I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Lehet, nem köti hozzám valójában semmi ezt a lányt, de már semmi pénzért nem mondanék le róla. Befogadtuk és úgy szeretem, mintha a lányom lenne. De kezdem úgy érezni, hogy ő ebből semmit sem lát. Vagyis érez. A hátát kezdem simogatni nyugtatólag és egy puszit is nyomok a feje tetejére. - Ilyesmire még csak ne is gondolj. Szerethető, kedves, okos lány vagy, miért akart volna lemondani rólad bárki? – Tovább simogatom, a hátáról néha a hajára csúsztatva a kezem. Nyugtatom minden érintésemmel. – Szerintem az is elképzelhető, hogy ahogy te, úgy ők is elveszítették az emlékeiket. Így pedig érthető, hogy nem találjuk őket, és ők sem téged, nem? – Ez a magyarázat még mindig jobbnak tűnik, mint az, hogy valakik eldobták maguktól ezt a lányt. Joy nem érdemel semmiféle fájdalmat. Jó ember, és én biztos, hogy nem eresztem el. Már hozzánk tartozik – a Dearborn család nem hivatalos, de annál egyenértékűbb tagjaként és tudom, hogy Sebastian is így gondolkodik róla.
Nem egyszerű megosztani a legsötétebb gondolatainkat valakivel. Még akkor sem, ha nincs olyan személy, aki jelenleg közelebb állna hozzánk, mint az, aki éppen mellettünk van. Pont attól félek a leginkább, hogy a gondolataim lesznek azok, amelyek majd elijesztik mellőlem. Nem szeretnék újra teljesen egyedül lenni a világban. Azt hiszem azzal nem tudnék szembenézni. Gondolkodás nélkül bújok oda hozzá, ahogy magához húz, hiszen jól esik az ölelése. Szeretek velük lenni és ezért rettegem attól, hogy egy napon majd őket is elveszítem és nem látom őket újra. Nem hiszem, hogy azzal meg tudnék birkózni. Emlékek ide, vagy oda. - Csak.. Valakik lemondtak rólam anélkül, hogy visszanéztek volna, hogy keresnének. Mi van, ha azért nem találtunk senkit, aki foglalkozott volna velem, mert egyszerűen örülnek, hogy megszabadultak tőlem? - Nem tudom, hogy mégis mit csinálhattam olyan rosszul, hogy valaki egyszerűen csak hátat fordítson nekem és soha többet vissza ne tekintsen. Mit tehettem ami ennyire rossz volt? Legalább, ha emlékeznék rá tehetnék az ellen, hogy még egyszer előforduljon. Viszont az emlékeim nélkül semmilyen választ nem kaphatok a helyzetemre és senki nincs, aki megossza velem a titkokat.
Nem tudom, hol ronthattam el. Nem szeretném, ha ennyire rosszul érezné magát nálunk, azaz velünk. Hiszen velünk él, a családunk része lett és én nem dobnám el semmiért, és tudom, hogy Sebastian is úgy tekint rá, mint én. Fogalmam sincs, mivel tehetném elviselhetőbbé a számára az ittlétet. Talán nem érzi jól magát nálunk? Másra vágyik? - Kérlek, Joy, ne hidd, hogy a terhünkre vagy, mert ez nem igaz. – Tovább cirógatom, kedveskedve, majd lassan magamhoz húzom a lányt. – Gyere ide, jó? – Ha hagyja, teljesen magamhoz húzom és átölelem, először gyengéden, majd egyre szorosabban. Megszorongatom, mert éreztetni akarom vele, hogy szeretem és fontos nekem. – Amit az előbb mondtam, komolyan gondoltam. Ha valamiért viszont nem érzed jól magad velünk, mondd el nekem, rendben? Akkor tudok rajta segíteni – Legalábbis bízom benne, hogy tudok.
Nem olyan egyszerű szavakba önteni mindazt, amit jelenleg érzek talán leginkább azért, mert attól félek, hogy teherré válok a számukra és majd eldobnak maguktól és megfeledkeznek rólam. Hiszen senkinek sem hiányzom így nem látok más magyarázatot rá ennyi idő után, hogy soha nem kelletem nekik. Meg aztán nem is akarnak vissza, akárkik is voltak a családom. Hiszen senki nem keres. Csak egy elfeledett emlék vagyok. Hiszen még én sem emlékszem rájuk, hogy legalább számonkérhessem rajtuk, hogy mi volt olyan rossz bennem, hogy hátat fordítottak nekem. Habár arcomat maga felé fordítja a kezével, de a tekintetemet továbbra is makacsul lefelé szegezem szinte kerülve a tekintetét, hogy még véletlenül se árulhassa el magát a tekintetem. Szeretnék megnyílni neki és a szavai is arra biztatnak, hogy ezt megtehetem, de mégis mérhetetlenül rettegek attól, hogy teherré válok majd és nem akarnak többé. Nem köt össze minket semmi sem így egyáltalán nem kötelességük foglalkozni velem. Talán pontosan ez az, ami igazán megrémiszt. Hogy könnyedén eldobhatnak amikor csak kedvük tartja és senkinek sem kell beszámolniuk róla. - Nem szeretnék teherré válni a számotokra. - Jól esik az érintése, ahogy az arcomat cirógatja és az utóbbi időben tényleg otthon éreztem magam mellettük, de nagyon rettegek attól a pillanattól, amikor mindez véget ér és kiderül, hogy ez az egész csak átmeneti volt a számukra és a számomra is.
A szívem összeszorul, akárhányszor szomorúnak látom Joyt. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett vele és azt sem tudom, min mehet valójában keresztül. Egy a biztos: itt vagyunk neki és azt hiszem, nem él ezzel a ténnyel. Nem használja ki, hogy a vállunkat adnánk, ha sírni támad kedve, ahogyan azt sem hiszi el talán, hogy segítő kezet nyújtunk, ha szüksége van rá. Mert ha tisztában lenne ezzel, ha elfogadná ezt a tény, nem egyedül kuksolna a sötétben. - Ha ez így lenne, nem sírnál, Joy – Sóhajtom, miközben letelepszek mellé az ágyra, egészen közel. Nem zavartatom magam. Nem kerüli el a figyelmem a tématerelése, így elhúzom valamelyest a szám, majd gyengéden a lány arcára, onnan az állára simítok és megfogom, hogy magam felé fordíthassam lassan. - Nem az a fontos, velem mi történt, hanem az, ami veled. Talán nem vagy a lányom, nem köt össze minket vér, de befogadtuk és a családunk része lettél. Szeretném, ha az eszedbe vésnéd, hogy számíthatsz ránk. Rám. – Magyarázom, reménykedve abban, hogy megérti, miért mondom ezt. De ha nem, az sem baj, mert ezután ki is mondom. – Ha bánt valami, mondd el. Ha kell egy váll, amin kisírhatod magad, szólj. Ha bármire szükséged van, csak hívj. – Az álláról újra az arcára csúsztatom a kezem, megcirógatva gyengéden. Az a helyzet, hogy habár tényleg nem köt össze minket semmi, mégis úgy érzem, ismerem őt és felelősséggel tartozom érte. Őrület, nem igaz?
Nem szeretnék senki számára teherré válni. Úgy érzem, hogy ez lehetett az oka, amiért ide kerültem és senki nem keres. Mert örülnek, hogy megszabadultak tőlem. Talán annyira rossz volt velem? Annyira szeretném feltenni ezeket a kérdéseket valakinek, de egyedül csak saját magamnak tehetem fel őket és jelenleg koránt sem a legpozitívabb gondolataim kerülnek előtérbe. Vannak ilyen napok, amikor valahogy kicsit nehezebben esik kimozdulni, vagy valamennyire emberként viselkedni és ez a mai is ilyen volt. Néha azt kívánom, hogy bár megszűnnék létezni, de az is lehet, hogy pont ezt kívántam és ezért kerültem ide mindenféle emlék nélkül. Eltűnni nem szeretnék. Legalábbis nem igazából. Egyszerűen csak könnyebb lenne, ha tisztában lehetnék az igazsággal, hogy mégis mi történt és nem nekem kellene összerakosgatnom a darabokat anélkül, hogy meglenne a kirakós minden darabja. Nem veszem észre a kopogást a fülemben üvöltő zenétől így egy kicsit meg is rezzenek, amikor kinyílik a szobám ajtaja és próbálom leplezni a sírásom nyomait, de hamar megbukok benne, hiszen a könnyeket letörölhetem, de attól a szemeim még ugyanolyan vörösek maradnak, amit még a szobám félhomályában is könnyedén ki lehet venni. Főleg így a kintről beszűrődő fényforrásnak köszönhetően. - Nem bántott senki.. Nem lényeges. - Rázom meg a fejemet és kihúzom a fülhallgatókat, majd a zenét is megállítom. Nem szeretnék a terhére lenni, mert félek akkor újra a semmi közepén találnám magam teljesen egyedül. Nem akarok egyedül lenni. Nekik pedig aztán tényleg nem kötelességük velem foglalkozni. Csak a jó szívüknek köszönhetően befogadtak és lehet, hogy az egyetlen kérésüket is figyelmen kívül hagyom, de csak remélni tudom, hogy nem akarnak majd magamra hagyni. Igyekszem a lehető legkevesebb problémát szülni. - Mi történt veled ma? - Érdeklődöm részben őszintén, másfelől pedig azért, mert szeretném elterelni a figyelmet a helyzetemről. Ezért picit kerülöm is a tekintetét, mert nem akarom, hogy a vörös szemeimet láthassa.
Jól tudom, hogy több időt kellene töltenem Joy-al, de ez a rendőrségi ügy kissé elveszi a kedvem még az élettől is. Nem elég Seth ármánykodása és a belőle fakadó családi dráma, még ki is rabolnak és hiába jelentem fel a rendőrségen, tudom, hogy kevés az esély arra, hogy előkerítsék azt az embert. Még akkor is, ha tisztán emlékszem arra az arca. Pedig csak nekem ütközött. Mikor hazaérek, első dolgom végigkérdezni a személyzetet, hogy minden rendben ment-e, mikor valaki megjegyzi, hogy Joy nagyjából ki sem jött a szobájából. Ez rögtön aggodalomra ad okot, de mielőtt egyből betámadnám, még megkapom azt a fülest is, hogy ma még nem evett. A konyhában ténykedem gondolkodva, mi lehet a valódi baj, az ok, amiért nem dugta ki az orrát a szobájából. Kovu bánthatta meg? Én nem ellenzem annyira a barátságukat, mint Sebastian. Inkább attól félek, hogy mindkét gyerek sérülni fog Sebastian és Seth miatt. Nem mintha Seb tehetne róla, de pont ezért aggódom. Még én sem tudom, mennyire jövök ki jól ebből az egészből. Próbálok nem beleavatkozni, csak támasz lenni Sebastiannak, de ki tudja, jót teszek-e, vagy épp eleget nyújtok-e neki. Nem elég az apja halála, még ez is a nyakába szakadt. Készítek néhány lekváros kenyeret, meg öntök egy pohár tejet, abban a reményben, hogy ez majd kicsit jobb kedvre deríti Joyt. Tényleg érdekel, tulajdonképpen mi a baj. Rövidesen megjelenek a szobájának ajtajában és kopogok, azonban addig eszem ágában sincs belépni, amíg nem hallok választ. Igaz, nemleges választ nem fogadok el, így ha azt kapok, ugyanúgy benyitok, mint a másik esetben. - Szia, Joy. Azt csiripelték a madarak, hogy… - Nem tudom befejezni, mert a kisírt szemei túlságosan is árulkodóak. – Ki bántott? Miért sírtál? – A lekváros kenyeret és a tejet elfelejtve le is rakom az asztalra, aztán meg sem állok a lányig. Mi az isten történhetett vele? Aggódom és ez látszik is rajtam.
Mindig voltak jobb és rosszabb napok is. Az utóbbi napokban nem volt lehetőségem találkozni Kovu-val így talán az is betett a hangulatomnak na meg persze a gondolataimnak. A szobám sötétjébe burkolódzva fekszem az ágyban, miközben össze-vissza ugrálnak a gondolataim. Ma még nagyon el sem hagytam a szobámat csak akkor, amikor éppen a mosdóba mentem vagy enni akartam. Étvágyam nem volt túl sok szóval beértem egy szimpla müzliszelettel és vissza is tértem a plédem ölelésébe, miközben a kispárnámat szorítottam magamhoz. Valószínűleg nem segített az állapotomon a jelenlegi hozzáállásom, hiszen időnként könnyek nedvesítették arcomat. A füleimet bedugva kerestem valami zenét, ami igazán a lelkemhez szólhat, de közben nem húz le túlságosan a mélybe. Ismétlésen járt egyetlen egy dal. Az egésztől csak még hülyébben éreztem magam, hiszen nem szoktam ennyire mély ponton lenni. Mégis a tény, hogy még senkit nem találtunk és senki felől nem hallottunk, hogy keresne valakit, akit elveszített teljesen össze tudott roppantani időnként. Nem tudom, hogy mennyi ideje lehetek már a szobámban vagy, hogy egyáltalán van-e valaki még itthon. Olyan könnyedén vált ez a hely is az otthonommá, de ugyanakkor itt is bennem van a félelem, hogy majd egyszer elküldenek, mert nem lesz rám többé szükségük. Egyszer már megtörtént és még arra sem emlékszem, hogy mégis miért. Talán majd megunják, hogy nem fogadok szót és azért is találkozgatok Kovu-val, amikor időm engedi. Aztán majd mehetek amerre látok. Vajon akkor sem emlékeznék semmire? Miért nem emlékszem semmire? A párnámba temetem az arcomat, hogy minden zaját elnyomhassam a sírásomnak, mert nem akarok senkit sem terhelni a problémáimmal. Már csak azért sem, mert nem akarok okot adni arra, hogy esetlegesen elküldjenek majd és újra egyes-egyedül legyek a világban.