I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Nem egyszerű dolog segítséget kérni. Az első lépést megtenni a legnehezebb azt hiszem, de utána sem lesz sokkalta könnyebb. Ez viszont már csak ilyen. Az, hogy ő bevállalta, hogy fejest ugrik a mélyvízbe csak még inkább arra ösztökélt, hogy kísérjem el. Megpróbálhatnék olyan tulajdonosokhoz elmenni most, akikről tudom, hogy segítőkészek tekintve, hogy nem szeretném már most teljes mértékben lelombozni, mert igen csak le tudja törni az ember kedvét a folyamatos elutasítás. Nem érthetünk egyet mindenben, mindenkivel. Ugyanakkor igen csak mély sebeket tud generálni, ha valaki elutasít minket akármilyen oka is legyen rá. Olyan, mint egy pofon, ami egyenesen a padlóra küld, de mihamarabb vissza kell onnan pattannod, hogy emelt fővel indulhass tovább előre. Mert az élet nem áll meg attól, hogy kaptál egy pofont. Mindig lesz valaki, aki számít rád, hogy helyesen cselekedj, valaki akiért megéri küzdeni. Egy pillanatra azonban akaratlanul is megriadok. Kicsit olyan, mintha ráhoztam volna a frászt azzal, hogy felajánlottam, hogy vele tartok. Mondjuk nem nyitottam túlságosan jól vele, szóval megérteném, ha nem vagyok neki elég szimpatikus ahhoz, hogy a társaságomban akarjon tartózkodni, de itt tényleg inkább arról lenne szó, hogy segíteni akarnék neki. Csak egy aprócska önzőségről lenne szó. Nem többről, nem kevesebbről. - Határozottan. - Melegséggel töltött el, hogy azt mondta jobb hangulat. Ezek szerint nem olyan nyomasztó a számára a társaságom, mint a legsötétebb gondolataim között. De aztán soha nem lehet igazán tudni. - Akkor, ha gondolod indulhatunk is. - Amint elindulunk már rögtön azon kezdek el rágódni, hogy hol lenne a legjobb kezdeni, hogy melyik tulajdonos a barátságosabb az összes közül és egyben kinél van lehetőség arra, hogy ténylegesen elérjünk valamit. Miközben ezen rágódom a gondolataim labirintusában elveszve újabb néma csend telepszik közénk vagy, ha szól is azt nem hallom az egyetlen, ami visszatérít a valóságba az a szemerkélő eső amelynek első jelző cseppjei térítenek magamhoz, majd hirtelen heves zivatarrá alakul. Gondolkodás nélkül fogom meg a kezét és húzom be egy tetőrész alá, ahol elbújhatunk az eső elől.
Amikor azt mondja, hogy indíthatott volna határozottabban is, akkor halvány, együttérző mosoly terül el arcomon. Megértem, hogy miért is mondja, hiszen a bemutatkozás és az indítás nekem sem tartozik az erősségeim közé. Kész csoda, hogy most sikerült nem leégetni magam. Már... ha a viccet csinálunk a dolgokból csak hogy ne legyen kínos szituációt nem tekintjük leégetésnek. Oké... tény, hogy alakulhatott volna sokkal, de sokkal rosszabbul is. Például hogy nem vagyok képes megszólalni, és tiszta idiótának néz Atlas. Ahhoz képest tényleg egészen rendben ment eddig minden. Nem tudom biztosan hogy mennyire volt hülye ötlet kitalálni, hogy akkor én most elmegyek az áruházakhoz beszélgetni a főnökséggel, hogy ugyanmár, legyenek olyan kedvesek és segítsenek már. Nekik nem kerül semmibe, nekünk és a rászorulóknak viszont kevés is sokat számít. Nem tudom, hogy nem jutott eszembe átgondolni ezt az egészet, mielőtt rávágom, hogy persze, menjünk cuccokat kunyerálni, hátha kedvesek és segítőkészek lesznek. Őszintén szólva az is megfordul a fejemben, hogy Atlas meghallja az ötletet és azonnal lebeszél róla, mondván, hogy az biztos nem nekem való. Ehelyett azonban feldobja az ötletet, miszerint menjünk együtt. Egy pillanatra ledermedek, pislogok egyet, hogy biztos jól hallottam -e amit mondott. Habár arról fogalmam sincs, hogy mégis mi köze lenne a fülemnek a szemeimhez, hogy ahhoz, hogy halljak előbb pislognom kell.... na sebaj. Viszont miután rájövök, hogy mit is csinálok, és ez valószínűleg udvariatlanság, én pedig nem szeretnék udvariatlan lenni széles mosoly terül el arcomon, és boldogan rábólintok a felvetésére. - Persze, remek ötlet! Akkor legalább nem kell leszek egyedül, és ketten azért gyorsabban, meg jobb hangulatban telik az idő. Tényleg nem bánom ha elkísér. Egyrészt mert a jó társaság sosem árt, és őt a jó társaság kategóriájába sorolom, bármennyire is gyenge volt az indítása. Ahogy az enyém is. Másrészt pedig nem tudom, hogy melyik áruházakhoz is szoktak menni ilyen célból.
Igazán örülök annak, hogy a kínos légkör hamar feloldódni látszott sokkal inkább az ő viccének köszönhetően, mint az én bemutatkozásomnak, amellyel igyekeztem megtörni a csendet. Nem tudom, hogy mégis miért van ilyen különleges hatással rám a közelsége, meg úgy az egész lénye ezért igyekszem az összes érzelem kavalkádót besöpörni a szőnyeg alá, hogy megfeledkezhessek róla és úgy viselkedhessek, mint egy normális ember. - Indíthattam volna határozottabban is. - A mosoly továbbra is az arcomon pihen, nem is engedem onnan eltűnni. Talán egy idő után furcsának tűnhet, de betudhatjuk annak is, hogy kifejezetten barátságos vagyok. Ha már úgy is önkénteskedünk mind a ketten a legkevesebb, hogy barátságos stílusban állunk egymáshoz. Igyekszem mindent megmutatni neki, minden szegletét bemutatni a lehetőségeket, hogy mégis mihez tud hozzáfogni, amit szeretne. Minden apró segítség jól jön, hiszen mindig lesz valaki, akinek szüksége lesz valamire, amelyet végső soron nem biztos, hogy tudunk mindenki számára garantálni, de ettől még nem adjuk fel. Ha egy kicsit is segíthetünk az már valaki számára előrelépés és leginkább csak ez a fontos. - Akkor elmehetünk együtt! - Vágom rá mindenféle gondolkodás nélkül. Leginkább azért, mert szeretnék még időt vele tölteni meg aztán tudom jól, hogy mennyire elutasító tud lenni egy-két ember úgyhogy mondhatjuk úgy is, hogy nem engedném a cápák közé teljesen egyedül. - Mármint, ha szeretnéd veled tartok egyszerűbb úgy, hogy ne kelljen teljesen egyedül fejest ugranod a mély vízbe. - Minden kezdőnek szoktunk segíteni, de természetesen van, aki könnyebben belerázódik, mint más. Ugyanakkor mellette még ennek ellenére is tovább kitartanék egészen addig míg nem lenne túlságosan feltűnő vagy nyomasztó a számára. Remélem, hogy nem mond nemet az ajánlatomra. Bár, ha még egyedül is akarna menni bizonyítani azt hiszem, hogy kénytelen lennék követni őt, hogy meggyőződhessek arról, hogy nem esik semmi baja sem.
Sajnos nem mindig sikerül úgy lereagálnom az egyes szituációkat, ahogy kellene. Sőt, ha valamivel nagyon nem tudok mit kezdeni, akkor akár az is megeshet, hogy összevissza beszélek, és esetleg bolondot csinálok magamból. Mint ahogy talán most is ez lesz a helyzet végkimenetele. Nagyszerű... pedig nem terveztem beégetni magam, az egyszer biztos. Szerencsére Atlas egész jól reagálja le az esetlen viccemet, s bár egész jó emberismerőnek tartom magam, most mégsem tudnám biztosra megmondani, hogy csak udvariasságból mosolyog a viccen, vagy tényleg jónak találja azt. Igazából azt hiszem mindegy is. A lényeg, hogy szerencsésen túljutunk a csenden, mielőtt túlságosan kínossá válna. - Semmi gond nem történt. Szerintem a te indításoddal sem volt semmi probléma. Mosolygok vissza rá kedvesen, bár kissé zavartan. Nem tudom miért, de valamiért jó érzés a közelében lennem. Ezt azonban igyekszem nem érzékeltetni vele... mégiscsak kollégák leszünk. Sőt, mivel fogalmam sincs az itteni hierarchiáról, még az is lehet, hogy ő lesz a főnököm. Ezért is igyekszem nagyon odafigyelni rá, hogy mit is mondok. Meg igazából igyekszem mindenre odafigyelni, hiszen fő a pontosság. Nekem biztosan. - Rendben van, indulhatunk! Mindig szívesen segítek, bármiről is legyen szó. Sokszor akár csak egy kedves szó vagy egy mosoly is sokat segít, ha az ember maga alatt van. Ezt sajnos tapasztalatból is tudom. Nem véletlen, hogy mindig figyelem, hogy hol keresnek épp önkénteseket. Mondhatni, a segítség és a kedvesség a lételemem, bár sajnos ez nem mindenkinek nyeri el a tetszését. Sőt, olyannal is találkoztam már, aki néhány keresetlen szó után elküldött, hogy jótékonykodjak inkább máshol, lehetőleg minél távolabb tőle. Csendben figyelem a mellettem lépdelő Atlas beszámolóját, hogy mit is kell tudnom és hogy mit is szoktak csinálni. - Értem! Én szívesen elmegyek az áruházakhoz a tulajdonosokkal beszélgetni, nem probléma! Persze csak ha nincs jobb ötleted, hogy mit is csinálhatnék... mert egyébként bármit rám lehet sózni, nem vagyok válogatós! Mosolyogva vonok egy aprót a vállamon, és kíváncsian várom a fiú válaszát, hogy mégis mit gondol, mi lenne a legmegfelelőbb munka számomra itt.
Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mégis mi volt a forrása az érdeklődésemnek és az abból származó zavaromnak. Arra viszont nem számítottam, hogy Hablaty egyenesen az irányomba indul majd el. Persze nem ez az első alkalom, hogy körbevezetek valakit aztán megbeszéljük, hogy mégis mivel szeretne igazán foglalkozni vagy mi az, ami igazán a kezére áll. A kínos némaságot igyekszem megtörni, de talán még kínosabbá teszem a helyzetet azzal, ahogyan bemutatkozom. Azonban hálás vagyok neki, hogy ő legalább megpróbálja egy viccel feloldani a helyzetet, ami szinte rögtön mosolyt csal az arcomra. - Emígy is általában.. - Válaszolom továbbra is azzal a levakarhatatlan mosollyal az arcomon, amit ő varázsolt az arcomra. - Ugyan máris jobban indítottál, mint én. - Próbálom valahova jó mélyre eltemetni a zavaromat és igyekszem a szükségesnél nem többet bámulni annak ellenére, hogy a tekintetemet legszívesebben folyamatosan rajta legeltetném. De azzal azt hiszem, hogy egyszerűen elkergetném és ahhoz túlságosan is kíváncsi vagyok rá, hogy már most zavarba ejtsem valamivel is. - Először is körbevezetlek aztán megbeszéljük, hogy mégis mi az, ami leginkább kézre állna neked. - Minden segítséget szívesen veszünk, de az övét valamivel egy kicsit jobban. Legalábbis én személyesen határozottan. A többiek meg amúgy sem nagyon válogatnak a segítségek között. Amennyiben beleegyezik elkezdem körbevezetni. A raktáron keresztül az adománygyűjtő részünkön át mindent igyekszem megmutatni neki. A papírmunkát természetesen nem ajánlanám. Nekem már egy kevés után begörcsöl a kezem, úgyhogy mondhatjuk, hogy nem vagyok oda érte. De ez amúgy is inkább minket érint. - Általában igyekszünk minden nyilvántartásba venni, mielőtt bekerülne a raktárba aztán napi szinten felmérjük az igényeket dolgokra aztán pedig azokat szükség szerint rendszerezzük, hogy eldöntsük mégis ki kapja előbb, hiszen nem rendelkezünk végtelen forrássokkal sajnos. - Igyekszem mindent a legjobb tudásom szerint megosztani vele. - Van, hogy elmegyünk kisebb-nagyobb üzletekbe is beszélgetni a tulajdonossal, hogy lenne-e kedve esetlegesen hozzájárulni valamilyen adománnyal a szervezetünkhöz, de ez talán a legnehezebb. - Van, hogy az ajtó az arcunk közelében landol, de ez már csak ilyen.
Gyerekként gyakran hallottam a szüleimtől, hogy az ember ott segít ahol csak tud. Így nekem is természetessé vált, hogy segítek. Minél több embernek és minden több dologban, annál jobb. Elvégre nincs is szebb dolog egy boldog mosolynál és egy elégedettségtől csillogó szempártól, nem igaz? Néha úgy érzem, mintha valahogy előre el lett volna döntve, hogy pszichológus legyen belőlem. Végülis minden egybevág, hiszen a pszichológia egy olyan terület, ahol tényleg sokat tudok segíteni. Én pedig szívesen is csinálom. Úgy érzem megtaláltam a helyemet. Most viszont a változatosság kedvéért nem a Vertával közös rendelőnk felé veszem az irányt, hanem önkénteskedni igyekszem egy közeli alapítványhoz. Mint mondtam, ott segít az ember, ahol tud. Az önzetlen cselekedet pedig mindig jól jön. Ezért gyakorlatilag nem is gondolkoztam amikor megtudtam, hogy szükségük van önkéntesekre. Számomra is szokatlan módon most izgatottan és kissé idegesen lépek be az alapítvány ajtaján. Nem tudom, miért idegeskedek, hiszen viszonylag gyakran önkénteskedek, egyáltalán nem új helyzet. Na de sebaj, biztos vagyok benne, hogy viszonylag hamar elmúlik majd az idegességem. Egy férfi, valószínűleg a főnökük fogad az ajtóban, és kísér beljebb, majd megkér egy fiatalabb férfit - talán velem egyidős, de sosem voltam túl jó az ilyesmiben -, hogy innentől vegyen át és segítsen belerázódni a dolgokba. A srác, akit egyébként, mint megtudom Atlasnak hívnak szintén elég idegesnek tűnik... pedig neki biztos nem ez az első napja itt, ha őt kérik meg, hogy mondja el, hogy hogy is működnek errefelé a dolgok. A főnökük elmegy, minket pedig magunkra hagy, minek következtében hirtelen nagy csönd telepszik ránk, amit Atlas igyekszik megtörni. Azzal, hogy megmondja, hogy ő Atlas. Amúgy. - Üdv, Amúgy Atlas! Én Chin - Sun vagyok. Mondd csak... ha amúgy Atlas vagy, akkor emígy micsoda? Kedvesen rámosolygok a srácra, de a helyzet majdhogynem menthetetlen... már csak azt remélem, hogy nem néz miatta nagyon furának. - Ne haragudj! Rossz szokás, ha zavarban vagyok, vagy nem tudok mit kezdeni valamivel, akkor általában viccel próbálom elvenni az élét az adott helyzetnek... szóval egyáltalán nem veled van a gond. De komolyra fordítva a szót: mivel is kezdünk? Tényleg remélem, hogy nem ástam el magam rögtön... vagy legalábbis nem nagyon, és még feltornászhatom magam a gödörből. Hát, majd kiderül.
Ez a nap sem más, mint a többi. Korán indul és késő estig tart. A folyamatos hajszának szinte soha nincs vége, de egyáltalán nem bánom. Igyekszem besegíteni Hablatyéknak ott, ahol csak tudok még akkor is, ha néha úgy érzem, hogy az általam jutott legjobb sem elegednő semmire. Vagyis legalábbis koránt sem érzem azt, hogy egy szinten lennék velük, habár együtt vágtunk bele ebbe az egészbe. Nem mindenkinek adatik meg, hogy minden este valami ott legyen az asztalán ezen pedig valahogyan segítenünk kell. Mindenkinek szüksége van segítségre mi pedig hajlandóak vagyunk mindezt megadni. Az egész nap teljesen rutinszerűen telt semmi eltérő nem volt benne egészen addig míg egy új arc be nem sétált az ajtón. Nem tudtam sokáig figyelni, mert hamar az államat kellett keresnem az a padlón, mert valahogy elhagyta az arcomat. Nem tudom, hogy mégis miért, de egy láthatatlan erő vonzott hozzá. Még soha sem láttam, de azt már tudtam, hogy meg kell ismernem. Ugyanakkor a bátorságom nem volt meg ahhoz, hogy ténylegesen odasétáljak hozzá és leszólítsam. Inkább azon kezdtem el gondolkozni, hogy mégis mivel is indíthatnék vele valamilyen beszélgetést, de miközben ezen rágódtam és visszafordultam, hogy újra rajta legeltessem a tekintetem észrevettem, hogy Hablattyal együtt felém tartanak. Először nem hittem a szemeimnek ezért még magam mögé és néztem hátha más lenne a célpontjuk és esetleg Lilyn valahol mögöttem van, de hamarosan megérkeztek pontosan előttem és meg is álltak, amitől nagyot nyeltem. - Segítenél az új önkéntesünknek belerázódni a dolgokba? - Tette fel a kérdést Hablaty én pedig minden további nélkül bólogattam talán hevesebben is, mint szerettem volna, de jelen helyzetben ez most valahogy nem számított. Azzal pedig magunkra is hagyott én pedig hirtelen nem is tudtam, hogy mivel törhetném meg a kettőnk között kialakult csendet. Azt sem tudtam, hogy miért is bízta rám Hablaty. Ennyire nyilvánvalóan bámultam? Az nem lehet. - Öhm.. Atlas vagyok amúgy. - Mutatkozom be többé-kevésbé a kínos szünet után, ami kialakult közöttünk, mióta Hablaty magunkra hagyott.
Legutóbbi képek
Nem egyszerű dolog segítséget kérni. Az első lépést megtenni a legnehezebb azt hiszem, de utána sem lesz sokkalta könnyebb. Ez viszont már csak ilyen. Az, hogy ő bevállalta, hogy fejest ugrik a mélyvízbe csak még inkább arra ösztökélt, hogy kísérjem el. Megpróbálhatnék olyan tulajdonosokhoz elmenni most, akikről tudom, hogy segítőkészek tekintve, hogy nem szeretném már most teljes mértékben lelombozni, mert igen csak le tudja törni az ember kedvét a folyamatos elutasítás. Nem érthetünk egyet mindenben, mindenkivel. Ugyanakkor igen csak mély sebeket tud generálni, ha valaki elutasít minket akármilyen oka is legyen rá. Olyan, mint egy pofon, ami egyenesen a padlóra küld, de mihamarabb vissza kell onnan pattannod, hogy emelt fővel indulhass tovább előre. Mert az élet nem áll meg attól, hogy kaptál egy pofont. Mindig lesz valaki, aki számít rád, hogy helyesen cselekedj, valaki akiért megéri küzdeni. 
