Értem én, hogy mit szeretne ezzel mondani, tényleg... de az is igaz, hogy nem megy, és talán nem is mehet mindig minden az elképzeléseink és terveink szerint. Nem tudunk mindent is irányítani, bármennyire is szeretnénk. Megpróbálni megpróbálhatjuk persze, de ha az élet úgy dönt, hogy nem akarja, hogy valamit megcsináljunk, akkor valószínűleg bármennyire is kapálózunk, nem fogjuk tudni véghezvinni. Széllel szemben menni egyrészt fárasztó, másrészt esetenként veszélyes is tud lenni.
- Értelek, de most nem dolgozol, szóval szerintem nyugodj meg szépen. Én biztos nem szólok senkinek akkor se, ha véletlenül bakiznál... mindenki hibázhat néha, nem igaz?
Igyekszem megnyugtatni, bár arról fogalmam sincs, hogy mégis mennyire sikerül, mert láthatóan eléggé aggódik amiatt, hogy minden rendben menjen.
- Nem fontos? De ha azoknak, akiknek bizonyítani igyekszel fontos, neked meg az fontos, hogy bizonyíthass nekik, akkor végülis neked is fontos, csak nem úgy, ahogy nekik...
Éljen a nyakatekertség... ennél bonyolultabban nem hiszem, hogy el tudnám mondani, még ha akarnám se. Remélem megérti mit akarok kihozni belőle, mert ha nem, akkor magyarázkodhatok, abból pedig csak még nyakatekertebben tudnék kijönni valószínűleg. Abban viszont van valami, hogy lehet van köztünk valami párhuzam az eltűnt személlyel. Mondjuk én nem ismerem, azt sem igazán tudom, hogy kiről is van szó tulajdonképpen... de azt tudom, hogy Miyoungnak szüksége van a segítségemre. Én pedig segítek, mert a barátom. És meg mert ő is segített rajtam, amikor szükségem volt rá.
- Szóval van köztünk valami párhuzam? Minden lehet... jó lenne, ha meglennének az emlékeim, akkor talán okosabbak lennénk, de így... egyébként mi a terv? Mit gondolsz, mit kellene csinálnunk?
Igazából abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy nekem bármit is kellene csinálnom, vagy hogy tudok - e bármit is segíteni, de ha esetleg mégis, akkor állok elébe, teszem amit tennem kell.

Szavai hallatán elnevetem magam, aztán egy pillanat alatt elkomorodok, amikor azt mondja, hogy munkanélküli lehet, ha kitudódik, hogy lesérült.
- Nem hiszem, hogy a sérülés bárkinek is jó... és miért lennél munkanélküli amiatt, mert megsérültél ajtónyitás közben? Oké, nem mondom, kicsit vicces elképzelni, de emiatt csak nem tesznek ki... vagy mégis? Szeretnéd, hogy beszéljek a főnököddel, hogy ne akarjon téged emiatt kirakni? Szívesen megteszem, tudod!
Persze, és majd biztos érdekelni is fogja, hogy mégis mit is akarok neki mondani. Mondjuk... az a baj, hogy azon kívül, hogy ezt nem szabad csinálni nem hiszem, hogy bármi mást is mondhatnék neki... legalábbis nem nagyon jut eszembe más, ami működőképes alternatívaként üzemelhet. Viszont azt hiszem ennél azért jóval fontosabb dolgunk is van, úgyhogy elengedem a témát, és újra a barátnőmre figyelek. Nem igazán értem, hogy miért is mondja ezt el nekem... vagy miért éppen most. Na meg az sem igazán tiszta, hogy mit vár tőlem. Legyek rá mérges? Haragudjak rá? Vagy mit? Nem az számít, hogy mi volt az indítéka, az számít, hogy segített, és még mindig segít. Én pedig igyekszem viszonozni neki.
- Értem... szóval egy fontos személy eltűnt az életedből, és meg szeretnéd találni... vagy legalábbis meg szeretnéd tudni, hogy mégis mi történhetett vele. Jól értem? Ez eddig rendben van, viszont... én mégis mit segíthetnék? Na meg miért olyan fontos, hogy nincsenek meg az emlékeim? Nem értem...
Tényleg nem értem, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne segítenék neki. Természetesen minden tőlem telhetőt meg fogok tenni az ügy érdekében, erre akár a szavamat is adom, ha szükséges. Most viszont úgy érzem, hogy hiába mondanék bármi mást, valószínűleg úgyse hinné el, vagy nem teljesen... így szavak helyett inkább a tettekhez fordulok. Felállok a kanapéról, odalépdelek Miyounghoz és jól megölelgetem, hogy érezze, hogy bármi van, rám számíthat. Remélem, ez elég választ lesz majd neki.

Minden kezdet nehéz, de azért jóval könnyebb, ha az ember mellett ott állnak a barátai, akikre számíthat. Nekem szerencsére hamar belépett az életembe Miyoung, és bár nem tartom magam egy könnyen barátkozós személynek, azért magamhoz képest gyorsan barátok lettünk. Ő segített állást szerezni Stellánál, és ő ismertetett össze Nabival és Mézvirággal is. Ráadásul az emlékeim visszaszerzésében is segít, szóval tényleg sokat köszönhetek neki. Én pedig szeretném valahogy megköszönni neki, vagy akár viszonozni is... csak épp fogalmam sincs, mivel is lehetne. Azt hiszem egy egyszerű köszönöm nem lenne elég.
A nem töröm össze magam... nagyon válaszra elmosolyodok és megrázom a fejemet nemtetszésem és aggodalmam jeléül.
- Lehetőleg egyáltalán ne törd össze magad, különben mehetünk a kórházba, én meg rosszul fogom érezni magam, ha megkérdezik, hogy mi történt, és megmondom, hogy kinyitottad az ajtót. Kicsit se fura, nem gondolod?
Nem, valószínűleg nem gondolja, különben nem tette volna hozzá, hogy nagyon. De inkább nem feszegetem a kérdést, mert a végén még pórul járok. Azt pedig nem szeretném. Az okoskodás helyett inkább leülök a kanapéra, ott várom meg, hogy Miyoung behozza a teát. Barátnőm elég gondterheltnek tűnik, de egyelőre nem tudom, mi lehet a probléma forrása. Sürgetni pedig megintcsak nem szeretném, majd elmondja magától, hogy mi aggasztja, ha szeretné. Én itt vagyok, és nem megyek sehova, szóval ideje van bőven.
- Ha nem tudod, hogy hol kellene kezdened, akkor talán kezdd az elején. Azt hiszem az lesz a legjobb megoldás. Ki vele, mi a gond? Látom rajtad, hogy van valami, szóval ne kímélj, hadd halljam!
Bátorító mosolyt küldök felé, de szerintem anélkül is tudja, hogy rám számíthat. Mindegy, miről legyen szó. Amikor kimondja a varázsszót, hogy most neki van szüksége a segítségemre majdnem felugrok a kanapéról izgalmamban, de megfegyelmezem magam és nyugton maradok. Helyette csak várakozásteljesen figyelem a másikat, hogy mondja, miben segíthetek.
- Persze! Bármiben segítek, csak mondd, miről van szó!
Na tessék... talán most lehetőségem nyílik rá, hogy megköszönjem az eddigi segítséget, amit én kaptam tőle. De ha mégsem, hát... én egyébként is nagyon szívesen segítek bárkinek, de ha a barátaimról van szó, akkor pedig nem ismerek határokat. Na jó, azokat talán mégis, ha jobban meggondolom.

Nem tudom ki mit tenne amikor rájönne, hogy nem emlékszik semmire hónapokra visszamenőleg. Én lesokkolódtam, és a mai napig fura érzés. Mióta rájöttem, hogy néhány hónappal korábbról nem emlékszem semmire igyekszem választ találni arra a tömérdek kérdésre ami bennem kavarog és kishíján szét szeretné feszíteni a fejemet.
Szerencsére nem kell egyedül küzdenem ezzel az egésszel, hiszen ott van Elias, Miyoung, Nabi és a többiek, akiket Stella kávézójában ismertem meg. Tudom, hogy rájuk bármikor számíthatok, ha gondom akad vagy egyszerűen csak beszélgetni szeretnék valakivel, és ki szeretném önteni a lelkemet. Persze nem mindegyiküknek mondhatok el mindent, de Elias és Miyoung mindketten tudják, hogy jelenleg emlékek nélkül vagyok. Egyedül, mint a kisujjam. Vagyis... várjunk, még a kisujjam sincs egyedül, ha jobban belegondolunk. Mindegy, most nem is ez  a lényeg. Hanem az, hogy számíthatok rájuk, akár még az emlékeim visszaszerzésének kérdésével kapcsolatban is. Nem vagyok biztos benne, hogy bármelyikük is tudná a válaszokat, mert végülis miért is tudnák? Nekem kell tudnom őket, de sajnos nekem sem megy. Egyedül nem. De ha összefogunk, akkor biztosan megleljük a válaszokat a kérdésekre. A kulcsszó itt az együtt, azt hiszem.
Ezért is örültem annyira mikor Miyoung meghívott magához. Szívesen igent mondtam a meghívásra, hiszen bár csak alig pár hónapja ismerjük egymást, mégis az egyik legjobb barátnőmnek tartom a lányt.
Nem szeretek késni, hiszen az emberek nem szoktak örülni neki, ha várniuk kell valakire... én pedig nem szeretem, ha valaki miattam rossz kedvű. Ezért aztán pontosan a megbeszélt időben, vagy legfeljebb néhány perccel a megbeszélt idő előtt érek a lány lakásához, és nyomom meg az ajtócsengőt. Nem is kell sokat várnom már hallom is barátnőm hangját az ajtón túlról, a következő pillanatban pedig már meg is pillantom, ahogy kitárja az ajtót, és a nagy lendülettel majdhogynem ki nem repül rajta.
-Szia! Azért vigyázz, nehogy miattam valami bajod essen, jó?
Mosolyogva köszönök neki és beljebb megyek a lakásba, hogy aztán becsukhassa az ajtót, és megússzuk az esetleges elrepülést vagy hanyattesést.
- Igen, kérek szépen! Köszönöm! Na és, mi a helyzet?
Nem tudom, miért hívott ide. Mármint persze, a barátnők át szoktak menni egymáshoz beszélgetni meg hasonlók, de... van egy olyan érzésem, hogy ennél azért többről lesz itt szó. Már csak az a kérdés, hogy mi az a több.