Nem tudom mennyire jó ötlet rögtön a nyakába önteni mindent, ami az előző elválásunk után történt, de mindent csak együtt tudunk igazán megoldani így ezzel is együtt kell szembenéznünk. Mindennél jobban örültem volna, ha ott van velem, de azt hiszem Amelia csak velem akart találkozni, mert máskülönben már előbb felbukkant volna. Ami talán nyilvánvaló is, hiszen ha engem elrentett, akkor már sikert aratott abban, hogy külön válasszon minket. Viszont én sem adom fel olyan könnyedén.
Az ölelésébe, ahogyan a csókjába is, szinte teljesen beleolvadok. Lehet, hogy nem volt olyan rég, hogy találkoztunk és most sokkal rövidebb volt, mint a legutóbbi alkalommal. Az tényleg kínkeservesen hosszú volt és rendkívül lassan telt és tele volt sötét napokkal. De most is bőven volt min gondolkodnom a távol töltött időben.
- Te is rettenetesen hiányoztál. - Elmosolyodom majd egy újabb apró csókot lopok tőle, mielőtt belekezdenék mindabba, ami tönkreteheti a jelenlegi hangulatot.
- Ugye most teljesen biztos, hogy egyedül jöttél és nem követett senki? - Nem akarom azt mondani, hogy az ő hibája volt, de ezek után igazából nem szívesen engedném el, hogy lehetőséget adjak egy hasonló szituáció kialakulására. - Csak mert a legutóbbi találkozásunk után találkoztam Amelia-val. Aki nagyon nem volt boldog azért, hogy találkozom veled. - Mondjuk talán még ez is egy kicsit enyhe kifejezés, de ténylegesen igyekeztem nem rontani az így is már katasztrofális helyzetünkön. Egyértelmű, hogy nem kedvel és az is, hogy ő is azok táborát erősíti, akik jobban örülnének, ha én és Daniel elkerülnénk egymást. De az érzéseinknek nem lehet parancsolni. Nem zárhatóak el egy aprócska dobozba, mert ha megpróbáljuk elfojtani, akkor idő kérdése, hogy egyszer csak magától felrobban és teljesen váratlanul tör a felszínre. De túlságosan is önző vagyok ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljam elnyomni magamban.

Az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy mégis hogy is gondoltam én ezt az egészet kivitelezni. Gondoltam rá, hogy csak úgy elmondom neki, de simán gondolhatja azt, hogy biztos valami rosszat álmodtam, attól vagyok ennyire zaklatott. Ja, persze... hetek óta rosszat álmodok. Aztán arra gondoltam, hogy viszek egy tükröt és megmutatom neki, de... szintén nem szeretnék nevetségessé válni előtte, hiszen lehet, hogy csak én látom az oroszlánt, más nem. Illetve én sem mindig látom. Ez azért eléggé megkérdőjelezheti az épelméjűségem tényét. Az én szememben mindenképp. Így a sokadik lehetőség átgondolása után úgy döntök, inkább hagyom az egészet, majd lesz ahogy lesz. Meg tudok neki mutatni valamit, pontosabban valamiket, de... azt jobb, ha nem látják, mert még így se biztos, hogy működőképes. Hát, majd lesz ahogy lesz.
Nem tudom, mennyi ideig kell várnom, mire végre Ő is megérkezik a találkozóhelyre. Azt sem tudom, merről is érkezhetett, mert nem látom, viszont érzem. Egyrészt valahogy ösztönösen megérzem ha a közelben van, másrészt meg befogja a szememet és megszólal, ezzel elárulva magát. Na nem mintha olyan nehéz lenne ráismerni... ha nem mond semmit akkor is éreztem volna, hogy ő az.
Mosollyal ajkaimon fordulok meg, egyenesen bele az ölelésébe, és egy csókot lehelek ajkaira.
- Hát szia! Nagyon hiányoztál ám, tudod?
Egy pillanatig nem mondok semmit csak csendben figyelem Joyt. Ugyan most nem kellett olyan sokat várnunk, mint előző alkalommal, mégis az is hosszúnak tűnt. Talán túl hosszúnak is. Ha tehetném állandóan a közelében lennék, de... mint tudjuk, ezt nem tehetjük meg. Azért remélem, egy nap majd ez is megváltozik, és nem kell örökké bújkálnunk. Addig meg maradnak a titkos - tiltott találkozások. Semmi baj, mi megoldjuk. A szerelem mindent legyőz.... remélhetőleg. Tudom, hogy bármit kitalálhatnak, mi úgyis legyőzzük. Amíg együtt vagyunk, addig nincs legyőzhetetlen akadály.

A kettőnk ideje mindig korlátozva van, hiszen sosem tudhatjuk, hogy mikor kezd el valaki gyanakodni ránk. Ez pedig önmagában elkeserítő tud lenni. Mindig hiányzik, amikor nem vagyok Dan-el. Annyival jobb lenne, ha nem utálnák ennyire, hogy találkozunk. Sosem gondoltam volna, hogy találkozom majd egyszer a személyes megtestesülésével az igazi ellenállásnak. Senkit nem akarok megbántani, de ugyanakkor túlságosan is önző vagyok, hogy lemondjak Daniel-ről. Ez talán mindkettőkben közös, mert nem számít, hogy mégis ki vagy mi áll közénk még akkor is találkozunk. Viszont sokkal óvatosabbnak kell lennünk, hiszen legutóbb is megfigyelt minket Amelia. Így talán jobb lenne, ha lenne egy hely, ami csak a miénk és senki nem tudna róla. De igazából még oda is követhetne bárki. Szóval tényleg nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás.
Igyekeztem odaérni a találkozóhelyre anélkül, hogy felhívtam volna bárkinek is a figyelmét magamra. Az utóbbi időben sokkal jobb volt a hangulatom leginkább Daniel-nek köszönhetően így talán nem hívtam fel magamra olyan túlzottan a figyelmet. Még sokat gondolkoztam azon, hogy mégis mi lehet az, ami nyomja a lelkét, de igazán reméltem, hogy a közeli jövőben megosztja majd velem, hiszen tényleg szeretnék neki segíteni akármi is legyen.
Szapora léptekkel indulok a találkozóhelyre miközben odafigyelek arra is, hogy ne követhessen senki. Kicsit még amiatt is aggódom, hogy esetleg őt követte a testvére, de ezt majd ráérek megbeszélni vele.
Hamar kiszúrom őt, de most nem rohanok oda hozzá. Sőt, mi több inkább lopakodok majd mögé érve a szemeire helyezem a kezeimet. - Na, ki az? - Kérdezem úgy, mintha nem lenne teljesen nyilvánvaló, hogy mégis kinek az apró kezei landoltak a szemei előtt.

Úgy érzem, minden a feje tetejére állt. Én vagyok, de közben meg mintha mégsem én lennék a saját bőrömben. Nem értem... nem elég, hogy az eddiginél is furábbnak és őrültebbnek érzem magam, még ez is. Nem merek tükörbe nézni, és az ablakokat, ajtókat is kerülöm - különösen azokat, amiket tükör is van. És nem, nem azért, amiért a korombeliek nem szeretnek a tükrök közelébe menni... nevezetesen hogy jaj, én olyan ronda vagyok, hogy rám se lehet nézni! Ugyan, kérlek... ha így állna a helyzet, akkor teljesen kibékülnék a helyzettel. Sőt, azt kell mondjam, hogy még szerencsésnek is gondolnám magam, hogy csak annyi, hogy ronda vagyok.
Nem... az én esetemben ennél azért jóval bonyolultabb a helyzet. Ráadásul nem mondhatom el senkinek sem. Mert ugyanmár hogy mondom el valakinek azt, hogy hol látok egy barna bundájú, fekete sörényű, zöld szemű oroszlánt a tükörben, hol pedig nem? Kizárt dolog. Erre vagy az lenne az automatikus válasz, hogy megőrültem, vagy az, hogy biztos részeg vagyok vagy beszívtam... és van a maradék, aki azt mondaná, hogy menjek el aludni, mert biztos nagyon fáradt lehetek. Tényleg fáradt vagyok, de inkább lelkileg.
Valakinek viszont muszáj leszek elmondani. Ez a valaki pedig nem más, mint Joy. Megígértem neki, hogy ha el tudom mondani, mi a gond, akkor szólok. Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül érthetően a tudtára adnom, hogy mi is bánt igazából, de... talán meg tudom mutatni. Bár ez veszélyes terep, hiszen még én magam sem mindig hiszem el amit látok... akkor ő miért hinne nekem? Az egyetlen, amit kapaszkodóként használhatok az a közöttünk lévő kapcsolat és bizalom. Bízom benne hogy elég erős lesz, és kiállja ezt a próbát is.
Már jóval idő előtt a megbeszélt helyen vagyok, és idegesen pillantgatok minden irányba, hogy nem követett -e valaki. Nem hiányzik, hogy Amelia újabb magánakcióba kezdjen. De hátha semmi ilyesmiről nincs szó, és csak én reagálom túl az egészet.