- Ó, így már értem. Részvétem az édesanyja miatt. - nem, valójában nem értem, hogyan lehet képes valaki egy teljességgel értéktelen tárgyhoz ragaszkodni, pusztán az emlékek és az érzelmek miatt. Oké, én is megszállottan próbálok annak a különös lámpásnak a nyomára bukkanni, mióta megpillantottam, egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, de úgy érzem, az már önmagában is értékesebb, mint egy pár régi bizsu fülbevaló. Ha meg tévednék, úgy is megszabadulok tőle, nem fogom őrizgetni különösebben, az is biztos.
- Ugyan, szóra sem érdemes. - legyintek a hálálkodására, arra majd ráérünk később, ha már megtaláltuk az ékszert, helyette inkább mutatom neki az utat az irodámig, kövessen! Inkább, mint hogy civil létére csak úgy kószáljon az alkalmazottaknak fenntartott területeken.
- Örvendek, hogy megismerhetem, Miss Hanson. Qadir Sarraf. - nyújtom a kezem bemutatkozás gyanánt, ám akárhogy is ízlelgetem magamban a nevét, nem mondanám, hogy ismerősen csengene. Pedig biztosra veszem, hogy láttam már valahol korábban, s miután erre rákérdezek, hamar ki is derül a megoldás.
- Vagy úgy! Akkor biztos, hogy ott láttam korábban. Azt nem mondanám, hogy hetente visszatérő vendégnek számítok az éttermében, de volt már hozzá többször is szerencsém. - a munkám miatt meglehetősen ritkán adódik alkalom, hogy étteremben egyek, általában az üzleti ebédek közül a kevésbé veszélyeseket és problémásakat szoktam ilyen helyekre szervezni, egyébként pedig inkább elvitelre szoktam kérni – természetesen nem én megyek érte, hanem valamelyik alkalmazottam, de ahogy a mostani öltözéke helyett a pincérnő ruhát képzelem a hölgyre, szinte átkozom magam, eddig hogy nem jutott eszembe…
- Nos, itt volnánk. Foglaljon helyet, kérem. - nyitok be az irodámba, majd az egyik fal mellett pihenő fotelok és dohányzóasztalka felé intek, helyezze magát nyugodtan kényelembe – Esetleg kér valami frissítőt? - kérdezek rá az asztalomhoz sétálva, majd a válaszát megvárva fel is veszem a telefont, hogy ugrasszam az egyik alkalmazottamat, leadva a rendelést, hisz nyilván nem én fogok a konyhába rohangálni tálcával és poharakkal… és bár a hölgy pincérnő, most mint a vendégünk, tartózkodik itt, nem a saját éttermében van, munkaidőben.
- Kérdezhetek valamit, Miss Hanson? Valamiért mindig is abban a hitben éltem, hogy az étterme a tulajról van elnevezve, úgy tűnik, tévedtem. Elárulja nekem, hogy mi ihlette a névadást? - sétálok vissza végül, hogy elfoglaljam a szabadon maradt fotelt.

Szótlanul követem a tekintetemmel az útvonalat, amit bejárt az előadás vége óta, és csak magamban jegyzem meg, hogy ha ennyi idő alatt csak ilyen messzire jutott, akkor valóban nagyon alapos munkát végezhetett. Vagy nagyon lassú, de látva, milyen érzékenyen érintette az a fél pár elveszett fülbevaló, sejtem, apait, anyait beleadott a keresésbe. Egy pillanatra elmélázok azon, mi van, ha a másik irányba gurult el az a szökevény ékszer, de inkább csak megjegyzem, hol ült pontosan és kiküldök valakit, nézzen körbe még egyszer. Az biztos, hogy nem fogok itt a porban hason kúszva beszállni a keresésbe, odáig azért még én se alacsonyodnék le.
- Ilyen sokat jelent magának az a fülbevaló? - kérdezek vissza, elvégre a meglévőt elnézve nem tűnik különösebben értékes darabnak, feltételezhetően inkább az eszmei értéke az, amiért olyan becses kincs. Akárhogy is, a jó modorról azért még nem feledkeztem meg, amikor meglátom, hogy fel akar kelni, már nyújtom is felé a kezem, hogy felsegítsem. Már ha elfogadja persze, ha nem, hát nem erőltetek én semmit.
Látom rajta, hogy nem örül túlságosan a válaszomnak, ami más esetben különösebben nem hatna meg, viszont látva az ábrázatát, talán valahol ez is közrejátszik, hogy végül beadom a derekamat. Ha akar, maradjon.
- Terveim szerint egy darabig még úgy is maradok én is, szóval miért is ne? - remélem, nem túlságosan bosszantó nőszemély, mert lehet, hogy később még megbánom a nagylelkűségemet, de addig is – Erre tessék! - intek előre, hogy első körben kijussunk a padsorok közül, majd ha már több helyünk lesz, mellé felzárkózva mutatom az utat a hátsó függönyök irányába, majd egy rövid folyosó után az irodámig. Közben lehetőségem van kicsit alaposabban is szemügyre venni a vonásait, és mint ha ismerős lenne valahonnan… Biztos, hogy láttam már korábban valahol, csak ahogy sokak esetében, valószínűleg nála is igaz – civilben nem biztos, hogy egyből felismeri az ember.
- Mondja csak, Miss… - kezdek bele, de el is akadok rögtön az elején, segítségkérő tekintettel fordulok felé, ha esetleg elárulja a nevét, vagy hogy hogyan szólíthatom – Lehetséges, hogy korábban már találkoztunk valahol? - nyilván, nem olyan nagy a város, de miért kattogjak egyedül a megoldáson, ha lehet, tőle is gond nélkül megtudhatom?

Ahogy a fiatal hölgy lefejeli a padot, csak szótlanul felvonom a szemöldökömet. Pedig most nem is voltam annyira rémisztő… vagy mégis? Inkább csak őt mondanám figyelmetlennek, esetleg tényleg ennyire sokat jelenthet számára az a fél pár ékszer, hogy minden figyelmét a keresésnek szentelte.
- Hol ült pontosan? - szólalok meg, mert ki tudja, mennyire távolodott már el az eredeti ülőhelyétől? A legnagyobb eséllyel úgy is ott kéne lennie… lehet, hogy csak arrébb pattant, vagy belerúgtak és arrébb gurult a földön. Mondjuk abból kiindulva, hogy karika fülbevaló, tényleg elgurulhatott egész messzire is… Vagy a nézőtér állványának lécei között leesett. Vagy valaki megtalálta és zsebre vágta, akkor pedig hiába keressük itt a fejünk tetejére állva hajnalig.
- Merre felé kereste eddig? - szentelem a figyelmemet újra a nőnek, mint ha különösebben érdekelne az elveszett ékszer. Nem tűnik különösebben drága darabnak, úgyhogy sejtem, inkább a személyes kötődés miatt fontos. Mert ő maga nem úgy néz ki, mint akinek kenyérre sem futja…
- Csak mert lassan szeretnénk zárni meg takarítani, előkészülve a holnap esti előadásra. Esetleg megkérdezhetem a személyzetet, nem adták-e le esetleg náluk… vagy visszajöhet holnap, hátha a takarítás közben megtalálják. Nem tudom, mennyi vesződséget ér meg egy fél pár fülbevaló. - gondolkozok hangosan, miközben szétnézek a sátor alatt húzódó hatalmas téren. Rengeteg hely, ahová elkallódhatott a fülbevaló még úgy is, ha itt esett ki a füléből, amíg itt ült. És ha befelé jövet hagyta el? Vagy mozgás közben beleakadt a ruhájában, és már azelőtt elhagyta, hogy megérkezett volna? Csak itt tűnt fel neki? Meg egyébként is, miért érné meg nekem felkutatni? Nem az én gondom – maximum annyiban, hogy nem akarom a társulat hírét rontani azzal, hogy elzavarom a fenébe, így akármennyire is el tudok képzelni jobb programot is így estére, végül csak hozzáteszem – Vagy ha olyan sokat jelent magának, az irodámban megvárhatja, amíg végeznek a többiek, hátha előkerül. Már ha épp nem siet haza, vagy nincs fontosabb dolga. - ajánlom fel nagylelkűen. Inkább lenyelem hogy ott dekkol az irodában mellettem, mint hogy a cirkuszban kódorogjon a színfalak között.

Ha az ember egy állandó, fix helyen akar sikeresen üzemeltetni egy cirkuszt, akkor elengedhetetlen, hogy időről időre valami újdonsággal álljon elő, hogy fenntartsa a nézők érdeklődését. Elvégre ki nézné meg 25-ször ugyanazt a darabot, mert éveken keresztül nem változik? Ugye, hogy senki! Épp ezért, miközben a már jól bejáratott műsor ment ma is a porondon, a háttérben már lázasan készültünk az új műsorral. A premier időpontját egyelőre még nem mertem kitűzni, mert még korán sem ment annyira flottul az egész, ahogy azt szerettem volna, de az első információmorzsákat mindenesetre már elkezdtük elszórni a nagyközönség elé, addig is csigázva a szunnyadó kíváncsiságot. Csak mindent a maga idejében!
Szerencsére a mostani előadást a legtöbb emberem már csukott szemmel is kisujjból kirázta volna, hála a magasságosnak, mostanra egészen kevés baki akadt az előadásokon, és egészen ritkán kellett fejmosást tartani, miután kiürült a nézőtér. Élvezzék ki a helyzetet, amint műsort váltunk, fogadni mernék, hogy megint hosszú estéknek nézünk elébe.
Miután véget ért az előadás, az öltözőbe visszavonulva szabadulok meg a porondmesteri díszes, figyelemfelkeltő ruházatomtól, mialatt a cirkusz látogatói szép lassan távozóra fogják. Szinte már megszokás nálam, hogy mindezek után még civil öltözékben is visszatérek a nézőtérre, szerencsére egészen ritkának mondható az, hogy a díszes jelmez és a smink nélkül is felismernének az emberek. Mert mindenki azt látja, amit akar ugyebár, és ki kíváncsi egy egyszerű „halandóra”, amikor sokkal de sokkal látványosabb figurákat is megpillanthat eme sátor ponyvái alatt?
A szanaszét szórt popcorn és mogyoróhéj ropog a talpam alatt, ahogy elsétálok a leghátsó sorig, remélem, eltakarítják, mire holnap délelőtt nekikezdünk a próbáknak. Hogy még ma, vagy holnap akarnak korán kelni miatta, azt már az embereimre bízom, mindenesetre azt úgy is tudják már, ne sok jóra számítsanak, ha kimegy a fejükből. Az egyik szélső széken helyet foglalva figyelem, ahogy az utolsó nézők is távoznak, én pedig végre egyedül maradhassak a hatalmas térre telepedő csenddel. Le is hunyom a szemem néhány pillanatra, mintegy pihenés gyanánt kiélvezni a kemény munka utáni megérdemelt pihenést, amikor… mi a franc?
Amint meghallom a motoszkálás hangját, a tekintetemmel egyből kutatni kezdem, mégis honnan jön. Kiszökött volna valamelyik állatunk? Vagy ismét csapódott néhány patkány a társulathoz? A helyemről felkelve és közelebb sétálva azonban meglepődve látom, hogy egyik sem – egy fiatal hölgy matat valamit a padok alatt serényen. Elvesztett volna valamit, vagy ennyire kilátástalan a helyzete, hogy az elszórt pattogatott kukoricából próbál összegyűjteni valamennyit elvitelre?
- Khm… - köszörülöm meg a torkom közvetlenül mögötte megállva és fölé magasodva – Az előadásnak már legalább fél órája vége. Segíthetek valamiben, kisasszony? - szólítom meg végül.