- Ó, ennyire rossz? - kérdeztem elképedve. Tény, hogy nem ez volt a világ legjobb munkája és sokszor nekem is sok volt, de nem gondoltam, hogy a kérdésemre ennyire komoly válasz érkezik. - Azért remélem a felmondás már nem opció. Hiányoznál... mindenkinek. - tettem hozzá két másodperces csúszással. Nem igazán örültem, hogy ilyesmit fontolgat, na nem mintha én nyugdíjas koromig tanárként akartam dolgozni, de azért sok év kellett ahhoz, hogy félre tudjak tenni elég pénzt a festőstúdióra. Azért az álmomról nem akartam letenni semmi esetre sem.
Néhány pillanatig azért még elgondolkozva meredtem rá, megijesztett a szavaival, mert valahogy meg voltam győződve róla, ha felmond, többet nem találkozok vele, legfeljebb a boltban botlunk egymásba, ahol pár átlagos szónál többet nem váltunk, és akkor még távolabb érzem majd magamtól. Persze a józanabbik énem tudta, hogy jobban járnék úgy, talán el tudnám felejteni, ha nincs mindig szem előtt, de nem akartam elfelejteni. Ördögi kör volt ez.
- A tesitanárok között tuti te vagy a legjobb. - tettem még hozzá az előző témához, és könnyedén vállat vontam. Nem akartam túlzásba vinni a hízelgést, de azt se akartam, hogy Toby rosszul érezze magát néhány baromtól, akik felsőbbrendűnek hiszik magukat.
- Komolyan? - A döbbenetemet nem tudtam leplezni, ahogy a vigyort sem, ami kiült az arcomra. Együtt főzni vele... nem egyszer ábrándoztam erről a konyhában, miközben összeütöttem valamit, vagy egy új recepten dolgoztam. - Nagyon szívesen főznék veled! Csak szólj, amikor kedved van, és megtanítalak valami finomságra. Nem olyan bonyolult ám a főzés. - Az ajkamba harapva igyekeztem abbahagyni a mosolygást, de tényleg nehezemre esett. Lehet, hogy valamit félreértettem, és mégse úgy tekint Dariára? Nehéz lett volna megmondani, de a remény újra felütötte a fejét.
- Ugye tudod, hogy a gyümölcshöz semmi közöm? - hunyorítottam, de haragudni nem tudtam rá, mert tényleg csak a gyümölcs volt ehető a sütiből. Legalább talált benne kedvére valót, ez is valami.
Először arra gondoltam, csak le akar rázni, azért említi a hazamenetelt, de a kérdése újfent meglep. Néhány perc leforgása alatt többször döbbentem meg, mint az elmúlt héten összesen. Mindig is jóban voltunk Toby-val, jó barátomnak tartottam és valószínűleg ő is engem, de azért az iskolán kívül nem töltöttünk együtt rengeteg időt. Nem annyit, amennyit szerettem volna.
- Azt imádnám. Vagyis... örülnék neki, köszönöm. - köszörültem meg a torkom. - Menjünk az épületen keresztül, még be kell mennem a táskámért, utána indulhatunk. - mosolyogtam rá, és el is indultam az említett irányba.

Kicsit nehéz volt úgy ülni mellette, hogy nem érinthetem meg az arcát, nem foghatom a kezét, vagy nem túrhatok a hajába. Minden alkalommal, amikor ránéztem, boldog voltam és fájdalmat éreztem egyszerre. Sokszor még a szomorúság is felülkerekedett rajtam, s voltak napok, amikor látni sem akartam. Amíg nem érkezett meg Daria, még reményt is láttam arra, hogy lesz köztünk valami, bár őszintén hittem abban, hogy felnőtt fejjel már nem keveredek ilyen tini drámákba. És mégis, azon kaptam magam, hogy féltékenységből undok vagyok valakivel, akivel talán jóban lehetnék. Nem éreztem jól magam tőle, ám valamiért úgy éreztem, ezt már nem is hozhatom helyre. Végül is, talán mindkettőnknek az a legjobb, ha elfogadjuk, hogy nem lehetünk mindenkivel jóban. Toby-t viszont emiatt sajnáltam, sőt, az iskolában nagyjából mindenkit, aki belekeveredett ebbe az egészbe.
- Köszönöm... azt hiszem. - nevettem, orvosnak én se tudtam volna elképzelni magamat. Főleg nem sebésznek, amire Toby utalt. Néha a gyomrom is ugrott egyet, az állkapcsom pedig megfeszült, talán így próbáltam elfojtani a hányingert, amikor véletlenül műtős műsorra kapcsoltam a tévében. Egyáltalán nem volt nekem való szakma, ha még nézni sem voltam képes. Az én kezeim inkább festésre voltak jók, mint műtésre.
- Ennek örülök. Bevallom, kicsit féltem, hogy túl keményen bántál vele. Csak mert... tudom, hogy néha nyafogásnak tűnik, amit a gyerekek csinálnak, de sokszor komoly lelki okai van a viselkedésüknek. Amit... hát igen, elég nehéz kiszúrni vagy nyomon követni. - fintorogtam. Nekem se mindig esik le azonnal, hogy baj van egy-egy lurkóval, pedig nagyon oda kell figyelni rájuk. Érzékenyek, már kiskamaszok, nem egyszerű nekik semmi, főleg akkor nem, ha a tanárok még nem is foglalkoznak velük, vagy gonoszak velük. Ez sem rám, sem Toby-ra nem jellemző, és az iskolában talán senkire, de sose lehet tudni.
- Mondd csak, Toby, miért is vagyunk mi tanárok? - hunyorítottam rá, majd óvatosan meglegyintettem a vállát és közben rávigyorogtam. Néha tényleg elgondolkodtam rajta, Toby magyarázata közben pedig megint ez ugrott be. Nem egyszerű feladat, sok mindenre kell odafigyelni, a gyerekekre, a tananyagra... maga a papírmunka, a dolgozatok javítása, vagy esetemben rajzok átnézése még nem is bonyolult. Csak hát aki nem érzi ezt hivatásának, annak sosem egyszerű. Olykor úgy éreztem, a galéria vagy festőstúdió egyre távolabb úszott tőlem, mint egy elérhetetlen álom, de nekem ki kellett tartanom, hátha mégis megvalósul. Úgy kellett lennie.
- Azért, mert te tesit tanítasz, nem leszel kevesebb, mint mások. Én meg csak egy rajztanár vagyok, na és? - vontam vállat. Nem értettem soha, bizonyos tanárok miért néznek furcsán másra, vagy miért nézik le őket. A testnevelés is fontos, és ahhoz is sok tananyagot kell bemagolni, nem csak a mozgás része van. Ugyanígy van a rajz is, mint tantárgy. Tanárként egész más dolgokat kell elsajátítani, mint az egyesek gondolnák, nem elég, ha jól rajzolsz.
Kikészített teljesen, hogy elrontottam a süteményt, mintha nem lenne az embernek elég baja! Dühös voltam magamra, csalódottságot is éreztem, és ezek együtt egy ketyegő bombává változtattak. Félő volt, hogy vagy könnyek vagy füst, vagy valamilyen formában, de kitörnek belőlem az érzelmek. Bár az is épp elég volt, hogy az arcom vörösben, de minimum rózsaszínben úszott.
- De hát nézd meg, még a galamboknak sem kell! - intettem az elhajított darab irányába, amit jól megnézett magának az említett madár, még bele is csípett, majd inkább elreppent. - Csapnivaló cukrász vagyok. - konyult le a szám, és inkább el is fordultam a férfitől, valahogy nem akartam, hogy még ő is bámuljon rám azokkal a szép barna szemeivel. Azért csak rápislogtam oldalról, és láttam, ahogy elcseni az áfonyát, az arckifejezésétől pedig belém szorult a levegő, emiatt pedig a szívem kihagyott egy ütemet. Atya világ... mély levegő, Rae!
Nem tudtam, szándékosan csinálta-e vagy csak simán beszélgetni próbált, de hálás voltam érte, hogy kérdezett, így a válaszra kellett összpontosítanom, nem a muffinra, ami még egy galambnak sem kell.
- Nekem a sütés is kikapcsolódás. Imádok kísérletezni, vagy jól bevált recepteket tökéletesíteni. Épp olyan hobbi számomra, mint a rajzolás vagy a varrás, bár utóbbihoz nem árt egy kis türelem és több odafigyelés, ha az ember nem akarja hozzávarrni az ujját a ruhához. És nem, ilyesmi még sosem történt velem. - néztem rá ártatlanul, de egy mosoly csak az arcomra költözött. Azért, mert valaki kreatív, még nem csinál mindent elsőre jól, és ugyanúgy ejt hibákat.

Ha valaki megkérdezte volna, miért is vagyok oda annyira Toby-ért, nem tudtam volna megmondani. Mármint persze, jó ember volt, kedves, helyes, a mosolyától a legtöbb nő elolvadt volna, de ettől legfeljebb csak kedveltem. Nem gondoltam, hogy ezek miatt hagy ki egy ütemet a szívverésem, vagy emiatt forgolódok álmatlanul éjszaka. A szívnek ugye nem lehet parancsolni, ugyanúgy megmagyarázni sem lehet, miért választ valakit. Egy részem azt kívánta, bár mást választott volna, míg egy másik tiltakozott még a gondolata ellen is. Szerettem a közelében lenni, nevetni a viccein, közelről nézni a mosolyát. Még akkor is, ha az ő szíve valaki egészen mást választott.
- Nem, egyáltalán nem. - feleltem nevetve. - Bár annyira nem vagyok benne biztos, hogy nem létezik szívkő. Talán hivatalosan nem, de néha az emberek fájlalják a szívüket, és... - Ekkor kapcsoltam, hogy csak bámulok rá, miközben butaságok jönnek ki a számon. A kacsintásával kicsit elvette az eszemet. - Jó, hogy nem orvosnak tanultam! - jelentem ki végül, úgy álcázva az egészet, mintha csak viccelni próbáltam volna. Talán átlátott rajtam, vagy csak betudta a szokásos fecsegésemnek. Utóbbiban reménykedtem.
- Nem is tudlak téged elképzelni, ahogy elméletet oktatsz. - sandítottam rá oldalasan, amint megjelent a fejemben a kép. Toby nem olyan típus volt, akihez illett volna az ilyesmi.
- Remélem azért kedves voltál vele. A gyerekek érzékenyek ebben a korban. - mondtam óvatosan, hiszen nem akartam megbántani. Nem volt sem durva, sem érzéketlen, de a férfiak néha kevésbé értették a kicsi lányokat, vagy úgy eleve a gyerekeket. Emiatt néha elgondolkodtam, hogy az igazgató vajon miért általános iskolát vezet, vagy miért vezet egyáltalán iskolát, nem tűnt olyannak, aki jól bánik a gyerekekkel. Volt benne valami sötét, valami megmagyarázhatatlan, kicsit talán riasztó is volt a kisugárzása. Toby ettől persze nagyon is távol állt.
- Leginkább a különféle technikákat tanítom most nekik. Festés, rajzolás, hány módja van, mik az elnevezések. Nem igazán értem, miért fárasszam a gyerekeket ilyesmivel. Nem érdekli őket, csak alkotni szeretnének, vagy hazamenni. - sóhajtottam kissé csalódottan, nagyon nem szerettem az elméleti órákat. Ez is egy olyan újítás volt, aminek semmi értelmét nem láttam. - Különben nem értem, miről beszélsz. Mégis ki mondd ilyeneket rólad?! - fordultam felé teljes testemmel, és törökülésben helyezkedtem el mellette. Nem tudtam elképzelni, miért mondana neki bárki is ilyesmit.
Figyelmesen néztem az arcát, ajkaim felfelé görbültek, miközben ő elvet egy sütit a tányérról, és beleharapott. Sütésben jó vagyok, de mégis mindig aggódom, hogy nem ízlik másoknak. Ezért szeretem előtte megkóstolni, amit ezúttal nem tettem meg a belső vívódásom miatt. Mégis kicsit meglepett azzal, amit mondott, így gyorsan én is elemeltem egy muffint, és óvatosan leharaptam egy darabot belőle. Ahogy rágni kezdtem, fokozatosan torzult el az arcom. Toby-val ellentétben én a kezembe köptem a falatot, és a tőlünk pár méterre lévő kuka felé dobtam, sikeresen mellé, de legalább nem láttunk rá.
- Atya ég, ez valami pocsék! Mitől van ilyen... sós íze?! - fakadtam ki, és amint a döbbenet átment rajtam, szégyellni kezdtem magam, égett az arcom, valószínűleg el is pirultam. - Ne haragudj, Toby, biztos felcseréltem a tartókat otthon, azt hiszem só került bele cukor helyett... - szabadkoztam elkeseredetten. A tányért inkább kivettem a kezéből, mielőtt még több borzalmas, sós muffint erőszakolna le a torkán.

Valahogy meg se lepett, hogy a földön találtam rá, a pad előtt, nem pedig rajta. A maga módján ő is bolondos volt, talán kicsit másképp, mint én, mert nem pörgött rá értelmetlenül mindenre, nem viselkedett igazi buzgómócsingként, ahogyan én tudtam. Helyette csak... egy normális, kedves srác volt, aki egy kicsit hóbortos. Igen, talán ez a legjobb kifejezés rá. Nem sértő kifejezés, inkább aranyos. Na jó, nyilván csak azért, mert Toby-ról van szó, nem maga a szó aranyos számomra.  
Nagyon reméltem, hogy nem zavarom meg semmiben, hiszen ebédszünetben a legtöbb tanár kipiheni a reggeli fáradalmakat, ugyanakkor azt is tudtam, örömet fogok szerezni a sütikkel. Egy kicsit még aggódtam amiatt, mégsem szereti a muffint, mert valami más a kedvence, esetleg jobban szereti a cupcake-et, aminek krém van a tetején? Egy sóhajjal végül legyűrtem az aggodalmamat legalább addig, amíg odasétáltam hozzá.  
- Ha minden igaz, már semmit. - jelentettem ki mosollyal az arcomon. A kérdése hallatán persze ezer lehetőség eszembe jutott, ahogy el lehet rontani egy muffint, de igyekeztem nem kimutatni. Ha ideges voltam, olykor még a számat befogni is nehezemre esett, szerencsére ez nem következett be, épp elég volt a fejemben hallgatni az aggódó hangomat, mint valami vészmadarat.
- Szuper! Nagy kő esett le a szívemről. - csúszott ki a számon, így inkább felnevettem, hátha akkor viccnek fogja fel ő is. Bár... talán ismert már annyira, hogy tudja, mennyire rá tudok görcsölni minden kis apróságra. Letelepedtem mellé a fűbe, és hirtelen megértettem, miért ült ott. A nap kellemesen tűzött ránk, ami egyeseknek már talán sok lett volna, de én kedveltem a meleg időjárást.  
- Persze, senki sem szeret egyedül enni. - vontam vállat könnyedén, de legbelül ujjongtam. Nem jelentett valójában semmit mindaz, amit mondott, nekem viszont rengeteget. És hiába szerettem volna közelebbi kapcsolatot vele, már annak is örültem, ha vele tölthettem az időmet. Volt a kisugárzásában valami, amitől melegséget éreztem a mellkasomban, ami feltöltött energiával... nem is tudom. Szerettem a közelében lenni, és az érzéseim ellenére igazán jó barátomnak tartottam őt.
- Nem igazán. Ma elméleti órát tartottam nekik, amit nem szeretek, de a tanterv része. Persze nem rossz dolog néhány dolgot megtanítani nekik, a rajzolásnak és a festésnek is megvan az elméleti része. Csak tudod... gyakorlatban ezerszer könnyebb megtanítani mindent. Időpocsékolásnak érzem a sok magyarázást, és a gyerekek is feszültek tőle. Tudod, milyen bosszantóak tudnak lenni a kölykök, ha nem kapják meg, amit akarnak. - sóhajtottam újra. A gyerekekről nem indulatból beszéltem, kedvesen, de szó mi szó, néha nekem is az idegeimen táncoltak, még ha imádtam is őket egytől-egyig.  

A gondosan becsomagolt muffinokkal a kezemben indultam neki a napnak, és valahogy sikerült megállnom, hogy ne rohanjak azonnal Toby-hoz. Helyette elrejtettem az asztalomnál a süteményeket, és ebédszünetben indultam el hozzá. Még mindig izgatott voltam, ugyanakkor a tegnapi hangulatingadozásom nem múlt el teljesen. Amúgy is jellemző volt rám, hogy egyik pillanatban így érzem magam, a következőben pedig úgy. Különösen akkor, ha Róla volt szó. Azért meggyőztem magam, nincs ebben semmi rossz, ezek csak muffinok, amiket ő nyilván nem a szerelmem zálogaként fog elfogadni. Egyáltalán semmi jelentősége, csak egy kedves, baráti gesztus. Miért is gondolna bárki más többre? Ezek csak sütik.
Amiatt nem éreztem magam rosszul, hogy másoknak nem hoztam, egy kis bűntudatom viszont Maksim miatt volt. Csak épp, számomra teljesen egyértelmű, hogy ő odáig van értem, így a sütemény az ő esetében tényleg kétértelmű lenne. Toby viszont csak barátként gondol rám, valószínűleg észre sem vette, többet érzek iránta. És ez így van jól - nyugtatom magam újra, ahogyan mindig szoktam. Örülnöm kell annak, hogy egyáltalán a barátja lehetek. Ne légy mohó, Rae!
Az udvaron találtam végül rá, így hatalmas mosollyal indultam meg az irányába, az alufóliába csomagolt tányérral egyensúlyozva.
- Szia! - köszöntem talán túl lelkesen, bár valójában ez már a védjegyemmé vált. - Milyen napod van? - érdeklődtem, mintha nem szerettem volna azonnal a kezébe nyomni a tányért, hogy lássam az elégedettséget az arcán. Már ha egyáltalán örülni fog neki. De miért ne örülne?  
- Hoztam neked egy kis apróságot. Véletlenül túl sokat készítettem tegnap, és tudom, hogy te szereted az áfonyás muffint. - Legalábbis abban bíztam, jól emlékszem erre, és nem keverem össze egy másik édességgel. Végül is nem hazudtam neki, bár én egy falatot sem ettem belőle, ráadásul nem véletlen volt a nagy mennyiség. - Szereted, ugye? - aggodalmaskodtam, ami ki is ült az arcomra, majd a kezébe nyomtam a tányért, és reméltem, elfogadja.