Van hogy az élet olyan dolgokat produkál, amilyenekre még álmunkban sem igazán gondolnánk. Csak sajnos nem feltétlenül pozitív értelemben értendő az ilyesmi... ilyenkor aztán hirtelen nem tudja az ember, hogy most akkor merre is rohanjon fejjel a falnak. Mert szinte biztos, hogy bármerre is indul egy hülye falnak fog ütközni. Tele vagyok kérdésekkel, válaszok meg persze sehol... mert ugyanmár miért is lenne a kérdésrengeteg között legalább egy aprócska válasz? De valószínűleg Heaven is ugyanígy nem áll a helyzet magaslatán... legalábbis amennyire a mozdulataiból ki tudom olvasni nagyon erre lehet következtetni. Persze egyáltalán nem lehet hibáztatni miatta, főleg hogy nincsenek meg az emlékei amibe kapaszkodhatna. Talán neki még nehezebb dolga van most, mint nekem. Én emlékszem mindenre, és bár vannak dolgok amiket kitörölnék a fejemből és meg nem történtté tenném őket, mégis tudom, hogy mi történt. Tudom, hogy igazat mondok. Amit persze elég nehezen lehet elfogadni valakinek, aki azt se igazán tudja, hogy épp miről beszélek. Megértem őt... ez azonban egyáltalán nem változtat a tényen, hogy a hitetlenkedése egy hatalmas pofonnal ér fel, és ha nem ülnék, akkor most biztos hátraesnék a földre. Úgy érzem minden erő kimegy belőlem, és valószínűleg ezt látni is lehet rajtam, bármennyire is ügyelek az arckifejezésemre.
- Megértem, hogy nem hiszed el, de... attól még igenis ez az igazság! És fáj látnom, hogy így reagálsz... meg az is, hogy esetleg azt hiszed, hogy becsaplak. Sosem ártanék neked, hallod? Soha! Nem igaz, hogy nem látogattalak meg... az első majdnem fél évben rendszeresen mentem hozzád a kórházba. Volt, hogy aludni se mentem haza, ha meg igen, akkor is csak hosszas unszolásra. Mert nem akartalak otthagyni. Aztán később az orvosok azt mondták, hogy ne jöjjek, sőt, próbáljalak meg elengedni, mert... mert azt sem biztos, hogy bármikor is újra felébredsz majd.
Össze vagyok zavarodva. Nem tudom mennyit hisz el ebből az egészből, de én tudom, hogy az igazat mondom. Sosem lennék képes rá, hogy ártsak neki... szándékosan egészen biztosan nem. Most mégis úgy érzem magam, mint aki épp most bántotta. Pedig ő a legfontosabb az életemben. De persze megértem hogy így érez... valószínűleg én is ezt tenném a helyében. Arra viszont nem vagyok sem képes, sem hajlandó, hogy most, hogy újra megtaláltam elmenjek... ki tudja, később láthatom - e újra. Nem, biztos nem megyek sehova. Bár mondani nem mondok semmit, de a tekintetemből kiolvashatja, hogy nagy erőfeszítésébe fog kerülni ha engem innen ki akar tenni, úgyhogy nem kellene próbálkoznia.

Nem gondoltam volna, hogy pont itt fogok találkozni valakivel, aki felismerhet abból a rövid időszakból, amelyre nem emlékszem. De talán nem kellene meglepődnöm ezen annyira, hiszen az élet tele van váratlan fordulatokkal amilyen maga a balesetem is volt. Ezek az apró fordulatok pedig teljesen meg tudják változtatni az életünket. Ugyanakkor azt egy picit sajnálom, hogyha esetleg ismertük egymást, vagy barátok voltunk, hogy egyszer sem látogatott meg, amikor magamhoz tértem. De ezek szerint ő is máshol kezdett új életet így talán nem kellene ezért hibáztatnom.
Mégis, mikor elmondja, hogy mi ketten egy pár voltunk csak nagyokat pislogok. Mármint nem értem, hogy lehetséges ez. Meg, hogy azt hitte, hogy meghaltam? mégis ki mondta neki ezt? Másrészt pedig miért hitte el bizonyíték nélkül, hogy tényleg nem vagyok életben? Egyszerűen nem találok logikus magyarázatot a történtekre, de ha esetleg tényleg együtt voltunk és az előbb kapta a halálhíremet, amelynek időzítése is rendkívül érdekes, akkor azt mégis miért?
- Ne haragudj, de... Ezt nehezemre esik elhinni. Mármint soha nem találkoztam önnel míg lábadoztam. Egyszer sem látogatott meg. Egyedül voltam, mint a kisujjam.. Mégis, hogyan kellene elhinnem, hogy együtt voltunk ön és én.. Meg, hogy el akart jegyezni? - Ha azt mondja, hogy közeli barátok vagyunk még akkor is keserű tőrszúrásként érne, hogy nem látogatott meg, de hogy ilyen mély volt a kettőnk kapcsolata az állítása szerint, de még csak felém sem bagózott. Most is egy teljesen véletlen árán van lehetőségünk újra találkozni, mert ha rajta múlott volna valószínűleg soha nem jön el ez a pillanat.
- Ha jobban érzi magát, akkor azt hiszem, hogy a legjobb lesz, ha távozik. - Ezek szerint az elmém tényleg egy kellemes védőburkot bocsájtott az emlékeimre, mert akármi is legyen az igazság az egyszer biztos, hogy nem volt egyszerű és nem vagyok benne biztos, hogy most, hogy úgy érzem az életem kezdi megtalálni a helyes útvonalát szükségem lenne néhány görbe kanyarra benne.

Furcsa ez az egész helyzet. Tényleg olyan, mintha csak valami álom lenne... és még csak azt sem igazán tudom eldönteni, hogy most akkor rémálom - e avagy sem. Mert az a része, hogy anya felhívott és elmondta, hogy Heaven meghalt egyértelműen rémálom. Az viszont csak érthetetlen, hogy kiderül, lehet mégsem így áll a helyzet, és Heaven mégis életben van. Életben van, mi több itt van a városban, csak épp elveszítette az emlékeit. Ami pedig magával hozza, hogy nem emlékszik sem rám, sem pedig a kapcsolatunkra. Hát, ez szívás... de hé! Azt hiszem már az is nagy dolog, hogy mégis életben van... feltéve persze, ha tényleg ő az.
- Semmi gond! Én sem gondoltam rá, hogy bárki ismerőssel találkozom errefelé...
Tényleg sosem tudhatja az ember, hogy kibe botlik út közben, de ez már túl furcsa véletlennek. Olyan furcsa valami, amivel egyenlőre nem igazán tudok mit kezdeni. Sajnos. Pedig szeretnék.
Nem tudom, hogy mi történhetett vele. Mármint azt tudom, hogy a baleset után kómába került, és ezek szerint elvesztette az emlékeit, vagy legalábbis azok egy részét... amin úgy őszintén szólva nem is csodálkozom. Biztos nehéz lehetett neki feldolgozni a balesetet. De azért jó lenne tudni, hogy mégis mennyire emlékszik. Csakhogy úgy tűnik gyakorlatilag az egész együtt töltött idő kitörlődött az emlékei közül. A fenébe is...! Amikor rákérdez, hogy barátok voltunk - e csak felvonom a szemöldököm, és szomorú tekintettel figyelem őt. Nem vagyok biztos benne, hogy be kellene - e avatnom a részletekbe. Vagyis azt tudom, hogy igen, de azt nem, hogy pontosan mikor. Viszont mivel azt hiszem erre nincs jó időpont, így úgy döntök túl kell esni rajta.
- Hogy barátok voltunk - e? Nem... annál jóval többek. Mi együtt voltunk, Heaven! Az igazat megvallva aznap szerettem volna megkérni a kezedet, de... sajnálatos módon rossz irányt vettek a dolgok, úgy tűnik. Heaven... én... én azt hittem, meghaltál! Azt mondták meghaltál!
Még mindig nem igazán tudom elhinni, hogy mégsem kellett elvesztenem teljesen... habár az egy elég fájó pont, hogy nem emlékszik ránk. Azért remélem, idővel visszakapja az emlékeit valahogy. A nagy gondolkozásban alig hallom meg a kérdését, hogy megkínálhat - e még valamivel, de amikor eljut az agyamig a kérdés, akkor gyorsan megrázom a fejem. Ne fáradjon, most valószínűleg úgysem nagyon tudnék enni.

Olyan furcsa volt, ahogy rám nézett. Mintha ismert volna, de nekem fogalmam sem volt, hogy ki lehet ő. A múltam valószínűleg azon darabkája, amelyet elveszítettem és nem is szeretném túlságosan felásni a történteket, hiszen őszintén úgy gondolom, hogy okkal feledtem el a történteket. Az elmém meg akart védeni engem és ezt nem fogom megkérdőjelezni egy percig sem.
- Én sajnálom! Nem gondoltam volna, hogy a múltam egy elveszett darabkájával itt találkozhatok majd, ahol új életet akarok kezdeni. - Ha valamire nem számította, akkor az határozottan ez volt. Egy ismerős alakba belefutni a városba, ahová menekültem annak érdekében, hogy elfeledhessem azt, hogy elfelejtettem dolgokat. Arról nem is beszélve, hogy amely egykoron biztos talajként volt alattam az a felépülésem végére köddé vált.
Segítek neki bejutni a cukrászdába majd hamar hozok is neki egy pohár vizet, mert nem tudom miért esett össze, de nem szeretném, ha komolyabb baja lenne.
- Sajnálatos módon nincs egy konkrét pont, amit úgy meg tudnék ragadni, hogy ez az utolsó, amire emlékszem. De azt tudom, hogy jó pár hónap kiesett előtte. Esetleg akkor ismerkedhetünk meg. Barátok voltunk talán? Bár nem muszáj elárulnia. Nem vagyok túl nagy segítség tekintve, hogy nem akarok olyan helyen kutakodni, ahol úgy érzem nem szeretné az elmém, hogy kutakodjak. - Egy olyan lakat keletkezett az emlékezetemen, amelyet nem szeretnék erőszakkal felnyitni. Az sem biztos, hogy valaha magától kinyílik majd, de még ez sem ad okot nekem arra, hogy magamtól próbáljam meg felfeszíteni a lakatot, aminek valószínűleg nem lenne túl sok jó következménye.
- Mellesleg megkínálhatom még valami mással? - Az is lehet, hogy váratlanul leesett a vércukra, akkor pedig nem ártana neki valami cukrosat ennie. De nem is merek rákérdezni, hogy mégis mi történhetett, amitől összeesett, mert úgy érzem azzal, hogy átlépnék egy képzeletbeli határt, amihez semmi jogom sincs. Bár legalább, ha olyan, hogy újra megtörténhet, akkor már tudnám, hogy mégis miért. Nem, mintha abban reménykednék, hogy ezen találkozások gyakoriak lesznek, hiszen erre semmi oka nem lenne.

Általában jól viselem az elutasításokat és az értetlenkedéseket... volt bennük részem eleget, tehát nyugodtan mondhatom, hogy azt hiszem megedződtem. De más az, amikor ismeretlen, vagy csak épp megismert személlyel kapcsolatos az ilyesmi, és megint más ha az a személy teszi ezt az emberrel, aki a legfontosabb számára. Nem tudom mi történhetett, de úgy látom tényleg nem ismer meg, és nem csak játszadozik velem. Látom a szemeiben, hogy igazat mond, tényleg fogalma sincs, hogy miről beszélhetek. A baj csak az, hogy ezek után már én sem tudom, mégis mi is folyik itt. Nem tudom ki állhat emögött, de akárki is az, jó lenne ha befejezné a játszadozást, mert  egyáltalán nem vicces amit csinál.
- Szóval tényleg nem ismersz fel... értem. Értem, és sajnálom.
Heaven segítségével végül sikerül feltápászkodnom a földről és belépkedni a cukrászdába, hogy aztán ismét leülhessek. Ezúttal szerencsére nem a padlón kötök ki, csak egy széken. Heaven hoz egy pohár vizet, én pedig még mindig azon kattogok, hogy nem ismer fel. Nem lehet... persze még mindig ott a lehetősge annak, hogy csak valami fura hasonlóság van közte és egy másik, ugyanazt a nevet viselő lány között... aki történetesen pont itt van, ahol én is. Véletlen... na persze, biztos. Nem mondom, hogy véletlenek nem létezhetnek, de elég kicsi rá az esély.
Amikor elmondja, hogy azért nem ismer fel, mert volt egy balesete amiben elveszítette az emlékeit, vagy legalábbis azok egy részét, akkor hirtelen kezdem úgy érezni, hogy nem, ez nem lehet véletlen. Viszont még mindig nem tudom, hogy anyám miért mondta, hogy meghalt. Mármint van egy tippem, de akkor is.
- Értem... szóval ezért nem ismersz fel... Ne haragudj, amiért megkérdezem, de... mi az utolsó emléked a baleseted előttről?
Nem akarok erőltetni semmit, de ha elmondja mire emlékszik, akkor rájöhetek, hogy tényleg Ő - e az, vagy egész egyszerűen összetévesztem valakivel.

Nem tudom pontosan megmondani, hogy mégis mi is történik jelenleg. Úgy tűnik, hogy nem csak a hirdetésekből tudja a nevemet, hanem ezek szerint ismer engem. De én egyáltalán nem emlékszem rá. Talán a baleset környékén ismerhettem meg? Akkor még talán logikus is lenne, hogy ő miért ismer én pedig miért pislogok ilyen nagyokat arra is, hogy meg akar ölelni. Nem löktem volna el, ha meg is teszi, maximum egy jégszoborként viseltem volna el ölelését, mert akármennyire is vagyok nyitott és kedves másokkal az első találkozásra történő ölelés még nekem is sok.
- Nagyon sajnálom, de fogalmam nincs, hogy miről beszél. Egyáltalán nem áll szándékomban játszadozni önnel, vagy bárki mással. - Éreztem rajta a kétségbeesését, amitől csak még szomorúbb lett ez a helyzet. Az igazat megvallva nem erőltettem az emlékeim visszatérését, hiszen azt mondták nagyobb esélye van, hogy majd magától visszakúszik, ugyanakkor őszintén hittem abban, hogy azért törölte ki azt az időszakot a fejemből az elmém, mert megvolt rá a maga oka. Az elme nagyon sok esetben védelmezi saját magát így nem lenne túl meglepő, hogy túlságosan traumatikus volt a baleset és inkább kitörölte az egészet a fejemből.
Nem igazán értem, hogy mire is céloz ezért is inkább csak segítek neki felállni aztán bekísérem őt a cukrászdámba, majd az egyik asztalhoz segítek neki leülni, majd hamar visszatérek hozzá egy pohár vízzel és leülök a vele szemben lévő székre. - Tényleg azt kell mondanom, hogy nem ismerem. Volt egy balesetem és annak eredményeképp elveszítettem néhány emlékemet így, ha akörül ismerkedtünk meg, akkor tényleg ne haragudjon, amiért nem ismerem fel. - Habár nem tartozik rá, hogy balesetem volt vagy sem mégis így érzem helyesnek, hogy tudja tényleg nem szándékosan csinálok úgy, mintha nem ismerném, hanem tényleg van rá okom úgymond. Viszont nem tudom, hogy mégis milyen lehetett a kapcsolatunk meg aztán, ha azt vesszük igazán vicces, hogy ezek szerint valamilyen csoda folytán ugyanabban a városban kötöttünk ki.

Megannyi kérdés, és sajnos egyelőre egyetlen egyre sem kaptam választ. Sőt, inkább csak szaporodtak... aminek egyáltalán nem örülök, ami azt illeti. Jó lenne tudni, hogy csak az agyam játszik velem ennyire, vagy tényleg ő az? De ha tényleg ő az, akkor hogy lehet? Hiszen azt mondták, meghalt... na meg hogy került ide? Nem értem... mondjuk ez nem újdonság, de akkor is. Mikor elmondja, hogy igen, tényleg ő Heaven akkor megörülök és maguktól mozdulva indulnak meg a karjaim hogy megöleljék a lányt. Aztán mikor rákérdez, hogy ismerjük -e egymást valahonnan, akkor megütközve megállok, és csak meredek magam elé a levegőbe. Nem hiszem el... mi a csuda történt itt?
- Igen... ismerjük egymást. Nagyon is jól ismerjük egymást. Legalábbis... ismertük. De... nem ismersz meg? Heaven! Kérlek mondd, hogy csak játszol velem ezzel az egésszel, és megismersz!
Hangom erőtlen, de még így is tele van félelemmel és fájdalommal, ugyanakkor remény is kihallható belőle. Nem akarom. Nem akarom, hogy ez az egész igaz legyen, de úgy tűnik be kell látnom, hogy mégis az. Akár akarom, akár nem. Ezt pedig egyszer még megsínyli a józan eszem, ez egészen biztos. De lehet, az övé is.
- Ó, Heaven... te is tapasztaltad néhányszor, miért kérdezed?
Szinte csak magamnak morgok az orrom alatt Heaven utolsó kérdésére, úgyhogy remélhetőleg nem hallja.... vagy ha hallja is, akkor nem érti, különben még elég félreérthető szituációkba hoznám magunkat. Az pedig valószínűleg egyikünknek sem lenne túl szerencsés. Viszont többet nem szólok, helyette inkább Heaven segítségével feltápászkodom a földről és elindulunk be az épületbe.

Azt hittem a legnagyobb problémámnak az lesz a melegágya, hogy nem tudom mit kezdjek vele, hiszen láthatóan rosszul van, de itt sem hagyhatom, de az sem segít, ha itt térdelek mellette és próbálom észhez téríteni. Viszont az, amit mond annak semmi értelme. Mégis ki keltené a halálhíremet és miért? Meg aztán mégis miért is rázná meg ennyire az egésznek a híre? Hiszen elméletileg nem ismerjük egymást. Legalábbis én nem tudok róla, hogy ismerném, mert egyáltalán nem ismerős a számomra. Ha pedig ismerős lenne sem hiszem, hogy olyan a kapcsolatunk, hogy túlságosan megrázza az esetleges halálhírem. Nem tudom, hogy mégis mi a fene történik itt, de valami nagyon nem stimmel az is biztos.
- Igen, Kaneko Ha Eun vagyok.. Elnézést, de ismerjük egymást valahonnan? - Nem tudom hova tenni, de valami oka csak lehet, hogy ilyenek beszél össze-vissza. A fején nem találok semmilyen púpot sem komolyabbat így tényleg nincs értelme, hogy mégis miért beszél ennyi összevisszaságot. - Öhm.. Amióta megszülettem? - Nem változtattam meg a nevemet, amióta az eszemet tudom így kétlem, hogy teljesen véletlenül van valaki ugyanezzel a névvel a nagy világban, illetve még hasonlít is rám. Mármint erre tényleg elég kicsi az esély úgy gondolom.
- De jöjjön be had adjak egy pohár vizet. Fel tud állni? - Ha kell, akkor nagyon szívesen felsegítem, hiszen ha már be tud velem sétálni, akkor kijelenthetem, hogy nincs annyira rosszul, mint azt gondoltam, de még semmi sem magyarázza meg azt, hogy mégis miért beszél ilyen összevisszaságokat. Talán jobb lenne, ha hagynám, hogy tovább sétáljon magától és elfelejtsük, hogy ez az egész valaha is megtörtént, de nincs szívem egy bajba jutott embert elzavarni, akármilyen őrültségeket is hord össze. Még a végén, ha elengedném, akkor később újra összeesne csak nem lenne ott senki, hogy segítsen rajta még annyit sem, hogy elkapja, hogy ne üsse be a fejét azzal pedig nem hiszem, hogy együtt tudnék élni.

Van az az érzés, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy aludjon vissza vagy keljen fel, mert mindkettő is jó lenne. Na, jelenleg én is ebben a helyzetben éreztem magam. Nem gyakran mondok ilyet, de most határozottan azon az állásponton vagyok, hogy oké, jöjjön az az ájulás, legalább addig se kattogok azon, hogy most akkor merre meddig hány méter. Vagy kilométer, de lehet annál is több van köztem és a józan eszem között. A fenébe... még szerencse, hogy nem sokan vannak az utcán, így kicsi az esélye annak, hogy utána vissza fogom hallani valahonnan, hogy mi történt. Ami nem lenne baj, de így mégis, mert csak előhozná az emlékeket. Azt pedig nagyon nem akarom.
A lány - akiről határozottan merem állítani, hogy Heaven, de persze lehetséges, hogy csak az emlékeim és az érzéseim összjátéka csinál belőlem bolondot - hangján érződik, hogy aggódik értem. Bár valószínűleg azt hiheti, hogy jól beüthettem a fejemet, ha ilyeneket mondok, hogy meghalt... pedig nem. Jó, de, valószínűleg mégis beüthettem a fejem, de mivel előtte kaptam a hívást, így nem foghatom rá az esésre.
- De... de hallottam! A saját két fülemmel! Jó, igazság szerint az egyikkel, de nem is ez a lényeg! De.... ezek szerint te tényleg Heaven vagy? Te... Te vagy Kaneko Ha Eun? Akkor mégis miért...? És mióta? És hogy...?
Oké, ettől nem lettünk okosabbak, az tény. Egyikünk sem. De tőlem most ne is nagyon várjanak olyasmit, hogy logikus gondolkodás. Akkor se, ha rendőr vagyok, azoknak meg azért nem ártana, ha lenne olyanjuk. Nem, egyszerűen nem tudom hova tenni ezt az egészet. Lehet, hogy anyám tényleg becsapott? Persze, vele kapcsolatban minden is lehet, de ez akkor is túlzás lett volna, még tőle is. Ha így akarja elérni, hogy visszamenjek hozzájuk, akkor abból nem eszik. Viszont az azért zavar, hogy miért hív uramnak... lehet, hogy nem ő az, és tényleg meg lettem tévesztve? Nem tudom... de szeretném, ha végre válaszok is lennének, nem csak kérdések.

Elmondhatatlanul aggódtam a karomban lévő idegenért, hiszen nem szeretném, ha valaki a karjaim között halna meg úgy, hogy nem tehetek érte semmit. Pedig az ilyesmi előfordul sokszor nem is tudjuk igazán, hogy mi történik. Valaki egyik pillanatról a másikra összeesik és többet nem nyitja ki a szemeit. De ez nem olyasmi, amit bárki is megszeretne tapasztalni a saját bőrén. Én sem tartozom közéjük.
Kicsit megkönnyebbülök, amikor egy pillanatra kinyitja a szemeit, de szinte azonnal vissza is csukja, amitől ismételten megijedek, hiszen nem tudom, hogy mi lehet a baja, vagy mit tehetnék érte.
Zavartan pislogok, amikor a nevem elhagyja ajkait. Mégis honnan tudja a nevem? A cukrászda? De nem emlékszem, hogy láttam volna valaha, hogy tudja. De az is lehet, hogy onnan tudja, mert valaki ajánlotta neki a cukrászdámat, de attól még nem igazán kellene tudja, hogy is nézek ki. Bár még ezt is megtalálhatta a neten, hiszen igyekeztem minden felületen reklámozni a nyitást és azokon a képeken rajta voltam, de nem tudom elengedni a furcsa érzést a következő szavai pedig megerősítenek benne. Hogy meghaltam? Mégis ki mondott ilyen hülyeséget? Kettőnk közül én vagyok az, aki az aggódáson kívül tökéletesen jól van.
- Nem tudom, hogy miről beszél uram, de én nagyon is életben vagyok. Ön, hogy érzi magát? Fáj valamije? - Meg aztán, ha tényleg valaki halálhíremet keltette volna nem értem, hogy miért jön ide egy teljesen idegen, aki aztán leellenőrzni. De úgy tűnt, mintha inkább telefonon beszélgetett volna valakivel, aki a rossz hírt közölte vele. Az is lehet, hogy hallucinál. Lehet, hogy ismer egy másik Heaven-t. Nem tudom, hogy pontosan miről lehet szó, de az biztos, hogy nincs teljesen magánál. Azt hittem, hogy sikerült megvédenem a fejét az ütődéstől, de az is lehet, hogy még ebben sem voltam sikeres így finoman végig tapogatom a fejét még egyszer, hogy ellenőrizzem sehol sincs véletlenül sem egy búb, vagy esetleg annál is rosszabb.

Van mikor egy hír hallatán egész egyszerűen úgy érzi az ember, hogy ez csak egy álom. Csak egy rossz álom, amiből felébredünk, és többet nem árthat. Mert az álmok nem árthatnak, ugye? Nem, az nem lehet. Általában nem is... aztán van, amikor kiderül, hogy az álomnak hitt dolog sajnos valóság, és rá kell jönnünk, ebből nem fogunk felébredni. Na, akkor igenis tud ártani. Én már csak tudom... azt hiszem épp az imént éltem át életem legfájdalmasabb pillanatát. Ez talán még a balesetnél is rosszabb volt. Sokkal rosszabb. Valahogy úgy érzem, mintha egy részem vele halt volna. Ami nem is csoda, tekintve hogy mennyit számított nekem. És utálom az érzést, hogy már csak múlt időben beszélhetek róla és gondolhatok rá. Nem akarom. Nem akarom, hogy ez az egész valósággá váljon, azt akarom hogy maradjon csak egy rossz álom. Nem érdekel, hogy rémálom, mert akkor is csak álom. Azokból pedig fel lehet ébredni. Sőt, fel KELL ébredni. Muszáj. Nincs más lehetőség... ha nem ébredek fel belőle sürgősen, akkor azt hiszem én is odaveszek... Heavennel együtt.
Nem tudom, miért anyám hívott fel a hírrel. Tényleg fogalmam sincs... talán kárörömből? Hogy végre tényleg azt teszem amit ők mondanak nekem? Most komolyan, még mindig azt hiszi, hogy örök életre anyuci pici fia maradok? Hát, akkor van egy rossz hírem! Szerintem sosem voltam anyuci pici fia, és nem most akarom elkezdeni. Ami azt illeti jelenleg anyámról se akarok hallani soha többet. Talán semmiről sem.
Talán ezért, talán nem, de az biztos, hogy elájulhattam, mert a következő pillanatban egy ijedt hangot hallok közvetlen közelről. Majd mikor kissé nehezen kinyitom a szemeimet, akkor már tényleg azt hiszem, hogy meghaltam. Vagy megőrültem. Nem tudom, melyik a jobb lehetőség. Az aggódó hangra megpróbálom elfordítani a fejem, és ráemelni a tekintetemet a hang gazdájára, de azon nyomban vissza is csukom szemeimet. Nem, ez nem lehet. Nem... hisz az előbb kaptam a hírt! Akkor mégis hogy...? Mi a fene folyik itt? Nem értem... egyszerűen nem értem.
- Én... te... Heaven? De hát te... te meghaltál! Most mondták! Akkor hogy...
Arra ugyan nem válaszolok amit kérdez, de azt hiszem az összevisszaság, amit kiadok magamból elég válasz lehet neki. Nem csoda, hogy összevisszaságokat adok ki magamból, hiszen én magam is egy elég nagy katyvasznak érzem magam jelen pillanatban. Még abban sem vagyok biztos, hogy ez bármikor is meg fog változni. Bár azért nagyon remélem, hogy igen... na meg azt is, hogy esetleg sikerül válaszokat találni.