Néha nem tudni, hogy mikor mondja azt az élet, hogy elég volt... vagy mikor ad elénk újabb és újabb akadályokat, amin aztán nagy nehezen átvergődi magát az ember. Vagy nem, bár azért az esetek nagy részében elég nagy rá az esély, hogy mégis... legfeljebb segítséget kell kérni hozzá. De ezzel semmi gond nincs, hiszen azért vannak a szakemberek és a barátok, hogy segítsenek, és meg lehessen velük osztani az ügyes - bajos dolgainkat. Mert igen, van, hogy egy barát is elég. Aztán van, amikor még segítség se kell, mert minden megoldódik magától, és kisüt a Nap. Eső után szivárvány, vagy hogy van a mondás....? Már nem tudom biztosan, de talán nem is ez a lényeg. Igazából megesik, hogy azt sem igazán tudom, hogy mi is a lényeg tulajdonképpen. Ezért is van az, hogy leginkább igyekszem nem feleslegesen gondolkozni semmi olyasmin, amire nincs ráhatásom. Mert ha valamit nem tudok megváltoztatni, akkor azt hagyni kell... méginkább el kell fogadni. Jobbat úgysem nagyon tehetünk. Illetve azt hiszem valahogy az érthetetlen dolgok is ide tartoznak számomra. Ha nem értem, akkor csak fogadjam el, és kész.
Azt se nagyon tudom hová tenni, hogy hogy érezhetek meg gondolhatok olyasmiket Atlas iránt, amilyeneket. Főleg úgy, hogy még csak most találkoztunk, tehát még csak nem is ismerem. Mégis megfogott benne valami... habár arról fogalmam sincs, hogy ugyanmár mégis hogy a fenébe jutott eszembe az a remek ötlet, hogy táncoljunk az esőben. Mondjuk az méginkább meglep, hogy ő bele is megy. És nem, valószínűleg az egyikünknek sem jut eszébe, hogy mi van, ha esetleg megfázunk ennek a remek ötletemnek a hatására. Vagy legalábbis nekem nem, azt pedig nem tudom, hogy neki eszébe jutott - e... nem látok a fejébe, ő pedig nem mondja. Kivéve akkor, amikor már mindketten tiszta vizesek vagyunk... hát, ha megfázunk, akkor együtt fázunk meg. Azért remélem megússzuk.
Nem tudom miért engem nézett ki magának, de ki szeretném deríteni. Erre pedig tökéletes lehetőség ha beszélgetünk és kicsit jobban megismerjük egymást. Semmi jónak nem vagyok az elrontója, így tehát rábólintok az ötletére, miszerint menjünk el a Tiana's Palaceba. Nem vagyok benne biztos, hogy a napnak ennek a szakában is nyitva van, de próba szerencse. Ha zárva van, akkor legfeljebb keresünk másik helyet ahova beülhetünk beszélgetni. Vagy esetleg sétálhatunk is... már persze ha az eső is úgy dönt, hogy végre el szeretne állni.
- Persze, mehetünk a Tiana's Palaceba! Csak előbb száradjunk meg, mert onnan is kitesznek a csapzott kismadár kinézetünk miatt.
Teszem hozzá egy félszeg mosoly kíséretében, majd az eget kezdem el kémlelni az eresz alól, ahová időközben visszahúzódtunk, amíg eláll az eső. Szerencsére ahogy látom már kezd alábbhagyni, így hamarosan újra útnak indulhatunk.

Van, hogy észre sem vesszük és egyetlen pillanat megváltoztatja az egész életünket. Rengeteg válaszút előtt állunk életünk során, de persze nem tudjuk, vagy nem mindig tudjuk megmondani, hogy mi lett volna, ha az egyik irány helyett a másikba indultunk volna el. Azt mondják a mi lett volna, ha... az élet egyik leghülyébb kérdése. Lehet, de néha talán nem árt feltenni magunknak, még akkor is, ha semmi értelme. Most viszont eszem ágában sincs ilyeneken gondolkozni... sőt, ha azt nézzük gondolkozni sincs eszem ágában sem, csak teszem amit szeretnék. Persze bizonyos határokon belül, de akkor is. Ilyen ez a mostani esőben táncolás is. Nem gondolkozom csak csinálom, aztán meglátjuk mi sül ki belőle. Hát... ahogy most áll a helyzet azt lehet mondani, hogy katyvasz. És ahogy látom Atlas részéről is káosz. Nem igazán tudom hová tenni amikor a tánc után hirtelen elenged. Most én csináltam valami rosszat, vagy mégis mi történt? Aztán amikor az ismerkedésre terelődik a szó, akkor hirtelen csak pislogok, de belemegyek a dologba... amire meg ő pislog. Oké, ez így elég fura, meg érdekes lesz, mit ne mondjak.
- Igen, én is így vagyok vele. Mármint tudom, hogy még csak most találkoztunk, de egy kis beszélgetésből még semmi baj nem lehet, nem igaz? Szóval persze, részemről rendben van!
Rámosolygok a srácra, mert látszik rajta, hogy most ő is zavarban van... pedig miattam aztán tényleg nem kell. Nem eszek embert, nem is harapok, úgyhogy semmi félnivalója nincs. Remélhetőleg erre majd ő maga is rájön időközben.
- Na és hova mennénk? Van valami ötleted?
Nem vagyok semmi jónak elrontója, szóval rábízom a döntést, nem hiszem hogy rosszul választana. Ha meg mégis, akkor sincs semmi veszve, legfeljebb sétálunk. Már ha egyszer eláll az eső.

Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg sokkal érettebbnek és megfontoltabbnak kellene lennem, tényleg. De valaki egyszer azt mondta, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Nem tudom, hogy kimondta, és általában nem szoktam ilyesmit mondani, de azt hiszem igazat kell adnom az ismeretlennek. Mármint persze, nem árt, ha az ember tudja, hol lehet ilyesmit művelni és hol nem... de az sem jó, ha teljesen megkomolyodunk és begyepesedünk. Azt hiszem addig jó, amíg az emberben mindig van valahol egy kis rész az egykori gyermekből. Hát, bennem talán a kelleténél nagyobb rész is maradt a kicsi Sunból. Ezért is történhetett meg, hogy minden létező józan eszemet hátrahagyva kitaláltam azt a remek tervet, miszerint táncoljunk az esőben, mert az jó móka. Persze, és tényleg jó móka, úgyhogy végülis igazam lett, de akkor is. De mivel rólam van szó, így gyakorlatilag meg sem lepődök az ilyesmiken. Na meg úgy szép az élet, ha zajlik, legalább biztos nem unatkozunk. Azon viszont már inkább meglepődök, hogy Atlas minden ellenkezés nélkül vevő az ilyesmire. Azt hittem majd megpróbál visszafogni, hogy megvédjen az esőtől, vagy nem tudom... ehelyett viszont jön velem, mint aki természetesnek tartja az ilyesmit. Nem tudom, még az is lehet, hogy tényleg természetes neki. Az egészben a legviccesebb mégis az, hogy nekem is természetesnek tűnik. Nemcsak az esőben táncolás, hanem... az, hogy vele táncolok az esőben. Ezért is ér váratlanul mikor elenged. Valami fura, számomra megmagyarázhatatlan oknál fogva örülnék, ha meg tudnánk hosszabbítani a pillanatot, de ezt a világ minden kincséért se mondanám el neki. Végülis még csak most találkoztunk, mégis miért mondanám el neki? Azt sem igazán tudom, miért érzek ilyeneket.
Amikor azt mondja, hogy tölthetnénk együtt egy kis időt, akkor hirtelen nem is tudom, mit is reagáljak. Totális képzavar. Mármint... mi a fene? Olvas a gondolataimban? Nem, az nem lehet... valószínűleg csak túl fáradt vagyok. Igen, biztosan az a magyarázat, hogy túl fáradt vagyok. A meglepettségtől először lefagyok egy pillanatban, majd egyszerre rázom a fejem és bólogatok nagyokat, így esélyes, hogy őt is sikerül összezavarnom. Semmi különös, csak hozom a formámat.
Kicsit nehezen ugyan, de a végén sikerül összekapni magam, és lángvörös arccal nézek újra farkasszemet Atlassal, hogy valahogy kimagyarázzam az előbbi mutatványomat. Persze simán lehet, hogy hiábavalónak bizonyul a próbálkozás, de próbálkozni attól még lehet.
- Ne haragudj, csak... megleptél! Mármint persze, benne vagyok, szívesen töltök veled időt, csak nem gondoltam, hogy ezzel te is így vagy...
Zavaromban a hajamat kezdem el babrálni és igyekszem elkerülni a fiú tekintetét, hogy ne lássa a zavaromat. Mondjuk azt nehéz nem látni, hiszen elég, ha ránéz az arcomra, és egyértelmű lesz neki a helyzet.

Nem tudom, hogy ez jó dolog - e, de az biztos, hogy nem éppen a dolgok végtelenségig túlgondolásáról vagyok híres. Legalábbis az esetek többségében nem ez a jellemző. Inkább a spontaneitásra támaszkodom, és meg kell mondjam, még nem hagyott cserben... vagy ha esetleg mégis, akkor arra nem emlékszem. Hát, ez azért elég jó statisztikát eredményez, nem igaz? Na mindegy... a lényeg, hogy leginkább csak ahogy esik úgy puffan alapon állok a dolgokhoz, aztán majd kiderül, hogy mennyire is sikeres az adott próbálkozás. Ha esetleg nem, akkor sincs semmi baj, szórakozásra az is jó. Egy ilyen nem gondolkozunk előre, csak élvezzük az életet pillanatban jut eszembe, hogy menjünk ki az esőbe táncolni. Hogy miért? Magam sem tudom... csak, mert jó lehet. És láss csodát, tényleg jó! Valószínűleg elég furán nézhetünk ki, ahogy zene nélkül táncolunk a szakadó esőben, de jelenleg nem igazán érdekel, hogy ki és hogy néz ránk. Nem tart sokáig az egész, mégis úgy érzem, mintha valami külön kis kétszemélyes légbuborék keletkezett volna körülöttünk, amibe más nem tudna bejutni, csak mi. Lehet, hogy hülyeség, de van, hogy a legnagyobb hülyeségnek tartott dolgokból lesznek a legszebb dolgok. Ezért sem szabad lebecsülni az álmokat. Atlas fura módon valahogy túl gyorsan enged el a tánc után, én pedig értetlen arckifejezéssel figyelem őt, mert most... mégis mi történt? Valami rosszat mondtam vagy tettem? Fogalmam sincs. De inkább nem szólok semmit, nem szeretném még jobban megnehezíteni dolgunkat.
- Vissza a központhoz? Hát... rendben, akkor menjünk!
Egy gyors bólintással válaszolok, aztán amilyen gyorsan csak tudok elindulok abba az irányba, ahonnan jöttünk. Mindezt azért, hogy ne láthassa a kislányos zavaromat. A nagy elhatározottság viszont nem tart sokáig, mert az utolsó mondata ismét megállásra késztet. Na meg ezzel együtt gondolkodásra is.
- Mi...mire... gondolsz pontosan?
Van egy sejtésem, de azt ha nem muszáj, akkor még véletlenül se osztanám meg vele. Annál is inkább nem, mert fogalmam sincs, hogy egyáltalán hogy jutott az eszembe. Mármint... még csak most találkoztunk, kizárt dolog, hogy arra célzott, amire gondolok... és amire nem is kellene gondolnom. Te jó ég! Mi történik velem? Ráadásul valószínűleg az arcom is elárulja a gondolataimat, mert sosem tudtam megjátszani magam...jaj nekem! Most valószínűleg megvan rólam a véleménye, ami nem feltétlenül pozitív kicsengésű, de őszintén szólva meg is tudom érteni... na igen, ez van akkor, ha az ember ahogy esik úgy puffan módjára, gondolkodás nélkül csinálja a dolgait. Lehet, hogy megjárja. Azért remélem, nem annyira vészes a végkimenetel, mint gondolom.

Velem is elég gyakran esik meg, hogy annyira elmerülök a gondolataimban, hogy onnan szinte semmivel se tudnának kirángatni, így aztán egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Atlas is így járt. Végülis... a lényeg az, hogy amikor tényleg fontos, akkor képesek legyünk reagálni, nem igaz? Addig meg ha takarékra tesszük az agyunkat, akkor takarékra tesszük, annyi baj legyen. Amikor elkezd esni az eső látom Atlason, hogy szíve szerint azonnal visszavonulót fújna, de legalábbis a legjobb lenne behúzódni egy eresz vagy kapualj alá, hogy ne ázzunk meg. Vagy ne a felismerhetetlenségig, hiszen azt valószínűleg nem igazán díjazzák a tulajdonosok. Azt pedig egyáltalán nem szeretném, ha miattam veszne kárba a fiú munkája és ideje. Ennek ellenére pontosan én vagyok az, aki miatt visszakerülünk a szabad ég alá az esőbe. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy belemegy a bohóckodásomba, az egyszer biztos. Ugyanakkor nem tudnám megmondani hogy miért, de örülök is, hogy így történt.
- Nem, nem túl gyakran! De néha előfordul.
Mosolygok rá vidáman, és szerencsére az ő arcán is az enyémhez hasonló mosolyt látok szétterülni, amitől megnyugszom. Ezek szerint mégsem néz emiatt furcsának... vagy ha mégis, hát legalább nem mutatja ki felém. Ahogy elkezdünk táncolni hirtelen teljesen megnyugszom... úgy érzem, mintha megszűnt volna a világ körülöttünk, és csak mi ketten lennénk. Tudom, hogy ez egyáltalán nincs így, hiszen épp adománygyűjtésre indultunk, de mégis olyan érzés. Abba viszont inkább bele se szeretnék gondolni, hogy az esetlegesen kint lézengők mit is gondolhatnak rólunk, hogy ilyen időben az utcán táncolunk, ráadásul zene nélkül. Most jól érzem, érezzük magunkat, az a lényeg. Legalábbis remélem, hogy a fiú is jól érzi magát a társaságomban. Habár... ha nem így lenne, akkor azt már jelezte volna, udvariasság ide vagy oda.
- Ha elfáradtál vagy mennél, akkor nyugodtan szólj, és mehetünk!
Töröm meg végül a köztünk lévő csendet, ami most egyáltalán nem volt olyan kínos, mint az egyesületnél a bemutatkozáskor. Tudom, hogy mennünk kellene, de valahogy nem tudtam kihagyni az esőben táncolást. Néha nem bírok megálljt parancsolni a gyermeki énemnek, de még mindig inkább ilyenkor jöjjön elő, mint amikor valami komolyabb dologról van szó.

Bár nem gyakran, sőt, mondhatni hogy a lehető legritkábban kérek segítséget, hiszen általában a másik oldalon állok és én próbálok segíteni, azért tudom, hogy segítséget kérni nem egy könnyű dolog. Mert őszintén, ki szereti a másikra utaltságot? Persze hogy senki. Legalábbis szerintem. Nem könnyű bevallani, hogy valamiből hiányt szenvedünk - legyen az fizikai dolog, esetleg lelki, érzelmi értelemben vett hiány. Ha meg végre nagy nehezen ráveszi magát az ember, hogy elmondja, mi is a gondja, akkor vagy azt kapja, hogy oldja meg egyedül, ha már egyedül csinálta a bajt - ami, csak úgy halkan megjegyzem, egyáltalán nem biztos, hogy így van -, vagy erőszakkal, az illető akarata ellenére akarják rátukmálni a segítségüket. Ez sajnos nem egy működőképes megoldás... azt hiszem, tényleges segítségnek csak hívhatjuk, amit nem erőltetünk rá a másikra, és tényleg szüksége van rá. De lehet ezt kedvesen, szeretetteljesen is intézni, hogy ne tűnjön tolakodásnak - ahogy a közösségi központok is csinálják.
Örülök hogy egyetért velem abban, hogy a jó társaságban jobban telik az idő. Egy pillanatra mintha ijedtséget vélnék felfedezni a tekintetében, de aztán ahogy jött úgy el is tűnt. Simán lehet, hogy csak rosszul láttam. Meg hát mitől ijedt volna meg? Tőlem? Nem bántok én senkit sem... persze tisztában vagyok vele, hogy amit nem ismerünk, attól gyakran félünk, de akkor is... még mindig azt mondom, hogy  nem vagyok ijesztő.
- Akkor azt hiszem indulhatunk is!
Azt hiszem jobb, ha rábízom merre is menjünk. Nem tudom, hová szoktak járni, és azt sem szeretném, ha véletlenül rossz felé navigálnám magunkat, úgyhogy egy ideig csak némán ballagok mellette... azt viszont nem tudnám biztosra mondani, hogy végig így maradok.
- Hová is megyünk tulajdonképpen? Atlas? Hahó, Atlas! Figyelsz?
Lóbálom meg a kezemet az arca előtt, miután nem válaszol a kérdésemre, de nem... egyértelmű, hogy nem figyel, és valahol teljesen máshol jár gondolatban, hiszen az integetésemre sem reagál. Időközben elkezd cseperegni az eső, de hamarosan már nemcsak csepereg, hanem egyenesen zuhog, Atlas pedig a kezemnél fogva húz be egy közeli eresz alá. Figyelmes lépés volt tőle, az biztos. De azt hiszem abba se halnánk bele, ha megázunk... egy kis eső senkinek sem árt, csak felfrissít.
- Na mi az? Csak nem félsz az esőtől? Pedig jó móka az esőben táncolni!
Mosolygok rá kedvesen, és egy, a magam számára is érthetetlen oknál fogva már húzom is ki az esőre. Táncolni. Már persze ha vissza nem tart, ami azért elég esélyes. Meg az is, hogy valószínűleg kicsit lököttnek tarthat, pedig általában nem vagyok ám ilyen. Na nem baj, néha ilyen is kell, ha nem akarunk befásulni.