I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-08-25, 00:46
Atlas & Soren
〥Stay away from me 〥
Az eszem megáll... de komolyan! Nem hiszem el, tényleg olyan, mintha direkt csinálná... mintha direkt játszana velem valami fura macska - egér játékot, hogy aztán a végén elkaphasson, és... NEM! Erre még véletlenül sem szabad gondolnom, mert kinézem belőle hogy gondolatolvasó és a végén nagyon csúnyán pórul járhatok. Mondjuk nem mintha nem lennék elég nagy bajban már most... na mindegy. És még képes vigyorogni, mintha olyan vicces lenne a helyzetünk. Van esélyem, nem? Most mégis miért ragadt meg a fejemben ez az egy mondattöredék? Mintha olyan fontos lenne... pedig nem, egyáltalán nem az. Nem, még véletlenül sem. Mondom nem! Áááá, a fenébe is! Miért van az, hogy úgy érzem, mintha még a gondolataimat is ő irányítaná? - Most mégis mit nem értesz abból, hogy hagyj békén? Süket vagy, ennyire nehéz a felfogásod, vagy csak ennyire nem érdekel, hogy mit mondok? És nem, az egyik sem nem válasz... Szúrós pillantást vetek Atlasra, aki valamilyen furcsa oknál fogva komolyan azt hiszi, hogy bármit is elérhet nálam az ilyesmivel. Meg úgy általában véve is. Én pedig kezdem azt érezni, hogy feleslegesen járatom a számat... már megint. Amikor visszakérdez már nem tudom kontrollálni magam és horkantva felnevetek. Persze, hogy valószínűleg csak ennyi maradt meg neki abból a szóáradatból amit kieresztettem a számon... jellemző. Nem is tudom miért gondoltam mást. Megfogja a nyakamat és közelebb húz magához, én pedig ösztönösen hátrálnék, de ekkor megérzem a kezét a derekamon, és tudom, hogy gyakorlatilag csapdában vagyok, nincs hová menekülnöm. Ugyanakkor nem is feltétlenül akarok, mert furcsa bizsergést érzek a gerincemen... ami nem jó, nagyon nem. Nem akarom, hogy ennél is több közöm legyen hozzá. Még csak az kéne. - Nem! Nem számít, kivéve ha Te vagy az a valaki... kizárt, hogy bármilyen formában rádbízzam magam... nem, ne is álmodj róla! Megpróbálom ellökni magamtól, de elég erősen tart ahhoz, hogy esélyesen nem lesz semmi a próbálkozásomból... pedig én tényleg ki szeretnék szabadulni innen. Minél előbb annál jobb.
Teljesen érhető, hogy nem olyan egyszerű elfogadni valamit, amire nem feltétlen akar ráeszmélni valaki, de valahogy még ezt is kifejezetten szórakoztatónak találom az ő esetében. Még az is rendkívül aranyos tőle, ahogy nagyokat pislog vagy értetelnül, avagy ártatlanul néz rám. - Hát, ha nem utálsz, akkor még jogosan hiszem, hogy van esélyem, nem? - Ezek szerint mégsem sikerült olyan rossz hatást elérnem nála. Pedig tényleg azt hittem, hogy gyűlöl, de talán jobban sikerült a bőre alá fészkelnem magam és egyenesen beleágyazni magam a gondolataiba, hogy egyszerűen nem tud elengedni. - Szóval azt mondod, hogy csinos kis buksim van? Ez igazán megtisztelő és rád is ugyanúgy igaz. - Örülök annak, hogy nem vagyok teljesen semleges a számára, vagy esetlegesen visszataszító. Bár ezzel eddig is tisztában voltam, de ahogy elhagyja ajkait azonnal melengeti a hideg kis lelkemet. Bár abban sem vagyok teljesen biztos, hogy van egyáltalán lelkem, amit igazán melengethetne. Látom rajta, hogy habár érti, de valahogy mégsem akarja érteni a szituációt ezért inkább minden tovább nélkül csúsztatom a kezemet a nyakára, majd olyan közel húzom magamhoz, hogy szinte csak egy lehelet választja el ajkainkat egymástól. - Mondjam még ennél is világosabban a dolgot? - Hatalmas vigyor terül az arcomon, ahogy a tekintetem egy pillanatra az ajkaira téved, ha menekülni akar a másik kezemmel még a derekát is megfogom, hogy egy helyben tarthassam. - Számít valamit, hogy ki világít rá arra, amit mélyen valahol már te is tudsz? - Lehet, hogy jobban járna valakivel, aki cirógatja a kis ártatlan lelkét és szépen-lassan felébreszti benne a vágyat, ami mindig is ott szunnyadt benne. Én azonban nem a lassú lépteimről vagyok híres így mondhatom azt is, hogy egy magaslatból rántom egyenest a mélybe, mert az valahogy sokkal jobban kézre áll nekem, mint a lassú és biztonságos, de rendkívül unalmas döcögés. Minél hamarabb nyílik ki igazán a szeme annál hamarabb fogadja el az igazságot és teljesedhet ki az élet adta lehetőségekben.
Elegem van, méghozzá nagyon. Még csak most kezdett elegem lenni, de máris nagyon van... van ennek értelme? Nem hiszem, és ha igen akkor se túl sok, de így jártam, úgy tűnik. Utálom, hogy úgy tűnik gyakorlatilag annyi értelme van annak, hogy hozzá beszélek, hogy mintha egy fallal akarnék mélyenszántó beszélgetést folytatni. A falat se érdekli mit mondok, de szerintem Atlast még úgy se érdekli, mint ahogy a falat érdekelné. Fogalmam sincs mit is akar tőlem tulajdonképpen, de valamit biztosan, különben már rég felszívódott volna az arrogáns mosolyával... a fenébe is a mosolyával! Azt se tudom miért is gondolok tulajdonképpen rá... ráadásul már akkor is, ha épp nincs a közelemben. Oké, azt hiszem kezdek bedilizni. Vagy ha nem, akkor valami egyéb súlyos probléma van velem, és sürgősen el kell mennem vele dokihoz. Nem hiszem el... és akkor még képes és megkérdezi, hogy miért utálom ennyire. Én?! Hát ő van mindig ott, ahol én is vagyok, akkor most ki utálja a másikat annyira, hogy ennyire az idegeire menjen? Nem hiszem, hogy én lennék a bűnös. - Szerintem rossz ajtón kopogtatsz, hallod? Egyrészt én nem utállak téged, csak... csak nem is szeretlek. De nem utállak. Másrészt pedig... igen, van egy sejtésem, hogy mit is forgatsz abban a csinos buksidban, de el kell keserítselek, tőlem olyat biztos nem kapsz! Soha, érted? Ne is álmodj róla! Ennek elment az esze.... vagy nekem, de egyikünknek biztosan. És mégis miért gondolkozom én ezen egyáltalán? Mikor teljesen egyértelmű, hogy nem, még véletlenül sem... mondom nem! Aha... mert az agyamnak biztosan tudok parancsolni... biztosan. Azért remélem, nem arra gondol amire gondolok, hogy gondol. Persze a következő kérdésével egyértelműsíti, hogy de bizony nagyon is arra gondol, én pedig szörnyülködve pislogok rá. Rosszul hallok? Nem, eddig nagyon is jól hallottam, kizárt, hogy most nem... akkor csak hülyének néz. Oké, azt még tudom kezelni... azt hiszem. - Ítélkezés? Önutálat? Felnyitni a szemem? Te... te... miről beszélsz? Mire akarod felnyitni a szemem? Ráadásul miért pont te? Ugyan miért segítenél te nekem bármiben is? Az eszem megáll... de komolyan. Tényleg azt hiszi, hogy bármit csinálhat és mondhat csak mert jól néz ki? Hát nem, ez nem így működik, és jó lenne, ha erre ő is rájönne. Ha nem megy magától, akkor majd segítek neki, hogy rájöjjön.
Talán, ha nem lenne ennyire szórakoztató az idegein táncolni már rég meguntam volna, de annyira látszik rajta, hogy szinte felborzolom az ideit majdnem minden tettemmel így egyszerűen nem tudok leállni. Na, meg aztán nem is nagyon tervezek egészen addig, amíg be nem ismeri magának, amit nagyon jól látok rajta. Úgyhogy igazából ő a saját maga legnagyobb ellensége. Csak segítenék meghozni neki egy döntést, avagy lépést, amivel közelebb kerülhetne a saját önmagához, de ha ennyire tiltakozik, akkor nekem ennyire kell megkörnyékeznem. Már kezdtem sajnálni, hogy nem esik le neki a tantusz. De talán egy teljesen más irányt kellene vennem a helyzetben. Viszont annak tényleg nem örülne, mert láthatóan irritálja a személyiségem. Pedig elég őszinte vagyok meg aztán eléggé nyitott is, nagyon is nyitott. - Mégis miért is utálsz engem ennyire? Tudod, hogy mi az, amitől az utálat csak egy hajszálnyira van? - Annyira szórakoztató, ahogy még igazából sértegetni sem tud. Mármint hallottam már igazán rosszabb szavakat is na meg aztán használtam is őket. Ez is egy olyan dolog, amibe még igazán bele kell rázódnia. Szinte látom rajta, ahogy pörögnek az agytekervényei és szépen-lassan össze is rakja a fejében a megfelelő képet magának. Már az is kész élmény, hogy ennek a folyamatnak szemtanúja lehettem. - Miért lenne bármi baj veled emiatt? Vagy akárkivel? Csak nem ítélkezel, akik másként hajszolják az élvezeteket? Természetes egy kis önutálat eleinte, de gondoltam segítek felnyitni a szemedet a nyilvánvalóra, hogy aztán sokkal könnyebben megbirkózhass a valósággal. - Mondhatni hatalmas szívességet teszek neki és még csak nem is sejti, hogy így van. Persze mondhatjuk azt, hogy kicsit felpörgetem számára az események, de valami szórakoztató kell legyen benne nekem is. Annyira jótét lélek nem vagyok, hogy bármit is csináljak, amiből nem lehet hasznom. Pont ezért nem járok már egy ideje túl sokat a központ közelébe. Kíváncsi vagyok mikor fognak a körmömre csapni miatta.
Sosem voltam olyan, aki minél messzebbről kerüli a munkát, annál jobb. Ahol tudok segítek, ez egyértelmű - ezért is kerestem fel a központot, és dolgozok velük. De az, hogy hallgassam Atlast, az nincs benne a munkaköri leírásomban. Vagy várjunk... a fene, nincs is munkaköri leírásom! Aha... lehet, hogy épp ez a probléma. Meg neki sincs, mert akkor tudná, hogy az egészen biztosan nem szerepel benne, hogy kollégák folyamatos zaklatása. Vagy látott ilyet benne bárki is? Nem hinném. Ő pedig mégis csinálja... mintha csak szándékosan lenne ott gyakorlatilag mindenhol is ahol én vagyok... amitől persze a falra tudok mászni. Néha már ott tartok, hogy lehet, hogy szó szerint is. - Hogy... micsoda? Oké... neked elmentek otthonról vagy sose voltak otthon? Mégis mi az, hogy kedves a szívemnek? Te?! Na ne nevettess, jó? És igenis egy egomán okostojás vagy! Nem tudom, miért pont engem fogott ki magának, de tényleg örülnék neki, ha végre találna magának másik játékszert. De... miért érzem úgy, hogy ez soha nem fog megtörténni? Most komolyan... miért kell sportot űznie abból, hogy az idegeimre menjen, ráadásul minél többször és minél gyorsabban? Csak... csak menjen el, de azt lehetőleg gyorsan tegye. - Mit kellene tudnom? Nagyokat pislogva próbálom meg összeszedni az összes működőképes agysejtemet ami még létezik, de az a gond, hogy egyelőre nem sokat sikerült találni. Amit igen, azt viszont sikerül mozgósítani, és valahogy összerakom magamban a képet... és csak remélni merem, hogy nem az van, amire gondolok, mert akkor nem tudom, mit csinálok. - Oké... te beteg vagy! Ugye csak beteg vagy, azért mondasz ilyeneket, és nem valami más oka van? Legfőképp meg nem velem van a gond? Mert akkor neeem, ne is álmodj róla! Tényleg nagyon remélem, hogy valami beteg tréfát űz velem, mert ha nem, akkor megvan az esélye, hogy lehet, többet nem jövök a központ közelébe. Vagyis... az a baj, hogy nem vagyok munkakerülő, úgyhogy nincs akkora szerencséje. Meg nekem se... nem tudom, mit akar tőlem ennyire, de láthatóan nem hagyja magát lerázni, és még élvezi is, hogy ennyire szabadulni szeretnék... jó lenne, ha a főnökék erre járnának, ők talán hatnának rá. Talán... bár szerintem Atlasra jelenleg semmi nem hatna, főleg nem az értelmes beszéd.
Leírhatatlan, hogy mennyire szórakoztató az idegein táncolni. Sokszor még csak tennem sem kell semmit és máris szinte automatikusan reagál pusztán a jelenlétemre is. Talán már bérmentesen élek a fejében, a gondolataiban? Nagyon boldoggá tudna tenni, ha így lenne. Valószínűleg így is van, hiszen úgy kerülgeti az utóbbi időben ezt a helyet, mint a forrókását és kétlem, hogy azért, mert hirtelen rendkívül büdösnek találná a munkát. Sokkal inkább én bújok meg a rejtőzködésének oka mögött. Pedig jobban örülnék, ha többet láthatnám. Még a végén házhoz kellene mennem, hogy együtt tölthessünk egy kis időt. Az olyan szomorú lenne. Vagy éppenséggel egy zseniális ötlet? - Egomán okostojás? Hát ilyen becenevet adsz annak, aki a kedves a szívednek? - Lehet, hogy megbújik a szavai mögött egy kis gyűlölet az irányomba, de nem tudom mivel érdemeltem mindezt ki. Csak szeretném felnyitni a szemét a nyilvánvalóra. Mondhatjuk azt is, hogy segítek neki anélkül, hogy igazán tudná, hogy segítek. Felfedezheti egy rejtett oldalát. Persze közelébe sem kerül az én rejtett oldalamnak. Vagy inkább én vagyok a rejtett oldal? Az utóbbi időben határozottan én élvezem többet a napsütést így már koránt sem nevezném magam olyan rejtettnek. - Nem? Ez igazán elszomorító. - Ajkaim lefelé konyulnak, mint aki tényleg mérhetetlenül sajnálja. Közben azonban egy percig sem hiszem el, hogy senki nem néz úgy rá, hogy vissza kell fogja a nyálának a csorgását. Mert azért valljuk be, hogy mágnesként vonzza az ember tekintetét. - Hát nem tudod? - Elnyomhatunk valamit olyan mélyen magunkban, hogy sokszor már mi is megfeledkezünk a létezéséről, de ezek szerint a jelenlétem sincs olyan hatással rá, mint ahogyan azt szeretném. De a gyűlöletet egy halovány vonal választja el attól, amire szükségem van tőle, úgyhogy még célba is érhetek. - Na, mi az? Elvitte a cica a nyelvedet? - Örülök, hogy nem húzódott el, vagy inkább lehetősége sem volt rá, mert nem számított arra, hogy megcirógatnám az arcát. - Még mindig nem sejted, hogy mi folyik itt?
Nem akarok itt lenni. Nagyon nem... nagyon szívesen lennék bárhol máshol, de itt, a központ előtt, ráadásul vele...na azt nem! És mégis, pontosan ez történik. Megpróbálok kihátrálni ebből az egészből... el a közelségétől, az érintésétől, mindentől... legszívesebben a központtól is elmenekülnék, de tudom, hogy nem tehetem meg. Egyelőre nem. Fogalmam sincs miért is csinálja tulajdonképpen, de olyan, mintha direkt mászna bele a személyes terembe. A fene vigye el! Akár szó szerint is, akkor nem beszélne nekem ilyen marhaságokat, hogy szépfiú. Aha... majd biztos. Mi lenne, ha végre nem velem foglalkozna, hanem mondjuk a saját dolgaival? Vagy olyan lehetőség nem létezik? Kár, pedig örülnék neki. - Miért, talán hagyma vagy, hogy sírhatnékom támadjon tőled? Ne is álmodj róla, hallod? Szóval ha tényleg miattam jöttél ide, akkor bocs, de szerintem vissza is mehetsz oda, ahonnan jöttél. Nem szokásom meghatódni... egomán okostojásoktól meg aztán végképp nem. Nem tervezek megfutamodni, eszemben sincs. Ezt pedig valószínűleg az előttem álló okostojás is nagyon jól tudja... sajnos. Épp ezért olyan nehéz visszafogni magam, hogy ne mondjak semmi olyat, amit később megbánhatnék. Méghozzá nagyon. - Ha tudni akarod, akkor nem, nem éreztetik. Ugyanis nincs mit éreztetni. Főleg nem neked... mégis miért mondasz nekem ilyeneket, hm? Meglepett, nagy szemekkel meredek rá, és már lépnék is el tőle, de sajnálatos módon túl későn jutott eszembe az ilyesmi, és nem tudtam elhátrálni az arcomat érő simogatástól. Paff... na jó, akkor most van az, hogy gyakorlatilag tényleg lefagytam és szó szerint nem tudok mást reagálni, minthogy nagyokat pislogok és a tőlem telhető legszúrósabb pillantásokkal illetem a srácot. Megérdemli, ehhez kétség sem fér, bár valószínűleg nem igazán fogja érdekelni.
Eléggé szomorú lennék, ha miattam nem járna ide a kisfiú. Talán tényleg halálra rémíti az igazság. Vagy az is lehet, hogy még a végén érzéseket keltek benne. Nem pusztán negatívakat, de pozitívokat is. Az pedig rendkívül szórakoztató lenne a számomra, hiszen ez az egész nekem csak egy játék semmi komoly nincs benne. Maximum az, hogy egy kicsit öntudatra ébredhet a segítségemmel. Nem volt célom a központtal maximum egy kicsit körbe nézni, hogy mennyire van még szükség rám errefelé, vagy mekkora lebaszást kapok azért, hogy nem voltam itt, amikor ott állt előtte, mint egy becsomagolt ajándék. Bolond lettem volna nem kihasználni. Próbálkozott hátrálni, de a közelemből nem szabadulhatott szinte szándékosan másztam bele a személyes terébe, amelyet már lassan sajátomnak is hívhatok. - Mi járatban erre? Meghatódnál, ha azt mondanám, hogy téged kerestelek? Vagy miattad jöttem ide? - Tény, hogy ennek a találkozónak a reményében érkeztem, de ha nem lett volna itt, akkor bemegyek egy kis körbe szaglászásra is, ha már úgy sem olyan gyakori, hogy az utóbbi időben erre járok. A kezemben van az irányítás így egyáltalán nem kívánja már meg a helyzet, hogy állandóan itt téblábóljak. Bár ettől még meg kell találnom a módját annak, hogy talpra álljak a magam módján, mert nem számíthatok állandóan arra, hogy majd Lilyn-ék gondoskodnak rólam, mintha nem lennék egy teljesen más ember. - Talán nem éreztetik veled eléggé, hogy milyen szépfiú vagy? - Széles vigyor terül el az arcomon és amennyiben nem húzódik el tőlem lágyan végig simítok az arcán. Igazán szomorú egy világ lenne, ha az igazán szép embereknek nem hoznák a tudatukra, hogy azok. A legkevesebb, hogy én ennyit megteszek a világért, hogy ezt a szerepet magamra vállalom. Már csak arra lenne szükségem a kemény szolgálataimért cserébe, hogy ő is hasonló bókokkal halmozzon el. Tudom, hogy akarja. Valahol mélyen biztos úgy gondolja, hogy nem vagyok rossz parti. Csak mondja ezt ki nekem szépen, hangosan. Hogy aztán egy életre békén hagyhassam.
Néha nekem is kijár egy - egy szabadnap, nem igaz? Mármint... ott a házimunka, ami ugyan nem akkora nagy dolog, de mégis, ott a munka az Outcast's Clubban, az önkénteskedés, amit szívesen csinálok, szó se róla, de néha igazán le tud fárasztani. Pontosabban nem is maga az önkénteskedés fáraszt le, mert szeretek másokon segíteni... hanem egy bizonyos személy akasztja meg a fogaskerekeimet. Igen, Atlas. Neki aztán hiába mondom, hogy ne csináljon vagy mondjon bizonyos dolgokat, mintha direkt, csak azért is azt teszi vagy mondja amit direkt kérem, hogy ne. Most vagy láthatatlan és hallhatatlan vagyok, vagy ő süket, vagy a falnak beszélek... vagy egészen egyszerűen csak magasról és nagy ívben letojja amit kérek tőle. Csak mert miért is ne, ugyebár. Csak mert én mondtam, és akkor az már igazából mindegy is... olyan, mintha nem is mondtam volna semmit. Pff! Az eszem megáll, a fene egye meg azt a hihetetlen magabiztosságát. Mintha minden is az ölébe hullna amit megkíván. Mr. Mindigmindenttudokésaztisjobbbanmintte. Ááááá! Fogalmam sincs, hogy mégis miért járnak a gondolataim éppen körülötte, amikor annyi minden máson gondolkozhatnék. De tényleg... nem létezik, hogy van valami titkos képessége, és még a gondolataimra és hatással van... ugye nem? Nagyon remélem, hogy nem, különben itt még bajok lesznek... méghozzá nem is kicsik. Azért egyelőre próbálom nem mutatni, hogy mi a nagy büdös harcihelyzet... az kéne még, hogy rájöjjön, hogy rá gondoltam. Ráadásul még én magam sem tudom, hogy mégis mi a fenéért. Mintha megérezte volna ezt az egész katyvaszt ami bennem van - ami nem lehet, mert nem gondolatolvasó, ugye? Legalábbis nem tudok róla, hogy az lenne... - néhány pillanattal később ér oda a központhoz mint én. Megpróbálom kikerülni, de ő gyorsabbnak bizonyul, így még mielőtt egyáltalán elindulhatnék már mellettem is áll, és közel hajol hozzám... olyan közel, ami már valahogy kényelmetlen közelségnek bizonyul. - Neked is szia! Mi járatban erre? És ne nevezz Szépfiúnak, hallod? Az utolsó mondatot, már szinte alig lehet hallani, érteni meg aztán még nehezebben, hiszen összeszorított fogaimon keresztül eresztem ki a levegőre. Mondjuk amilyen szerencsém van úgyis meghallja és válaszol rá valamit, amitől szinte biztosan felmegy bennem a pumpa... de őszintén nem is nagyon számítok másra, ha róla van szó.
Az utóbbi időben az egyetlen szórakozás forrásom is el tünedezni látszott a központból. Ennek köszönhetően pedig én is egyre kevesebbet bukkantam fel a környékén. Főleg, hogy már nem voltam köteles fenntartani egy látszatott, ami amúgy sem volt ínyemre eddig sem. Most pedig, mintha még az utolsó lehetőséget is megvonták volna tőlem, hogy jól érezzem magam. Tény, hogy valószínűleg Ren nem így vélekedett a dologról. De ugyan már. Nincs mit szégyellni a teljesen nyilvánvalón. Ugyanakkor igazán el kell gondolkodnom azon, hogy mégis mi számít nyilvánvalónak. A legtöbben azt sem veszik észre, hogy egy gyönyörű nő elképesztően igyekszik férfinak kiadni magát. Nem azért, de vannak szépségek, amelyeket semmilyen álca nem tehet semmissé. De ezek szerint a vadászegyesület nem az eszükről híres. Mármint nem lelőttek egy embert, mert azt hitték vad? Ezek után tényleg nem tudom, hogy mit kellene gondolnom róluk. Nem sok jót. De inkább nem is rágódom rajta túl sokat. Nem az én dolgom. Tényleges cél nem vezérel ahogy a központ felé haladok. Ha ott találom a célpontomat, akkor talán itt maradok egy kicsit máskülönben megyek találok valamit, ami érdekesebb lehet. Azonban nem gondoltam, hogy a szerencse az utóbbi időben valahogy az oldalamra állt. A kezemben van az irányítás. Most pedig a szórakozásom forrása áll a központ bejárata előtt. Automatikusan hatalmas vigyor terül el az arcomon és nem is húzom tovább az időt óvatosan mögé lopakodok. Olyan közel amennyire csak lehetséges mielőtt még észrevehetne majd közel hajolva hozzá a fülébe suttogok. - Szia szépfiú, rég láttalak. - Szinte tűkön ülve várom a reakcióját, mintha csak ezért a pillanatért élne a lelkem.
Nem, nem nem! Azért sem! Még véletlenül sem vagyok hajlandó a mai nap folyamán átlépni a központ kapuját! Kizárt... bármennyire is tudom, hogy mennem kellene, mert hát segíteni jó dolog, meg nem tudom, de bizonyos körülmények ellene szólnak. Bizonyos elég erősen közrejátszó körülmények. Például hogy valamilyen furcsa oknál fogva semmi kedvem nincs hozzá. Meg hogy szinte ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy ott eszi a fene Atlast is. Már elnézést a kifejezésért, de tényleg. Azóta az eset óta ha tehetem nagy ívben elkerülöm. Nehogy még véletlenül valami olyasmit mondjon, amit nem igazán kellene. Vagy esetleg én. Mondjuk ez utóbbitól lehet jobban kellene tartanom. Oké, tudom, hogy nem kerülhetem el örökké, mert hát egy idő után feltűnik, ha nem megyek be az adománygyűjtő központba... de próbálkozni attól még lehet. Sőt, ebben az esetben azt hiszem kifejezetten kötelező próbálkozni... mert nehogymár neki legyen igaza a végén, és az övé legyen az utolsó szó! Ennyi büszkeség még belém is szorult, hogy ne hagyjam magam. Úgyhogy úgy döntök, hogy ma majdhogynem mindenhová is megyek, csak épp a központba nem, nehogy véletlenül összefussak Mr. Igazamvanéstudomis Őpimaszságával. Köszönöm szépen, abból jelenleg nem kérek. Mondjuk szerintem később sem fogok kérni, de az még a jövő zenéje. Ahelyett, hogy azt tenném, amit egyébként valószínűleg tennem kellene gyakorlatilag szinte mindent is csinálok. Segítek Tongnak a ház körül, sétálok, elmegyek bevásárolni az aznapi ebédhez, ilyenek. Nem igazán figyelem, merre megyek, csak sétálok amerre a lábam visz. Ezért is nézek egy nagyot, amikor egy idő után pontosan ott kötök ki, amit el akarok kerülni: az adománygyűjtő központ előtt. A fenébe! Hogy ezt hogy sikerült, arról fogalmam sincs, de jobb, ha minél hamarabb eltűnök innen, mielőtt valamelyikük észreveszi hogy itt vagyok. Esetleg maga Atlas. Na, az hiányzik a lehető legkevésbé. De hátha megúszom... ha meg mégse, hát... akkor a Sors akarta így, és majd lesz valahogy.