Még jó, hogy teszek magasról az ilyen formaságokra.
Jelentem, lefagytam, vagy nem is tudom, mi történt, de az biztos, hogy újra kell indítani a rendszert, különben súlyos gondokba fogunk ütközni... méghozzá elég rövid időn belül. Mondjuk nem mintha már most nem lennének elég súlyosak azok a gondok, de mindegy.
- Mi az, hogy teszel magasról az ilyen formaságokra? Hát mi ez már? Jómodor is van a világon, hahó! Bármennyire is... nem ismered, vagy nem akarod ismerni, attól még létezik. Bemutassalak neki?
Azt hiszem fél lábbal megint annak a bizonyos határvonalnak a túlsó oldalán álldogálok, mert megint nem sikerül befogni a számat. Bár ez nem újdonság, színjózan állapotomban sem feltétlenül tudom, mikor kell azt mondani magamnak, hogy fogd be, de azonnal. Amikor azt mondja, hogy szóljak ha megtaláltam a szüleim csak felvonom a szemöldökömet és értetlenkedve bámulok rá. Mi a fene? Na nem, ezt nem így játszuk.
- Mégis mi vagyok én, magándetektív, hogy keressem meg valakinek a valakijét, akiről nagyjából semmit se tudok, és az illetőről is csak annyit, hogy nem épp a legkellemesebb természetű egyén a világon? Na nem... ha már nyomozósdit akarsz játszatni velem, akkor az a minimum, hogy jössz velem te is! Szóval tessék felemelni a hátsódat, és induljunk... minél hamarabb meglesznek, annál jobb.
Én is tudok puffogni, úgyhogy ha azt hiszi, hogy ezzel mindent is el tud intézni, akkor el kell szomorítsam: bennem emberére akadt ezen a téren.
Miután valahogy nagy nehezen visszaküszködöm magam a székre az esés után majdnem rögtön vissza is pottyanok a földre miután meghallom a kérdését, miszerint a hülyeséget éreztem -e irányából. Nagyon vicces, mondhatom... tényleg, iszonyat mulatságos.
- Ó, a hülyeség érzéséhez a közeledben sem kell lennem, úgyhogy biztosíthatlak, hogy nem, nem azt éreztem. Illetve azt is, de azt mindig, úgyhogy már meg tudom különböztetni minden mástól.
Egy pillanatra elvigyorodok, de látom rajta, hogy ebből még baj lesz, ha nem fejezem be gyorsan... lehetőleg most azonnal. Hát, én meg nem vagyok olyan, akit az ilyesmi megijeszt, szóval nem, nem tervezem befejezni... kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből az egészből.

Már legalább százszor megfogadtam magamnak gondolatban, hogy nem, legközelebb biztosan nem engedem Dudounak, hogy elrángasson magával, bármennyire is erősködjön. Ugyanis abból csak baj lesz - és a hülyeségeket beszélés még a kisebb gondok közé tartozik. Aha... legalább százszor megfogadtam, és legalább százszor nem lett belőle semmi. Mert vagy a jó szívem aratott győzelmet a szívem fölött, vagy éppen szomjas voltam. Igen, én is szoktam szomjas lenni, na. Most mi ezzel a baj? Hát, leginkább az, hogy nem ismerem a Mértéket. Igen, még mindig nem ismerem a mértéket... sajnálatos módon. Pedig most már igazán megtanulhatnám, hogy mennyi az elég... különben hamarosan megint úgy járok, mint most. Azaz hogy többet iszok mint kellene, aztán dülöngélve ráhasalok valaki asztalára, aztán kapom a bosszús pillantásokat. Jelen esetben Atlas az a bizonyos valaki, akinek ráhasaltam az asztalára... és nem igazán tudom eldönteni, hogy örülök - e annak, hogy ő van itt, vagy sem. Mert bizony elég félelmetes tud lenni azzal a fapofájával, amit néha magára kap. Vagy... igazság szerint az is lehet, hogy csak én vagyok annyira elázva, hogy fapofának látom. Minden lehet. Meg mindennek az ellenkezője is. A probléma itt az, hogy ilyenkor nem biztos hogy tudom, mit kellene tennem... avagy épp mit nem. És ez utóbbi lehetőség a gyakoribb előfordulású. Ugyanakkor a ... ha meghívsz egy italra szóegyüttest avagy mondatot még én is ismerem. Álmomból felkeltve is! Ami nagy szó, mert álmomból felkeltve néha azt se tudom merre van az előre, és képes vagyok hátrafelé elindulni. Komolyan beszélek, bármennyire is nem örülök neki. Ezért aztán bármennyire is kába vagyok az alkoholtól szinte azonnal felkapom a fejem ahogy elhangzik Atlas szájából az a bizonyos ha meghívsz egy italra.... Na nem, ilyet nem játszunk. Részeg vagyok, nem hülye! Na jó, talán csak egy kicsit, de akkor se játszunk ilyet.
- Úriember nem... fizetteti... ki mással... az... italát! Nem tanították... meg a... szüleid? Ejnye, Kicsi Atlas!
Mondom, ilyenkor nem tudom, hol az a bizonyos határ, amit egyébként lelkiismeretesen figyelemmel kísérek. Most mégis szem elől vesztettem, úgyhogy az előbbi szavakhoz még mutatóujjam Atlas arca előtti lelkes billegtetése is társul. És ha ez még nem lenne elég, akkor nagyjából mindjárt lebillegek a székről, mert nem bírok nyugton maradni. Jellemző... nem is én lennék. De nem igazán van időm és lehetőségem odafigyelni rá, hogy hogy ülök, mert a mellettem helyet foglaló máris újabb okosságokat enged ki a száján.
- Ó! Hát erről van szó? Nem, tényleg nem jelezted! Nem is kellett jelezned, én éreztem!
Az utolsó szónál lendületesen előrehajolok a sráchoz, hogy belesuttogjam a fülébe, majd ugyanazzal a lendülettel megyek is vissza a helyemre, kezeimmel egy nagy kört formázva, ezzel jelezve, mennyire is éreztem. Aha... kicsit sincs baj, dehogy! A nagy hintázás meg hadonászás közepette végül sikerül tényleg lehuppanni a székről és kiterülni mint valami béka. Na, ebből hogy húzom ki magam? Fogalmam sincs, de Atlas valószínűleg nem segít fel, legfeljebb ha fizetek még egy kört. Ahh! Miért érzem úgy, hogy teljesen mindegy, mit mondok úgyis az én pénztárcám lesz megrövidítve? A fene a makacsságát és okoskodását! Miután összekaparom magam és visszaküzdöm magam a székre úgy, hogy remélhetőleg már rajta is maradok ismét a srácra emelem tekintetemet, és csak figyelem. Nem, eszem ágában sincs fizetni, de ezt valószínűleg ő is tudja... de legalábbis látja rajtam az elszántságot, hogy nem engedek.

Néha én magam sem tudom, hogy mégis miért hagyom magam elrángatni a clubba. Illetve... oké, kit akarok becsapni? De, nagyon is megvan az oka, hogy itt iszogatunk, és tudom is az okát, de nem tervezem mindenki orrára kötni, úgyhogy... úgyhogy leginkább úgy teszek, mint aki kéretlen - kelletlen beül a barátaival a bárba, hogy aztán végül egy egész jó estét töltsenek el együtt. Na persze nem úgy, még véletlenül sem úgy. Olyasmi eszem ágában sincs. De ezek után az se nagyon lesz az eszem ágában sem, hogy többet igyak a kelleténél... csak még mindig nem sikerült megtalálnom azt a fránya Mértéket, úgyhogy... így jártam. Meg Atlas is, ugyanis a nagy szórakozásnak az lett a vége, hogy sikeresen nekimegyek Atlas asztalának, és persze hasraesek benne. Pontosabban rá, aminek az asztal gazdája nem igazán örül... legalábbis a megjegyzéséből ítélve erre tudok következtetni.
Láthatóan - na meg persze hallhatóan is - nincs valami vicces kedvében, engem viszont nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy behúzzam fülemet - farkamat, és visszavonulót fújjak. Hogyisne... úgyhogy magamhoz és a jelenlegi állapotomhoz képes viszonylag gyorsan feltápászkodom az asztalról, hogy aztán lehuppanjak az Atlas mellett árválkodó ülőalkalmatosságra, vagyis székre. Mondjuk ahogy most vagyok lehet, a padló is megteszi, de azért mégis... adjuk meg a módját. Atlasra csak azután figyelek, miután kényelmesen elhelyezkedtem a széken, és megbizonyosodtam róla, hogy még véletlenül sem szeretnék eldőlni - lehetőleg egyik irányba se. Aztán nagy szemeket meresztve emelem lélektükreimet a fiúra, pislogok kettőt - hármat, veszek egy nagy levegőt, és csak aztán szólalok meg.
- Naaa! Ne legyél már... - hukk - ilyen... - újabb hukk - búvalteli... - itt megállok és keresem a megfelelő kifejezést, de az nem és nem akar a nyelvemre jönni, úgyhogy úgy döntök, a legelső kifejezést alkalmazom, ami eszembe jut - söröskorsó! Na már! Mi van veled, cimbora? Miért akarod... ennyire... hogy betörjön... a... fejem?
Nem igazán tudom, mi baja van velem... de mondjuk jelen helyzetben azt se igazán tudom, hogy nekem mi bajom van, úgyhogy ez nem meglepő. Nem szeretném, ha komolyabb bajom esne, az viszont nem jut el a tudatomig, hogy ha ezt így folytatom még huzamosabb ideig, akkor bizony lesz, méghozzá nem kicsi. Talán Atlas megkegyelmez nekem, és nem látja el a bajomat... vagy legalábbis nem nagyon. Én mindenesetre csak nagyokat pislogva figyelem a srácot, és várom a választ az előbbi, nagy nehezen kinyögött kérdésemre.

Nem vagyok egy verekedős típus, sőt. Azt hiszem ha lehet ilyet mondani, akkor inkább a csendes megfigyelő és segítő szerepét töltöm be. Jó, persze, nem azt mondom, hogy soha senkit nem bántottam még, mert az egyértelmű hazugság lenne, de nem valami gyakori jelenség a vérontás a házam táján. Arra azért figyelek. Vagyis próbálok figyelni.
Persze mint minden férfiembernél úgy nálam is megvan az a probléma, amit a vicc úgy fejez ki, hogy kicsit iszol, rögtön garázdálkodsz. Na jó, azért a kicsinél többet is szoktunk, hiszen sajnálatos módon még nem sikerült megismerkednünk Mértékkel... pedig inni csak Mértékkel szabad, ugyebár. Aha... elvileg. Gyakorlatilag meg fene se tudja. Csakhogy ennek a fene se tudja dolognak megvan a böjtje is, hiszen ha iszik, akkor jó eséllyel nem tudja az ember, hogy kibe köt bele, na meg hogy mennyire. Mert elég ritka az olyan alkalom, amikor megússzuk a dolgot kötözködés nélkül.
Megint a szokásos csapattal ülünk az Outcast's Clubban, illetve annak egy részével, amikor észreveszem Atlast az egyik asztalnál, és úgy döntök, hogy köszönök neki. Oda is lépdelek hozzá, hogy köszönjek csakhogy mivel már egészen biztosan nem voltam szomjas ilyenkorra, ezért kicsit elvétem a lépést, megbotlok, méghozzá a saját lábamban, és úgy ahogy vagyok ráhasalok Atlas asztalára, onnan pislogok fel a srácra.
- Hoppáré...! Szia, Atlas! Mi járatban erre? Te is szórakozol?
Nagyon remélem, hogy nem kapok ezért a kis balesetért, tényleg nem direkt csináltam. Viszont ha ezért nem, akkor a számért valószínűleg annál inkább... simán hathat kötözködésnek is a kérdésem, pedig csak egy ártatlan érdeklődésnek indult.