, hogy használ viszont – Tettem hozzá elgondolkodva, majd felegyenesedtem mellőle. – Csinálom is neked a szendvicset – Közöltem egy mosollyal és ha nem állított meg, akkor kimentem a konyhába, hogy eleget tegyek az ígéretemnek.
Kendra átengedi nekem az egyik szatyrot - na jó, inkább úgy fogalmaznék, hogy kénytelen, mivel ha akarja, ha nem én átveszem tőle -, így egy - egy szatyorral kezünkben ügyeskedjük be magunkat a konyhába. Amikor azt mondja, hogy nem nehéz megforgatom a szemeimet. Szerencse, hogy még menet közben, így biztos nem látja, és nem tudja elárulni a tényt, hogy de, ez bizony nehéz. És ha ez ilyen, akkor valószínűleg a másik is nagyjából ilyen súlyban lehet. Persze nem osztom meg vele a mindenfélével teletömött szatyrokkal kapcsolatos észrevételemet, mert a végén még esetleg megsértődik rám. Mondjuk igaza lenne, mert most mit ugatok bele? Inkább örülnék, hogy elment bevásárolni és átjött kicsit... elvégre csak segíteni szeretne. - Persze, tudom! És igyekszem nyugton maradni, csak hát nem olyan könnyű az, na... Csak egy halvány, kissé bűntudatos mosolyt sikerül kicsikarni magamból... de azért hátha nem veszi észre. Hátha... Eszembe jut a múltkori eset, amikor szintén nem voltam képes nyugton maradni. Nem történt semmi gond, de megfogadtam, hogy igyekszem nem bajba keveredni, bármilyen nehéz is lesz. Márpedig engem ismerve valószínűleg elég nehéz lesz. Egyébként igaza van, tudom, hogy sokan számítanak rám. Ezért is kell itthon maradnom és pihennem, hogy minél hamarabb meggyógyuljak. A hintőporos ötletre érdeklődve kapom fel a fejemet. - Várj csak! Lehet, hogy működhet! Egy próbát mindenesetre megér... segítenél? Egyedül valószínűleg nem sikerülne... vagy csak nehezen. Mutatom fel a törött karomat Kendrának, bár azt hiszem enélkül is érti, hogy miért is kérem a segítségét. - Persze, hogy et... Ééés persze, hogy a hasam ügyesen elárul, hiszen be sem tudom fejezni a mondatot, amikor elkezd hangosan korogni. Én pedig bocsánatkérő arckifejezéssel figyelem a lányt. Nem akarok ezzel is terhet rakni a vállára... már az is nagy segítség, hogy egyáltalán eljött meglátogatni.
Borzasztó volt így látni Andyt – nem érdemelte meg, hogy ez történjen vele. Szokták mondani, hogy mindig a jókkal történik valami rossz és ezt mindig is totális kicseszésnek gondoltam. Főleg az ő esetében, aki mindig segít, kutyákat ment és tisztalelkű. Nem érdemelte meg, tényleg nem. Ahogy elvette az egyik szatyrot, vissza akartam venni, de végül nem akartam erőszakoskodni. - Ahh, vittem volna ám! Nem nehéz! – De, kicsit az volt, de nem zavart. Miután kibújtam a havas cipőmből, utána siettem a konyhába, hogy lerakjam a maradék szatyrot, aztán követtem őt a nappaliba. Tulajdonképpen nem sűrűn jártam náluk, sőt. Talán egyszer vagy kétszer voltam itt. - Igen, azt tudom, hogy még így is képes lennél dolgozni, de most nem kellene. Nehezebben gyógyulna a karod, ha terhelnéd – Magyaráztam, majd tovább hallgattam őt. – Oh, nem úgy fogalmaznék, hogy láb alatt lennél Peonynak, vagy bárki másnak… csak mind aggódunk érted és szeretnénk, ha minél előbb meggyógyulnál – Ez volt az igazság. – Tudod, elég sokan számítanak rád… Peony, a kutyusok… - A halkabb mormogásra elgondolkodtam, majd leültem a kanapéra és onnan néztem őt tovább. - Lehet, rosszul tudom, de a viszketésre nem hintőport szoktak használni? A bőr és a gipsz között van annyi hely, hogy… bár lehet, ezt csak egy filmben láttam és hülyeség – Nevettem el magam, majd megvontam ártatlanul a vállamat. Aztán lassan körbenéztem. - És… mivel tudod elütni az időd? Tényleg, ettél ma már valamit? – Néztem rá azonnal, készen állva rá, hogy összedobjak neki valamit. Segíteni akartam neki, bármiben, ha másban nem is, egy kis ideig legalább nincs egyedül és van, aki „elszórakoztatja”.
Nagyon nagy akaraterő és önuralom szükségeltetik ahhoz, hogy ne rohanjak azonnal a menhelyre Peonyhoz, vagy szedjem le valahogy a gipszet magamról, aztán menjek Peonyhoz a menhelyre. Igazából majdnem mindegy, melyik irányból közelítjük meg a helyzetet, a végén úgyis ugyanoda fogunk jutni. Azért nagy nehezen sikerül betartani a szabályokat és itthon maradni. Igyekszem nem csinálni semmi hülyeséget sem, fő a békesség alapon... bár azt hiszem, a legnagyobb hülyeség, pontosabban figyelmetlenség maga a baleset volt. Amikor meghallom a kopogást automatikusan eszembe jut, hogy valami történhetett, és Peony hamarabb hazajöhetett hozzám. Aztán meghallom Kendra hangját, és halkan sóhajtok egyet. Ugyan miért, meg hogy is gondoltam, hogy esetleg korábban eljön a menhelyről? Na mindegy... Azért remélem, nem látszik a fejemen a pillanatnyi csalódottságom, mikor kinyitom Kendrának az ajtót. - Szia! Gyere csak be nyugodtan! Mosolygok rá kedvesen, aztán szélesebbre tárom az ajtót, hogy bejöhessen, és a jobbik kezemmel - ami még mindig az ügyetlenebb, sajnos - átveszem az egyik szatyrot a lánytól. Ahogy látom bőven elég volt idáig cipelnie őket, úgyhogy legalább most nem kell mindent is neki hurcolnia. Már persze ha átengedi. Miután elteleportáltuk a szatyrokat a konyhába - oké, valószínűleg egyikünk se olyan gyors, úgyhogy most nagyot mondtam, de sebaj - átvándorlunk a nappaliba, és lerogyok az egyik fotelba, majd szomorkás tekintettel nézek a lányra. A segítőkészsége most se hagyja cserben, ezzel együtt pedig szerencsére minket se. - Én se nagyon tudom elhinni, hogy ilyen szerencsés, pontosabban szerencsétlen voltam, de... ez van. Hogy viselem? Hát... ismersz. Azt hiszem, minimum egy marék sajtkukac van a hátsómban állandó jelleggel, annyira nem vagyok képes nyugton maradni, úgyhogy nehéz ügy. Tudom, hogy mindenkinek jobb, ha itthon maradok és pihenek. Nekem jobb, mert gyorsabban gyógyulok, Peonynak pedig nem vagyok láb alatt. Attól még rossz, meg nehéz, de egyszer csak meggyógyul már! Remélem hamar, mert különben levakarom magamról a gipszet, meg a bőrt is... A végét már csak az orrom alatt morogva teszem hozzá, de ki tudja venni, hogy mit is akarok mondani. Ha másból nem, akkor abból, hogy közben minden erőmmel azon vagyok, hogy ne őrüljek meg a gipsztől és a viszkető kezemtől.
Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy Andynek balesete volt. Illetve sokkal inkább azt volt nehéz felfognom, hogy miféle komoly sérülést szerzett. A kéz törés nem játék, közel sem, mégsem bírt megmaradni a hátsóján. De ma úgy tűnt, hogy valamennyire betartja a pihenési szabályokat, mert nem dugta be még véletlenül sem az orrát a menhelyre. Állítólag néhány napja bejött, de én akkor nem találkoztam vele. Sőt, a baleset előtt láttam utoljára. Épp ezért éreztem úgy, hogy ideje felkeresnem őt és azt tenni, amit általában szoktam: segíteni. Oh, igen, mielőtt elindultam volna Andyék házához, beugrottam néhány helyre. Csak hogy néhány alapdolgot vehessek nekik, ezzel is segítve őket. Jól tudtam, hogy Peony a menhelyen tevékenykedik és igyekszik behozni a lemaradásokat, valamint egyedül helytállni, így mindenképpen segíteni szerettem volna. Úgymond levenni egy terhet a vállukról. Kiszálltam az autóból, majd megragadtam a két szatyrot és azokkal lépkedtem az ajtóhoz. Abban bíztam, hogy Andy alszik, vagy legalábbis pihen, és besurranhatok a házba lerakni a holmikat, de aztán rájöttem, hogy ha csak úgy bemennék, annak elég betörés szaga lenne, így némi neszezés után inkább kopogtam. Valószínűleg be tudtam volna nyitni, de jobb volt a békesség. Hallottam Andy hangját, így azonnal reagáltam rá. - Én vagyok az, Kendra! – Ha pedig ajtót nyitott, rámosolyogtam és egyből végigmértem. – Jöttem beteglátogatóba, némi… ajándékkal – Ha nevezhetjük így. Egyelőre nem mentem be, csak megemeltem jelzésértékkel a szatyrokat. Volt benne mindenféle finomság, élelmiszertől kezdve az édességen át minden. – Még mindig nem tudom elhinni, ami történt. Hogy vagy? És hogy bírod a háziőrizetet? – Ingattam a fejem, és némiképp aggódóvá vált a tekintetem is.
Hát, ezt jól megcsináltam, az egyszer biztos. Nem elég, hogy most semmit nem tudok rendesen csinálni, de még útban is vagyok... pedig azt nagyon nem szeretem. Ha csinálok valamit, akkor azt szeretem jól csinálni... de így, fél kézzel egyrészt lassú vagyok, másrészt pedig elég nagy a valószínűsége, hogy ha én belekezdek valamibe, akkor ott kő kövön nem marad... és még hátráltatom is a többieket, hiszen szinte biztos, hogy nekik kell befejezniük amit elkezdtem. Ezért aztán Peony kényszerpihenőre küldött... amit megértek, mert mindenki jól jár, ha minél gyorsabban összeszedem magam és visszatérek a munkába, ugyanakkor bánt is a dolog, mert... most komolyan! Hahó! Nem akarok parkolópályára kerülni, márpedig így csak azt lehet. Egy rövid ideig még úgy - ahogy megküzdök a nem csinálok semmit szituációval és az unalommal, de sokáig nem bírom a tétlenséget. Ezt mindketten nagyon jól tudjuk. A tétlenség rövid időn belül magával hozza a gondolkodást is. Abból pedig eddig nem származott túl sok jó, ha magukkal ragadtak a gondolataim és érzelmeim, így úgy érzem, ezt nem ártana megelőzni, amíg még lehet. Az idő nagy részében csak téblábolok a lakásban, tipikusan úgy, mint valaki, aki nem tud mit kezdeni magával. Ez feltehetőleg azért van, mert nem tudok mit kezdeni magammal. Ami azért problémás, ha jobban belegondolunk. A fene essen ebbe a gipszbe... mikor gyógyul már meg? Már vagy századjára átkozom el magamban az egész balesetet és kéztörést, de nem igazán tudok vele mit kezdeni, úgyhogy igazából mindegy is, hogy morgok -e vagy sem. Az viszont nem mindegy, hogy közben teljesen megkergülök -e. Márpedig most úgy érzem, hogy igen. Főleg, hogy egyszercsak neszezésre figyelek fel, mintha valaki be akarna jönni a lakásba. Fura, mert ahhoz még korán van, hogy Peony végezzen a menhelyen, vendégeket pedig nem várunk mostanában, úgyhogy őszintén szólva ötletem sincs, ki lehet az. - Peony, te vagy az? Történt valami, hogy ma korán jöttél? Kiabálok ki az előszobába, közben pedig a tőlem telhető legnagyobb fürgeséggel el is indulok a nesz felé. Még szerencse, hogy nem a lábamat törtem el, így ez tényleg elég gyors és egyszerű műveletnek bizonyul, és nem kell sokat várnia az érkezőnek.
Legutóbbi képek
Nem mondom, hogy életem legkönnyebb és legjobb időszakát élem épp, de azt hiszem ahhoz képest, hogy a törött karommal küzdök épp, még egész jól működök fél kézzel is. Akkor is, ha Peony szerint a törött kezemmel leginkább csak üljek a hátsómon, és lehetőleg maradjak nyugton, abból semmi baj nem lehet. Hát, én nem tudom, de azt hiszem az unalom néha nagyobb baj lehet, mintha csinálnék valamit, hogy lefoglaljam magam. Szerencsére a barátainkra számíthatok, hogy biztos ne maradjak sokáig egyedül. Most például Kendra jött meglátogatni... azt ugyan nem tudom, hogy Peony szólt neki, hogy látogasson meg, vagy magától jutottam eszébe, de nem is számít. Lényeg, hogy nem kell egyedül végigküzdenem a napot amíg Peony a kutyusokkal van a menhelyen.
