Az, hogy képes vagyok oroszlánná változni csak újabb kérdéseket vet fel. Nem mintha eddig nem lett volna épp elég kérdés a fejemben... neem, még ez is itt van. Most mondhatnám, hogy azzal, hogy megmutattam Joynak az oroszlán alakomat legalább egy kicsit megnyugszom, de ez egyáltalán nem következik be. De legalább nem szalad el, ami azért pozitív. Pedig sajnos számítottam rá, hiszen bármennyire is azt mondja, hogy számíthatok rá, erre biztosan nem volt felkészülve. Nem csodálom, én sem voltam.
Igyekszem minél gyorsabban megnyugodni, hogy vissza tudjak változni önmagammá, szegénynek már így is épp elég stressz volt eddig is, úgyhogy nem szeretném tovább váratni. Na meg nekem is jó érzés, ha a közelében vagyok, úgyhogy természetes, hogy sietek vissza hozzá.
- Nem igazán tudom... azt sem tudom, hogy mikor kezdődött tulajdonképpen. Azt tudom, hogy már egy ideje látom az oroszlánt a tükörben. Nem mindig, de időnként felbukkan. Még mindig furcsa, de mikor először láttam, akkor megütöttem a tükröt, annyira megijedtem meg meglepődtem. Nem akartalak megijeszteni vele, csak... azt hiszem jobb, ha tudsz róla. Na meg talán így, együtt könnyebben ki tudjuk deríteni a válaszokat. Mert egyelőre nem tudok sokkal többet, mint amit te is. Persze megértem, ha most azt mondod, hogy ebből nem kérsz, és oldjam meg ahogy akarom, de talán ha összedolgozunk többre jutunk, mint egyedül.
Tényleg nem tudom hányadán is állunk most, hogy tudja, mi a helyzet. Mármint még mindig dönthet úgy, hogy hátat fordít nekem és ennek az egész helyzetnek, és még csak nem is hibáztatnám érte. De azért remélem, hogy nem hagy egyedül, mert tényleg úgy érzem, hogy jó csapatot alkotunk együtt, és megtalálhatjuk a válaszokat. Akkor is, ha valószínűleg hosszú és nehéz út előtt állunk.

Megannyi kérdés cikázott végig az elmémen, ahogy próbáltam feldolgozni mindazt, amit a két szép szememmel láttam magam előtt. Annak ellenére, hogy a saját két szememmel láttam, hogy Daniel az valahogy mégis nehezemre esett elhinni, amit látok. Egy kicsit meg is ijedtem, mert nem mondhatja mindennap valaki, hogy egy oroszlánnal találja szemben magát. Méghozzá inkább egy rajzolt oroszlánnal, amit nem tudok hova tenni.
Kicsit megnyugszom, mikor jelzi számomra, hogy vissza tud változni. Ezek szerint ura ennek a valaminek, akármi is ez. Figyelem, ahogy elhúzódik és egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor meglátom, hogy újra Daniel-Daniel-ként közelít felém így nem is húzódom el tőle, amikor a karjai közé húz és szorosan bújok hozzá, mintha csak nem tudnám elhinni, hogy tényleg itt van.
- Tudom, hogy nem bántanál. - Tisztában vagyok, hogy nem bántana, de ettől még igen csak rémisztő tud lenni egy oroszlánnal szembetalálni magad. Még akkor is, ha azaz oroszlán elvileg a barátod. Amikor éppen egy oroszlánnal nézel farkasszemet, akkor nem igazán az jut először az eszedbe, hogy ténylegesen egy barátoddal nézel farkasszemet. Azt hiszem, hogy még így is sikerült többé-kevésbé jól reagálnom a dologra, mert nem rohantam el sikítva. Bár szerettem volna, de nem voltam rá képes tekintve, hogy földbe gyökereztek a lábaim.
- De ez mégis, hogy lehetséges? Mióta? Vagy mégis mi ez az egész? - Nem tudom, hogy mennyire van tisztában azzal, hogy mégis mi minden történik most vele, de akármi is legyen az nem feltétlen nevezhető normálisnak. Nem, mintha az ő hibája lenne, akármi is legyen ez. Akármennyire is rémisztő és furcsa egy pillanatra sem fogok hátat fordítani neki. Ő is mindig mellettem volt és támogatott és ezt a legkevesebb, hogy megpróbálom viszonozni. Egyikünk esete sem egyszerű, hiszen nekem a sötét gondolataimmal kell megbirkóznom neki pedig egy oroszlánnal, ami ezek szerint titkon valahol mélyen benne él.

Már eddig is rengeteg akadályt gördítettek elénk. Mondhatnám, hogy az élet, de sokkal valószínűbb az a lehetőség, hogy a családjaink nem bírtak magukkal és mindenáron szét akarnak választani minket. De legalábbis tiltanak minket egymástól. Ennek ellenére mi kitartunk, és ha lehetséges ilyesmi, akkor csak még erősebben kapaszkodunk egymásba, hogy nehogy elszakítson minket a vihar. Mert azt valószínűleg egyikünk sem élné túl... vagy ha mégis, akkor biztosan nagy sebeket szereznénk. Ezt pedig a szüleink is belátnák, ha végre vennék a fáradtságot és elgondolkoznának ezen az egész helyzeten. De nem, ők makacsul kötik az ebet a karóhoz, hogy nekünk nem szabad, sőt, egyenesen tilos találkoznunk Joyjal. Oké, jó! Ők azt mondják, mi meg azt, hogy akkor is megtaláljuk a módját, hogy találkozhassunk. Egészen egyszerűen azért, mert meg kell találnunk.
Amikor meglátja az oroszlánt amivé változtam eléggé rémültnek tűnik Joy. Szegény... pedig nem szerettem volna megijeszteni... soha nem szeretném bántani! Tudtam, szerintem mindketten tudtuk, hogy ez nem lesz könnyű, de muszáj tudnia róla. Hogy aztán együtt találjuk meg a válaszokat... mert biztos vagyok benne, hogy kérdések tömkelege záporozik az ő fejében is. Egy hosszúnak tűnő pillanatig nem mozdulok, aztán mikor rákérdez, hogy vissza tudok -e változni csak bólintok egyet, és néhány nagy lépéssel el is érek egy viszonylag védett helyet, ahova a váltás holmimat raktam. Igyekszem hamar lehiggadni, hogy könnyebben menjen a visszaváltás, majd ha ez sikerül, akkor magamra kapkodom a ruháimat és visszasietek a lányhoz.
- Itt vagyok! Tényleg én vagyok az, látod? Ne félj, nem bántalak!
Nem tudom mennyire ijesztettem meg, de most gyakorlatilag minden azon áll vagy bukik, hogy mennyire tudja feldolgozni ezt az egészet. Közelebb lépdelek hozzá és ha engedi, nem húzódik el, akkor magamhoz ölelem. Nem tudom, hogy miért, meg hogyan történt ami történt, hogy mégis hogyan, meg miért vagyok képes átváltozni egy... oroszlánná. Oké, ez még nekem is elég fura, mit ne mondjak. De tudom, hogy együtt megtaláljuk a válaszokat arra a rengeteg kérdésre ami most körülvesz minket.

Talán elkerülhettem volna a helyzetet, ha sietősen távozom és nem állok le vele beszélgetni, de akkor szerintem azzal csak még inkább rontottam volna a már így sem rózsás helyzeten így nem futottam fejvesztve világgá, hanem megpróbáltam vele kommunikálni több-kevesebb sikerrel. Ugyanakkor, ha ennyitől elriadtam volna, akkor már régen nem találkozgattam volna vele. De túlságosan sokat jelent nekem Daniel, hogy hátat fordítsak neki. Nem számít, hogy mennyi akadályt gördít az utunkba az élet.
- Ezt nagyon jól tudom. - Ahogy én is vigyázok rá, úgy vigyáz ő is rám és ez nem is lehetne tökéletesebb jelenleg. Kitartunk egymás mellett nem számít, hogy mégis mi történik körülöttünk és ez most sincs máshogy. Nem tudom pontosan, hogy mit akar mutatni nekem, de igyekszem felkészíteni magam akármi is legyen. Mert látszott rajta, hogy nem kis dologról van szó.
De egyszerre fog el a sikítás és a szaladás iránti vágy, de egyiket sem tudom beteljesíteni, mert a lábaim a földbe gyökereztek. Annak ellenére, hogy a két szemem előtt zajlott le az egész még mindig nem tudom elhinni, hogy mégis mit is látok. Egy oroszlán? Nem.. Az nem lehet.
Mikor végre kicsit visszanyerem a testem feletti kontrollt és megszólalok, hogy ő-e az tényleg akkor a feje oldalra billen, ami talán a válaszom, de a kezemet is lassan és óvatosan a szemeimhez emelem, hogy megtörölgethessem azokat annak reményében, hogy ez az egész csak egy hallucináció. Aztán meg azért csinálom lassan, mert nem akarom, hogy támadásnak vegye aztán megtámadjon. De miért támadna meg? Hiszen ez Daniel. Ő kell, hogy legyen ugye?
Zavartan pislogok egy párat és habár visszanyertem a testem felett úgy tűnik az uralmat nem mozdulok, mert a hevesen verő szívem még azt sugallja, ha megteszem akkor lehet, hogy esek egy hatalmasat. - Ez.. Mégis mikor történt? - Mondjuk most elég hülye vagyok, hogy egy oroszlánnal próbálok meg kommunikálni, aminek gondolatára még jobban elönt a pánik. - Várjunk.. Vissza tudsz változni? Mondd, hogy igen! - Mégis mi a fenét kezdnék egy oroszlánnal. Hozzájuk nem vihetném. Hozzánk meg talán még kevésbé. Mégis, hogy kellene beadnom Kyra-éknak, hogy van egy új háziállatunk, ami jelen esetben egy oroszlán? Tuti azt hinnék, hogy megőrültem és még én sem vagyok biztos abban, hogy nem erről van szó. Valljuk be a mentális egészségem nem a legjobb.

Nem tudom, kire legyek dühösebb: magamra, amiért nem voltam elég elővigyázatos, és annak ellenére sikerült követnie Ameliának, hogy azt hittem figyeltem. Vagy a húgomra, mert nem bír megülni a hátsóján és magánakciózik. Most mondanám, hogy egyértelműen rá haragszom jobban, de... az a helyzet, hogy ez egyáltalán nem fedi a valóságot. Magamra is mérges vagyok, ugyanakkor tudom, hogy bármennyire is eszem magam emiatt, az nem változtat semmin sem. Ami történt megtörtént, nincs mit szépíteni rajta. Találkoztak, beszéltek, és Joy elmondása alapján a húgom minden volt, csak épp kedves nem. Hogy őszinte legyek ezen egyáltalán nem tudok meglepődni. Amelia a lehető legritkábban kedves - azokkal is, akiket kedvel, hát akkor mit várjon valaki olyan, akit épp nem? Ebben az egészben csak Joyt sajnálom... őt viszont nagyon. Nem akartam belerángatni ebbe az egészbe, és ha tehetném, akkor visszacsinálnám. De tudom, hogy ez szinte biztosan azzal járna, hogy ki kellene zárnom őt az életemből. Azt pedig nem akarom. Lehet, hogy önzőség, de nem tudok, és nem is akarok lemondani róla.
- Nem tudom, hogy a családom kiben mit lát vagy épp mit gondol... Azt tudom, hogy bárhogy is legyen, nem fogom hagyni, hogy bajod essen. Ezt megígérhetem!
Nem kellene ilyeneket ígérgetnem, mert fogalmam sincs, hogy hogy fogom betartani... de meg akarom nyugtatni Joyt, hogy mellettem nem eshet bántódása. Persze van egy olyan sejtésem, hogy ezt leginkább úgy tudnám elérni, hogy távoltartom magam tőle, de... azt meg nem tudom megtenni. Szóval azt hiszem, ezt hívják patthelyzetnek. Azt hiszem bajban vagyok. Megszorítom a lány kezét, aztán, bár nem akarom mégis elengedem és távolabb sétálok tőle, hogy átalakuljak.
Az arcán tisztán látszik, hogy nem igazán tudja hová tenni ezt az egész helyzetet. Na meg persze az is, hogy legszívesebben sikítva elrohanna, de mivel megígérte, hogy nem teszi, így marad. Örülök, hogy tartja a szavát, így ismét bebizonyosodik, hogy bízhatok benne, számíthatok rá. Bármiről is legyen szó.
Nem tudom, hogy hogyan is reagálhatnék a kérdésére. Természetesen én vagyok az, de ezt szavakkal nem tudom a tudtára adni, mert akkor megint úgy járunk, mint az előbb. Én pedig nem szeretném megijeszteni, szegénynek így is elég sok lehet már ez is. Ezért aztán úgy döntök, hogy csak félrebillentem a fejemet, ezzel jelezve neki. Remélem, hogy sikerül dekódolnia... ha mégsem, akkor majd elmagyarázom neki a hihetetlent... és egyébként szinte elmagyarázhatatlant is. Még én is alig hiszem el, de legalább ketten több esélyünk van kibogozni, hogy mi is folyik itt tulajdonképpen.

Nem tudom, hogy mégis miért vannak ennyire ellenünk, de ha lehetőségem adatik arra, hogy valamivel jobb benyomást keltsek a családtagjaiban, akkor igyekszem megragadni az már más kérdés, hogy nem tudom mennyire jártam ténylegesen sikerrel. De van azaz érzésem, hogy kezdetnek a legkeményebb fába vágtam a fejszémet így talán nem olyan meglepő, ha nem jártam sikerrel. Pedig igyekeztem. Nem szeretném, ha még én is indokot adnék arra, hogy a családja erőteljesebben fellépjen ellenem. Pedig igazán nincs semmi rossz abban, hogy együtt vagyunk. Ha pedig mégis, akkor mondják ki kerek-perec, hogy eldönthessük tényleg olyan szörnyű-e az ok, amiért ellenkeznek.
- Nem szeretném növelni az ellenkezések okának listáját azzal, hogy miként állok hozzá a tesódhoz. Úgyhogy tényleg igyekeztem jó benyomást kelteni benne. - Nem tudom, hogy fel lehetett volna készülni erre.
- Nem tudom úgy érzem, hogy az egész családod kicsit egy kis sátánnak gondol, hogy ennyire tiltanak tőlem. Meg aztán a húgod sem úgy állt hozzám, hogy nagyon örült annak, hogy végre személyesen is találkozhatunk. - Nem is igazán ismernek engem, hogy ennyire ellenem legyenek. Meg aztán, ha azt vesszük ők igazából egy család mégis egymásnak vannak feszülve. Csak nem tudom, hogy miért kell ebbe belevonniuk minket is. Mintha egy olyan harc kellős közepére rángatnának, amihez igazán nincs közünk. De talán ez családi vonás, hiszen a válásba is láthatóan belerángatták Daniel-t még akkor is, ha csak a lehetőségének a tényébe vetették bele. Nem egyszerű ez az egész helyzet az egyszer biztos.
- Oké.. Akármi is legyen készen állok rá. - Nem tudom, hogy pontosan mivel is kell szembesülnöm majd, de igyekszem lelkiekben felkészíteni magam szinte akármire. Mély levegőt veszek és némán várakozom. Látom a szemében a félelmet így biztatóan bólintok egyet, hogy akármi is legyen nem fogok sikítva menekülni tőle.
Nem volt olyan szintű elmetorna, ami felkészíthetett volna arra, ami a szemeim előtt történt. Ha nem a szemeim előtt történik, akkor valószínűleg el sem hittem volna, hogy ez tényleg Daniel. Egy pillanatra pedig újragondoltam a néma kijelentéseim is, miszerint nem menekülök fejvesztve innen. De, ha akartam volna se tudtam volna sem sikítani, sem menekülni. Egyszerűen a földbe gyökereztek a lábaim és nem tudtam megmozdulni. Az egyetlen mozgás, amit ki tudtam erőszakolni magamból az volt, hogy nagyokat pislogtam, ahogy leült elém egy oroszlán! EGY OROSZLÁN!
A pislogásom mellé végre egy nyelés is párosult, mint aprócska rezdülés, de ezen kívül továbbra sem mozdultam csak nagy szemekkel figyeltem az oroszlánt, aki elvileg Daniel, de ez még akkor sem magyarázza meg, hogy miként lehetséges és annyi kérdés merült fel az elmémben, hogy egy örökkévalóság sem lenne elég arra, hogy megválaszoljuk mindet. - Oké... Daniel? - Nem tudom, hogy miért kérdezem meg, hiszen a szemeim láttára változott át. Nem lehet, hogy ez egy jól kialakított bűvésztrükk. Ha meg az lenne, akkor honnan szerzett volna egy ilyen jól nevelt oroszlánt? Bár kétszer meggondolom mennyire jól nevelt, miután rám mordul és ennek köszönhetően kihagy a szívem pár ütemet.  

Tényleg jó lenne tudni végre, hogy mégis miért is tiltanak minket egymástól Joyjal. Nem tudom, hogy mi bajuk van azzal, hogy együtt vagyunk, de láthatóan nem tetszik nekik. Egyiküknek sem. Ráadásul valószínűleg ugyanez a helyzet áll fenn a lány családjában, bár ezt még sosem kérdeztem tőle. Egyszerűen nem tartottam szükségesnek... az a fontos, hogy mi itt vagyunk egymásnak. A többit pedig megoldjuk, bármi is történjen.
- Nem hiszem, hogy bárki is számított volna rá a helyedben, úgyhogy ne hibáztasd magad akkor sem, ha esetleg mégsem úgy sikerült ahogy szeretted volna. Amelia nem a higgadtságáról és a meggondolatlanságáról híres, és kötve hiszem, hogy pont most akarna változtatni ezen a jó szokásán.
Kissé rosszalló arckifejezéssel csóválom meg a fejem. Nem hagyom, hogy húgom és az ő magánakciója éket verjen közénk. Azt ugyan még nem tudom, hogy hogy oldom meg, de biztosan nem hagyom annyiban.
- Ne beszélj butaságokat! Már miért lennél te maga a sátán? Én biztos vagyok benne, hogy nem ártanál senkinek... legalábbis szándékosan biztosan nem.
Nem szeretem hallani amikor így beszél magáról. Tényleg érzem és hiszek benne, hogy senkit sem bántana, úgyhogy nem tudom, honnan is jöhetnek ezek a gondolatai. Nem tudom, de tenni akarok valamit hogy ne érezze rosszul magát és ne gondoljon ilyesmiket.
Örülök hogy azt mondja mindegy, miről van szó, ő mellettem áll, mert tényleg szükségem van rá. Együtt hátha sikerül megfejteni a rejtvényt, hogy mi is lehet velem... velem meg a tükörrel.
- Oké... amit most mutatok majd az csak egy része a problémának... de azt hiszem egyszerre egy lépést tegyünk előre.
Hangom halk, tekintetem pedig tele van félelemmel és aggodalommal. Nem tudom, mit fog szólni ehhez az egészhez, ráadásul rajta kívül még senki nem tudja, de úgy érzem neki el kell mondanom. Egyszerűen muszáj... tudnia kell róla. Megvárom amíg jelez hogy érti, majd kicsit távolabb megyek tőle. Nem sokat, csak pár lépést, de az is rengetegnek tűnik... de még tisztán láthatja mi történik. Ha megtalálom a megfelelő helyet akkor egy pillanatra megtorpanok, és elkezdek összpontosítani. A legutóbbi alkalommal a dühöm váltotta ki a változást... talán most sem lesz másként. Akkor legalább arra rájövünk, hogy hogy is működik ez... és egy lépéssel beljebb jutunk a válaszok erdejében. Ahogy összpontosítok közben azon kattog az agyam, amit az előbb Joy mondott a húgommal való találkozásáról és rövid időn belül érzem is a múltkor megtapasztalt bizsergést, ami az átalakulást kíséri. Végtagjaim megnyúlnak és puha, párnás mancsokban végződnek, fogaim is megnőnek kissé, bár fura, hogy egyáltalán nem zavaróan... fejemen pedig fekete sörény díszeleg. Igen, oroszlán lettem, méghozzá az az oroszlán, amit időnként megpillantok a tükörben. Még nekem is furcsa és megmagyarázhatatlan ez az egész, el tudom képzelni Joy mit érezhet vagy gondolhat most. Csak remélni tudom, hogy állja a szavát és mellettem áll majd. Halk, lassú léptekkel visszasétálok hozzá és leülök elé.
- Még mindig én vagyok az! Ne félj tőlem, kérlek!
Persze ügyesen elfelejtem azt az aprócska tényt, hogy az állatok nem beszélnek, így beszéd helyett csak halk morgás hagyja el torkomat. Nem akarom még jobban megijeszteni szegényt, így úgy döntök inkább tekintetemmel próbálom meg elmondani amit szeretnék. Remélem, sikerül.

Néha tényleg azt kívánom, hogy bele tudjak látni mások gondolatai közé. Akkor talán legalább választ kaphatnék arra, hogy mégis mi rossz van abban, hogy mi ketten szeretjük egymást. Tiltakoznak, de tényleges indokot nem kapok. Persze nem igazán kérdeztem rá egyszer sem, mert nem szeretnék nyilvánosan szembe menni Kyra-ékkal, hiszen Daniel-en kívül csak ők vannak nekem. Teljesen elveszett lennék a világban, ha ők nem lennének. Valakik pedig már megszabadultak tőlem anélkül, hogy visszanéztek volna így nem merem megkockáztatni, hogy ez még egyszer előfordulhasson.
- Dehogy lesz gond.. Nem számítottam a találkozóra így fel sem készültem arra, hogy mégis mit kellene mondanom, de azt hiszem jól kezeltem. Legalábbis remélem. - Tudom, hogy nem vagyok a húga kedvence, de ettől függetlenül azért remélem, hogy nem keltettem benne olyan rossz benyomást, hogy csak még jobban rontottam az így is már elég keserves helyzetünkön. Bár igazán újdonság az, hogy tudnék még rontani a helyzeten.
- Akkor, ha nem hozta fel neked talán nem voltam olyan szörnyű a szemében. Vagy az voltam és csak meggyőződött róla, hogy én vagyok maga a sátán. - Nem szeretnék még nagyobb teret teremteni közéjük. Így sincsenek túlságosan támogatóink, ami a kapcsolatunkat illeti. De végső soron nincs is rájuk szükségünk, mert itt vagyunk egymásnak és ez mindennél többet jelent. Hiszen érte még tűzbe is tenném a kezemet, átsétálnék rajta, forgolódnék benne.. Akármi. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy bármilyen ok miatt elengedjem.
- Mindenképpen látni szeretném! - Vágom rá gondolkodás nélkül, hiszen örülök annak, hogy ezek szerint készen áll megnyílni előttem. Viszont nem teljesen értem, hogy mutatni akar valamit. Mégis mit? A kíváncsiságom az egekbe szökik, hogy mégis miről lehet szó, de nem akarom kierőszakolni belőle, úgyhogy biztatásként egyszerűen megszorítom a kezét. - Bármiről is legyen szó teljes mértékben melletted állok, oké? - Nem szeretném, ha azt hinné, hogy bármit is mutathatna, vagy mondhatna amitől elfordulnék tőle.

Őszintén szólva fogalmam sincs miért ellenzik ennyire azt, hogy Joyjal bármilyen kapcsolat is legyen köztünk... de határozottan ellene vannak. Választ meg persze nem kapok, bármennyire is kérdezősködök. Mondjuk... az is lehet, hogy azért nem kapok semmiféle választ, mert unják a kérdéseimet. Akkor se értem, mert magamból kiindulva már csak azért is elmondanám a másiknak amit tudni szeretne. Add meg magad, hamarabb szabadulsz. Nem létezik, hogy ezt anyáék nem ismerik. Nem, határozottan nem létezik... az viszont igen, hogy én egyre frusztráltabb vagyok ettől az egésztől. Meg attól, hogy még mindig látom az oroszlánt a tükörben. Pedig reménykedtem benne, hogy előbb vagy utóbb azért eltűnik, és minden visszatérhet a normális kerékvágásba... de ha nem hát nem. És akkor mindennek a tetejébe itt van még Amelia is, aki úgy tűnik nem bírt nyugton maradni. A fenébe is!
Amikor Joy megpróbál megnyugtatni, hogy nem történt semmi visszafordíthatatlan kicsit összeszorul az állkapcsom, és csak nehezen tudom visszafogni magam, hogy ne kezdjek el sem káromkodni, sem kiabálni. Nem szeretném megijeszteni a lányt, hiszen nem az ő hibája, nem tehet róla, hogy a húgom követett. Csak azt nem tudom, hogy mégis hogy tudta ezt megcsinálni... azt hittem figyeltem! Pár pillanatig csak csendben figyelem őt, igyekszem lenyugodni, hogy még véletlenül se mondjak semmi olyat amit nem kellene... miért érzem úgy, hogy nem biztos, hogy sikerülni fog?
- Ne aggódjak? Persze, nem történt semmi visszafordíthatatlan, csak gyakorlatilag útjára indult a forgószél! Egyébként... abban, hogy jobban szeretné, ha nem is találkoznánk, és hogy arra voksol, hogy le fogunk bukni nem újdonság. Ezek szerint ő is azok táborát erősíti, akik ellenünk vannak, de... együtt erősek leszünk, nem lesz gond. Ugye nem lesz gond?
Fürkészem kissé aggódón a tekintetét és az arckifejezését, hogy biztos lehessek benne. Nem lehet most könnyű neki... egyébként sem az, de el tudom képzelni mit leművelhetett a húgom, és hát valljuk be, elég ijesztő tud lenni, ha akar. Márpedig most valószínűleg feltett szándéka volt ijesztőnek lenni.
- Ne aggódj, nem fogunk veszekedni! Ha eddig nem mondta, hogy beszéltetek, akkor én sem fogom felhozni, hogy tudok róla... biztos oka volt rá, hogy megtartotta magának. Szóval nem lesz semmi gond.... de hé! Te sosem leszel számomra gond, azt tudod, ugye? Bármi történik, te és a kapcsolatunk sosem lesz gond vagy teher, bármit is mondjanak.
Nem tudom, hogy tudnám megnyugtatni, de így, hogy a húgom is bekavar a dolgokba nem biztos hogy jó ötlet, ha most mondom el neki amit el szeretnék. Van elég megemésztenivalója, és nem szeretném, ha emiatt máshogy nézne rám, mint eddig. De tudom, hogy egyszer muszáj leszek elmondani neki... egyszer úgyis kiderülne. Akkor pedig már jobb minél hamarabb túlesni rajta.
- Én is el szeretnék mondani valamit... illetve mutatni is szeretnék valamit, de ha azt mondod, hogy hagyjuk, azt is megértem...
Remélem hisz nekem. Bízom benne, hogy igen, hiszen eddig is hitt és mellettem volt, de sosem lehet tudni, hogy mikor lesz elege ebből az egészből és fordít hátat nekem és az egész problémahegynek.

Nem tudom, hogy mivel érdemeltük ki azt, hogy ennyire ellenünk legyenek, de ezt sosem fogom megérteni. Viszont minél inkább kapálóznak azért, hogy kettőnket elválasszanak egymástól annál inkább akarok vele találkozni. Meg nem is arról van szó minden esetben, hogy akarok, hanem egyszerűen szükségem van rá és semmit nem tehetek az ellen. Túlságosan is magam alatt vagyok, amikor nem találkozhatom vele és mondhatjuk, hogy ez már káros az egészségemre. Míg ennek köszönhetően Talán Kyra és Sebastian könnyebben szemet hunyna felette szerintem az ő szülei még örülnének is neki, ha egy sötét gödörbe esnék amiatt, mert nem láthatom. Bizonyos esetekben azonban sajnos még Sebastian is kérdéses lehet, de talán Kyra-t könnyebben meg tudnám győzni. Viszont amíg egyikben sem vagyok biztos jobb, ha mindezt továbbra is titokban folytatjuk.
Látom rajta, hogy meglepődik, ahogy felhozom, hogy követte-e valaki, vagy van-e egyáltalán rá lehetőség. Ezek szerintem nem volt szó róla, hogy találkozott velem Amelia. Vagy ez csak kettőnkre tartozott nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy nem akarok éket verni a két testvér közé, hiszen abból is én jönnék ki rosszabbul.
- Nyugi, nem történt semmi visszafordíthatatlan. Azt hiszem. - Az egyszer biztos, hogy nem egyszerű eset a testvére, de nem akarnék én lenni az, aki valamilyen oknál fogva még nagyobb szakadékot generál közöttük. - Lényegében jobb szeretné ő is, ha nem találkoznánk meg, hogy majd le fogunk bukni vagy az ő segítségével, vagy nélküle. - Ebben van valami igazság, hiszen talán már most sem akkora titok, hogy hova megyünk el órákra. Nem mondhatnám, hogy túlságosan sok barátom van rajta kívül, akivel találkozhatnék így pedig tényleg nem nehéz kitalálni.
- De nem akarom, hogy emiatt veszekedjetek vagy ilyesmi. Nem akarok még egyet adni a terheidhez. - Még mindig nem beszélt egy dologról, ami a lelkét nyomja és nem is azért mondtam el ezt, hogy még inkább kellemetlen helyzetbe hozzam sokkal inkább arról volt szó, hogy jobb ha tudja, hogy a húga időnként még követheti is.  

Mindig boldog vagyok amikor vele tölthetem az időmet. Ha lehetne, akkor minden szabad pillanatomat vele tölteném... csakhogy tudom, hogy erre sajnos nincs lehetőségünk. Na meg azt is tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy nekünk valahogy nem jut ki a nyugalomból. Miért van az, hogy mindig történik valami, amivel nem, vagy csak nehezen tudunk mit kezdeni? Azt hiszem ezt is hozzáadhatom a [u]Megválaszolatlan kérdések[/i] listához. Már persze ha lenne olyan lista.
Nagy nehezen bontakozom csak ki Joy öleléséből. Furcsálló, értetlenkedő arckifejezésemből valószínűleg leolvashatja, hogy nem igazán értem a helyzetet.
- Persze, hogy egyedül jöttem! De miért?
Fogalmam sincs miért kérdezi, hogy biztos egyedül jöttem -e. Miért, mit gondol? Magammal hozom a szüleimet? Szerintem eddig is egyértelmű volt, hogy nem igazán szívlelik a Joy és a köztem lévő kapcsolatot, úgyhogy... tényleg nem értem. Viszont nem akarok elhamarkodottan ítélni és következtetni, szóval inkább megvárom amíg elmondja amit szeretne, majd aztán ráérünk ilyesmin gondolkozni.
Sokmindenre fel voltam készülve, de arra, amit hallok, arra egészen biztosan nem. Hirtelen nem is igazán tudok hogy reagálni.
- Tessék?! Hogy... micsoda? Amelia itt volt? A fenébe! És mit akart tőled? Ugye nem bántott?
A húgom elég sok dologra képes, ezt tapasztalatból mondom. És ha arról van szó, akkor a bántástól sem riad vissza... értsük azt fizikai vagy lelki, érzelmi értelemben. Nem tudom, mit keresett itt az Ördögfióka, de az biztos, hogy ezek után még lesz egy elbeszélgetésem vele. Na meg most magamat is okolhatom... azt hittem, hogy sikerült észrevétlenül meglógnom. Tényleg figyeltem! Akkor mégis hogy volt képes követni? Ezek után nem tudom, hogy fogjuk tudni megoldani a találkozókat, ha még arra is vigyáznunk kell, hogy a húgom, vagy bármelyik másik ismerősünk a közelben van -e... a fenébe is, ez nehezebb lesz, mint gondoltuk. Mindegy... amíg együtt vagyunk, addig mindent megoldunk. Egy biztos: nem fogom hagyni, hogy elválasszanak minket egymástól.