Gyanakodva vontam össze a szemöldököm, amint Atlas egyből, szinte gondolkodás nélkül vágta rá, hogy vele már pedig minden rendben. Mintha nem is gondolkodott volna rajta. Talán így is volt ez viszont aggodalomra adott okot. Vagy… csak én akartam mindenképpen valami furcsát belelátni a viselkedésébe, annak nyomán, amit mások meséltek? Sajnos ez sem volt elképzelhetetlen, ismerősök véleménye gyakran befolyásolta másokét. Most is ennek kellett lennie a magyarázatnak, próbáltam győzködni magam, nem túl sok sikerrel, még akkor sem, ha az ez után mondott szavai már nyugtatóbbak voltak.
- Igen, azt hiszem, hogy valahogy én is így vagyok vele… néha minden olyan egyszerű, néha pedig eszembe jut, amit történt és… - tártam szét a karjaim, nyitva hagyva a mondat végét, hiszen a folytatás egyszerre túl sok minden lehetett volna. Néha féltem, néha szomorú lettem, néha pedig csak dühös, hogy ilyen megtörténhet, mi pedig nem tehettünk ellene, vagy éppen érte semmit. Csak remélhettem, hogy Chin-Sun még élt valahol, valahogyan. Gyenge vigasz volt, de könnyebbnek bizonyult ebbe kapaszkodni, mint esetlegesen elfogadni a tényt, hogy meg is halhatott.
- Felesleges? - kérdeztem óvatosan. Némileg talán meg is döbbenve. Valahogy… nem erre számítottam, vagy ha mégis, akkor nem Atlastól. Az alapján, ahogy általában viselkedett, úgy tűnt, hogy pont ő az, aki mindenkinél jobban rágódik rajta. Akit mindenkinél jobban megviselt. Most meg… mintha egy teljesen más személy állt volna előttem. Persze, az emberek képesek voltak változtatni a felfogásukon, de nem egyik napról a másikra. Legalábbis… szerintem nem egyik napról a másikra.
- De… - kerestem a megfelelő szavakat, amiket nehéz volt megtalálni. Hirtelenjében jobban örültem volna, ha Hablaty is itt van. Neki a beszéd valahogy mindig is könnyebben ment. Kivéve persze, ha éppen randira akart hívni. - De a múltkor nem ezt mondtad - nyögtem ki végül valamit legyőzve a döbbenetem, noha ez sem volt teljesen igaz, azt hiszem ma volt a hivatalos Lilyn lekamuzik mindent csillagot az égről nap, hiszen sosem mondott konkrétan ilyet, sokkal inkább csak következtetni lehetett erre a szavaiból.
- Nem tudom - ráztam meg a fejem, ebből a kicsiny hazugságból már nem engedtem, ha már belekeveredtem. Nem voltam ostoba, tudtam, hogy borzalmasan venné ki magát, ha egyszeriben kiderülne, hogy valójában nem is miatta, csak egy szerződés miatt vagyok itt, amire kell az aláírása. - Tényleg csak az érdekelt, hogy mi van veled mostanában - tettem hozzá szelíden, egy lépéssel közelebb lépve hozzá, hátha így már elhiszi nekem. - Bár... lehet jogos a felvetés, az utóbbi időben talán kicsit elhanyagoltam a barátságunk. Sajnálom - mosolyodtam el szomorúan. Talán tényleg jobban kellett volna figyelnem rá, nem pedig a munkába temetkezni, majd még másodállást is keresni, hogy... hogy legyen, mert arra már rájöttem, hogy könnyebb nem lesz.

Nem hittem neki. Elég volt csak végignéznem rajta, hogy tudjam: nincs minden rendben. Még akkor sem, ha ennek a hogyan és mibenlétét nem tudtam volna szavakba önteni. Ha valaki megkérdezi, akkor képtelen lettem volna elmagyarázni, hogy mi volt más, a többiek szavaival élve: furcsa, Atlasban, de valami volt, az egészen biztos.
A kisugárzása?
A tartása?
Mind a kettő?
Talán az utóbbi, de ez továbbra sem volt több, mint kétségbeesett, sötétben való tapogatózás. Mit meg nem adtam volna most, ebben a pillanatban, hogy ne csak Lilyn legyek, hanem Verta, aki ért az ilyenekhez - lévén ez volt a munkája -, aki érdemben tudna segíteni és véleményt nyilvánítani, nem csak feleslegesen aggodalmaskodna itt.
- Biztos vagy benne? - kérdeztem vissza végül óvatosan, mégis szelíden. lázasan kutatva a gondolataim között, hogy mit mondhatnék, hogy ne tudjon lerázni ennyivel. - Mármint… mindannyiunk mögött nehéz időszak áll. Chin - Sun eltűnése… - haraptam el a mondat végét. A legkevésbé sem voltam biztos benne, hogy jó ötlet őt felhozni, de mégis, alig beszéltünk róla. Ha mégis szóba került a lány, akkor mindenki szomorú némaságba burkolózott egészen addig, amíg valaki nem dobott fel egy vidámabb, nevetősebb témát. Ez pedig, még ha könnyű is volt, helyes semmiképpen sem, főleg nem Atlassal szemben, aki a legközelebb állt hozzá. Aki láthatóan a legnehezebben élte és éli is meg az eltűnését. - Tudom, nem lehet összehasonlítani a kettőt, de nekem is hiányzik - tettem még hozzá, hátha ez egy picit megtöri a jeget, jobban mondva a kettőnk közötti, korábban még sosem tapaszt furcsa légkört.
- Csak ezért - feleltem, sokkal inkább hazudtam könnyedén, nem törődve azzal, mit mondok majd később Hablatynak, miért is nem írattam alá azt, amit kellett -, tudni szerettem volna, hogy hogy vagy, hogy mi van veled - magam is megleptem, hogy milyen könnyedén állítottam valótlant. Noha igazából nem is volt teljesen az. Sőt! Tényleg aggódtam Atlasért, de abban már nem voltam teljesen biztos, hogy ha nincs ez a lehetőség, akkor ide jövök erről beszélgetni. Azt hiszem, kicsit féltem a választól. Hiába, más dolog volt határozottan - szó szerint - az asztalra csapni és mindenkit elnémítani, amikor az alkalmazottak beszélgettek, miközben Hablaty mondani próbált valami fontosat, ahogy más dolog volt - még a gimiben - a tesi óra alatt véletlen úgy hozzávágni valakihez a labdát, hogy az csillagokat lásson és teljesen más dolog volt olyan valós, felnőtt problémákkal szembenézni, mint egy ember elvesztése.
Ez utóbbi nehezebbnek bizonyult mindennél.

Sóhajtva néztem Hablaty hátát, amint távolodott engem pedig itt hagyott egy terem szerződés három példányával, amint nekem  - ez megvolt -, neki - szintén - és Atlasnak is alá kellett írnia. Na az viszont hiányzott. Hablaty viszont állítólag egész délután kereste őt, de nem találta.
Állítólag.
Nem mintha azt akarnám ezzel állítani, vagy csak sugallani, hogy Hablaty hazudott, mert nem az ő stílusa lenne. Jó vezető volt és ugyanolyan fontosnak tartotta az ügyeket, amiket képviseltünk, mint én. Végtére is az ő ötlete alapján hoztuk létre a központot. Ha ő nincs, akkor ez a hely, a gyűjtések, az adományok és semmi sincs. Pedig ez a város - sokkal inkább városrész, mint nemrégiben kiderül -, megérdemelte, hogy jobb dolga legyen, hiszen gyönyörű volt, az örök virágzással, az állandó édes-kellemes virágillattal és a kiváló klímával. Valami, fogalmam sincs, mégsem klappolt itt. Ez inkább volt egy érzés - mondjuk úgy megérzés -, mint bármi más, amire bizonyítékom lett volna.
Lemondóan öleltem magamhoz a papírokat, majd indultam Atlas keresésére, ha már Hablaty rámhárította ezt a feladatot és némi kínosnak tetsző, ámbár sokkal inkább értelmetlen tötymörgés után itt hagyott egyedül. Ezért pedig mérgesnek kellett volna lennem - valahol talán az is voltam -, de képtelennek bizonyultam arra, hogy egy ábrándos mosoly kíséretében meg ne rázzam a fejem.
Én ma még nem találkoztam a harmadik alapítóval, de szerencsére akadtak olyanok, akik igen. Ez pedig bármennyire is örvendetes volt, hiszen segítette a munkámat aggodalomra is adott okok, mivel a többiek azt mondták, hogy furcsán viselkedett. Ez pedig  - állítólag - gyakran előfordult Chin-Shun eltűnése óta. A többiek szerint legalábbis, én még az általános szomorúságán és rosszabb közérzeten kívül - ami számomra szintén aggodalomra adott okot - nem tapasztaltam olyanokat, amikről a többiek beszámoltak.
- Atlas! - szólítottam meg, amint végül, fél órányi fel és le rohangálás és megszámlálhatatlan sok kérdés után rátaláltam. - Hát itt vagy - engedtem meg magamnak egy óvatos, apró mosolyt, hátha az segít mind a kettőnknek -, mondd csak, minden rendben? A többiek aggódnak. - Ez nem volt teljesen igaz, én aggódtam, a többiek szerint csak megint furcsán viselkedett - jobb definíciójuk pedig ennél nem volt -, ám így mégsem vezethettem be a témát, illetlen lett volna. A szerződés pedig ráért, előbb ki kellett derítenem, hogy a többiek miről beszéltek, korábban és most is.