I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2022-05-16, 23:49
Celeste && Nick
Hamarabb is elindulhattam volna. Még jó idő volt mikor a szállítmányt hozták és mivel a délelőttöm nagy részét John-nál töltöttem ezért úgy éreztem illene dolgoznom is valamit, hogy tiszta lelkiismerettel mehessek haza a nap végén. De mint mindig, most is eltelt az idő azzal, hogy az újdonságokat alapos állapotfelmérésnek vessem alá, pláne úgy, hogy volt köztük néhány igazi ritkaság is, amit az egyik gyűjtő ismerősöm kérésére szereztem be, azok pedig extra odafigyelést igényelnek. Az órák így gyorsan teltek, az idő pedig egyre romlott, mit sem törődve azzal hogy én reggel még a motorommal indultam el dolgozni - máskor se szokott, és ez az odafigyelés általában kölcsönös. Nem nagyon vettem tehát zokon mikor a boltból kilépve hűvös eső csapott az arcomba, csak megszaporáztam a lépteimet amik a gondosan letakart motoromhoz vittek. A kétkerekű csoda közel sem volt a legpraktikusabb ebben az időjárásban, de mivel szóba sem jöhetett, hogy nélküle térjek haza, ezért csak nyakig húztam a bőrdzsekim cipzárját és felkészültem rá, hogy dacoljak az elemekkel. Nem voltam egy finnyás fickó, de jobb állapotot is el tudtam volna képzelni a napom zárására, mint hogy vízszűrőként hasítsak keresztül a városon. De nem kenyerem a panaszkodás. Kulcs és indít. Ha az eső azt akarta nekem üzenni, hogy a munkám végeztével menjek egyenesen haza, hát nem számolt a keményfejű fajtámmal. Szokásomhoz hűen mindenképp az Outcasts' felé akartam kanyarodni, mert kíváncsi voltam vajon Celeste a klubban van-e még vagy a rossz időre való tekintettel már régen bezárt. Persze nem tudom mit tettem volna ha még ott van: beállítok hozzá csurom vizesen vagy esetleg felajánlom neki, hogy ha végzett hazaviszem? Ha a klubjában hagyott pocsolyák és a motoromon való bőrig ázás között kéne választania, valószínűleg jobban jár, ha már rég otthon van. De azért csak arra vettem az irányt, már csak megszokásból is - nem kerülő volt ez már, hanem a bevett utam hazafele. Már az esőfüggönyön keresztül is távolról látom, hogy az Outcasts' sötétségbe burkolózik, ezért megkönnyebbüléssel vegyes beletörődéssel hajtanék tovább, mikor a szemem sarkából mozgolódást veszek észre az egyik kis utcában. A korábbi megkönnyebbülésem gyorsan köddé válik, helyét gyanakvó vészjelzés veszi át amikor egy női alakot fedezek fel két férfi társaságában. Még épp látom, ahogy a lány megüti az egyik férfit és gondolkodás nélkül fordítom arra a járművemet, állítom le a motort és egy pillanattal később már a nedves utcakövön csattannak a bakancsaim. - Jó estét, uraim. Azt hiszem a hölgy világosan kifejezte a nemtetszését - kezdem szándékosan gúnyosan megnyomva a megszólítást, mert a két részegnek tetsző alak aligha érdemel udvariaskodást. Lassan indulok meg feléjük, a hangom nyugodt és kimért, nem akarom nagyobb bajba keverni a nőt, mint amiben sejtéseim szerint van. Hősködés ide vagy oda, felmérem mivel van dolgom. Ketten vannak, nagydarabok, de határozottan úgy néznek ki, mint akik korábban már alaposan felöntöttek a garatra. Nem mintha ez felmentené őket bármi alól - kezet emeltek egy nőre, és nekem lenne a legnagyobb öröm, ha testközelből demonstrálhatnám az erről alkotott véleményemet. Visszafojtott haragomat egészen addig vagyok képes leplezni, amíg a tagbaszakadt fickó arrébb nem lép és meg nem látom, hogy a falhoz szegezett nő Celeste. Mocskos rohadékok! Két határozott lépésembe telik, hogy közéjük lépjek, a közelebb esőt a ruhájánál fogva ragadom meg és hajolok a piától bűzölgő arcába. - Eszedbe se jusson még egyszer hozzáérni - a korábbi higgadtság a múlté, hangom ellentmondást nem tűrő, rideg fenyegetés. Ellököm magamtól mielőtt még ütésre lendíthetné az öklét, a nekemszánt jobbost a segítségére siető társa kapja tőlem. Ha balhéról van szó, általában gyakrabban fejezem be, mint hogy kezdeményezzem. Kerülöm az erőszakot, amíg látok lehetőséget diplomatikusabb megoldásokra. A verekedést tényleg csak a végső esetben tekintem annak - elég csetepatéban volt részem ahhoz, hogy tudjam, hogy a másnapos monokli koránt sem valami vonzó harci sérülés. De már ott elbaszták a dolgot, hogy nem mentek inkább haza az utolsó feles után. - Cel... Jól vagy? - nem fordulok hátra, mert biztosra veszem, hogy a mocsok revansot akar venni, amint abbahagyja a szédelgést, de tudnom kell, hogy hogy van. Ha megerősíti a reményeim, az sem enyhít a dühömön, de megnyugtat annyira, hogy megjegyezzem: - Remek ütés volt a korábbi - dicsérem meg, hogy eltereljem a figyelmét. - Én se csináltam volna jobban - igyekszem valódi könnyedséget csempészni a hangomba, hátha tudok legalább egy leheletnyit enyhíteni az ijedtségén. Figyelmemet azonban csak rövid ideig tudom megosztani vele, a betört orrú fazon bosszúsan talpra kecmereg és a válogatás nélküli káromkodását egyértelmű hadüzenetnek tekintem. Te akartad.
Csak egy egészen kicsivel zártam be korábban, csak húsz percen múlt az egész, és nem történik meg a baj. Hónap vége van, hét közepe, ráadásul az eső is úgy esik, mintha dézsából öntenék, tehát adott volt a klub üressége. Ezért volna jó meleg itallal, és legalább street fooddal szolgálni, de, ha valaki enni akar, akkor az úgyis a Tiana’s-ba tér be. Ott egyébként is ügyesebb a séf, mint én. Nem sietek a zárással, nem rohanok el, nyugodtan mosogatok, törölgetek, felseprek, felmosok, megállapítom, hogy holnap egy kicsit korábban kell jönnöm, hogy port törölgessek, kikapcsolom a gépeket, amiket ki kell húzni a konnektorból, kihúzom, elteszem a pénzt a trezorba, lekapcsolom a lámpákat, és még a fűtést is lecsavarom, mielőtt egyáltalán felhúznám a bőrdzsekimet. Bolond vagyok, hogy nem hordok magamnál mindig esernyőt, mert Bloomcrown időjárása rettentően szeszélyes: reggel hétágra sütött a Nap, de aztán feltámadt a szél, és összehordta az ég felhőit, hogy éppen a városrész fölött tornyosuljanak, és adják ki magukból azt a sok, rettentően sok, hideg vizet. Még szerencse, hogy van itt egy kapucnis pulóverem, amit magamra kaptam, így annak a kapucniját húzom a fejemre – nem, mintha túlságosan is sokat érne, de a semminél mégis csak több, nem igaz? Aztán beriasztok. Elforgatom a kulcsaimat mindkét zár, apró nyílásában, melyek kattanva jelzik, hogy óvva őrzik a helyet holnapig. Zsebre vágom a nyitók alkotta csomót, és elindítom a zenét. Talán nem is az volt a baj, hogy korábban jöttem el, talán, ha nem némítom el a külvilágot, ha óvatosabb vagyok, akkor lehet, hogy mindez nem történik meg. Még egy utolsó pillantást vetek a járdára, kikerülve egy tócsát, aminek a felszínén a városka fényei elterülnek, fuzionálnak, mintha csak kifröccsent olaj lebegne a felszínén, és egy lány, smaragdzöld szemekkel, meg egy kecske néz vissza rám. Még mielőtt visszaléphetnék, jobban szemügyre vehetném a jelenést, elakad a lélegzetem, de nem azért, amit a késő esti fények játékában véltem felfedezni a pocsolyában. Nem. Erős kezek szorítása a felkarjaimon, megmarkolnak, és rántanak el, szinte kicsúszik a talaj a lábam alól a rettentő erőtől, ami felnyalábol, mintha pihekönnyű volnék, vagy, mintha annak lenne földöntúli ereje. Egy férfi löki a testemet a hideg, mocskos téglafalnak, koponyám tompán koppan, valósággal nekiszegez az épület oldalának, és, csak akkor látom, hogy ketten vannak, amikor kinyitom a szemeimet. Valóban ketten vannak, vagy kettőt látok? Külön mozdulnak: az egyik erőszakosan mászik a képembe, meglepően lágy mozdulattal veszi ki a fülhallgatót a fülemből, mely, mint két, élettelen kígyó módjára hullik a kabátomra. Gomolygó lehelete bűzlik az alkoholtól, bőréből szeszpárát izzad, ruhái beitták a cigaretta szúrós szagát. Felfordul a gyomrom, pedig egészen addig még egyetlen szót sem szóltak. - Nincs pénzem – feszülök neki, és megpróbálok ellépni kettejük között, de esélyem sincs. Kinevetnek, és úgy állnak körbe, mint a dögkeselyűk egy falatnyi, eléjük vetett koncot. És úgy is néznek rám. - Nem a pénzed kell – mondja a másik, aki hátrébb áll, és keze az arcom felé indul, de csak az egyik kósza, nyirkos tincset veszi ujjai közé, miközben gyalázatos mosoly feszül borostás képére. Sikítani akarok, és egy elhaló nyikkanás hagyja el a torkomat, mielőtt a közelebbi befogja a tenyerével. - Viselkedj, amíg még finom úriemberek módjára bánunk veled – egészen közel hajolva recsegi a fülembe e szavakat. Rúgkapálok, ujjaimat ökölbe szorítva lendítem meg a karomat, reccsenve törik az orrnyerge, de ettől csak még idegesebbek lesznek mindketten. Éles fény szeli át az éjszaka sötétjét, és csak ekkor leszek figyelmes a jármű jellegzetes bőgésére, amely szinte azonnal le is áll. Illetve leállítják. Nick.