I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot
Olyan kérdést tett fel, amire sem ő, sem én nem tudtam válaszolni. De őszintén szólva még tippjeim sem voltak. Még épp, hogy csak elkezdtünk emlékezni… nem tudhattunk mindent. - Van egy olyan érzésem, hogy apránként még több emlékünk visszatér majd. Úgy gondolom, nem csupán ennyi a történetünk, mint amit olvastunk, hiszen nem vagyunk halottak. A mese vége nem lett egyenlő a mi végünkkel… nem tartod furcsának? – Hagytam néhány pillanatot, hogy gondolkozzon ezen, de aztán el is engedtem a témát. Tényleg időt akartam hagyni magunknak, a fejünknek, hogy újabb emlékekkel rukkoljon elő. Érezte, hogy van még valami, sőt, sok dolog, amiről fogalmunk sincs. A tekintete mindent elárult, ezért sem vártam választ, hanem csókoltam meg. Hiányzott az édes ajka, bármennyire is próbáltam volna letagadni ezt. Előtte igen, jó lett volna tagadni, mert tudtam, hogy ez, ami köztünk most fellángolt, nem tartós. Neki nincs szüksége rám, elvégre nem véletlenül történt az a múltban, ami. Ő a határozott és független nő, aki egymaga akar helytállni a világban. Pedig sosem tartottam törékenynek vagy gyengének, nem ezért voltam vele, hanem sokkal inkább ténylegesen mellette álltam – mindenben. De hát ez nem kellett. Biztos, hogy én is hibáztam, nem tudom, de nem is akarok erről beszélni vele. Ezúttal ő tapasztotta ajkait az enyémre és ebbe már teljesen bele is merültem. Vággyal telve faltam az ajkait, arcára simítva, mikor is elszakadt tőlem. Meglepve hallgattam a szavait, amik ki is zökkentettek iménti mámoros hangulatomból kicsit. Nekem kellett volna döntenem? Komolyan? Ő volt, aki először kezdeményezett, most meg visszadobja a labdát? Noha ő választásnak nevezte, ez inkább egy döntés volt, aminek nem tudtam a következményét. A hajával kezdtem játszani, igazgatni, miközben a szemeit fürkésztem. - Mindketten tudjuk, hogy pillanatnyi öröm ez csupán. Holnap, ha felkelsz, ugyanúgy a pokolra kívánsz majd, mint ma, mikor felébredtél – Sóhajtottam egy nagyobbat. – De… - Az ajkaira csúsztattam az ujjamat, majd onnan az állára és megfogtam gyengéden. - …nekem ez tökéletesen megfelel. Menjünk ebből a gyerekkuckóból, mielőbb rosszul leszek tőle – Egy aprót csókot nyomtam a szájára, mielőtt felkeltem volna a földről és a kezemet nyújtottam neki. – Gyere velem, Nestia – Én Nestiám. Még ha nem is mondhattam ezt ki neki. Ha megfogta a kezem, akkor felhúztam a földről. Azonban utána elengedtem, hisz nem egy szerelmes gerlicepárként akartunk távozni – mondhattam a kettőnk nevében, talán?!, hanem úgy, ahogy jöttünk. Elindultam hát kifelé, szlalomozva a gyerek asztalok és mini székek, meg könyves polcok között.
393 szó kedvesem
aláírás helye
Nem szórt rá senki csillámport
Lysanthir Hendrix
Gazember
Mesehõs :
Peter Pan Captain Hook
Egyszer volt, hol nem volt... :
A pirate's life is one to love
Some say, "Let it go" but I say, "Hell no!"
Valahol nem csak a mesei felhang töltött el borzongással, hanem az is, hogy ő és én elkezdtünk csapatként együtt dolgozni, ahogy régen. Nem akarom, hogy újra az életem része legyen olyan szinten, hiszen végre egyenesben vagyok. Nem függök senkitől, főleg nem egy hozzá hasonló férfitől. A legjobb döntésem volt, hogy újra írtam a bár szerződését és ezen a mostani helyzet se változtathat. Az enyém, sőt maga az ötlet is tőlem származott anno, ő csak velem együtt lelkesedett és vitte a boltot, persze mielőtt teljesen elvesztettem volna az eszem szerencsére Sev ráébresztett, hogy jobb nekem egyedül. Mégis, ahogy a régmúltról beszélgetünk mindketten nosztalgikus állapotba kerülünk és a jobbik részére gondolunk egy ideig. Természetesen nem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy egy könyvtár gyerekrészlegében vagyunk és a saját meséinket keressük. Csodálom, hogy a könyvtáros nem néz minket teljesen bolondnak, bár ahogy láttam annyira nem érdekli mi zajlik az épület falain belül, míg csend és hullaszag uralkodik. Végig hallgattam a történetem és minden összeállt, de a vége egyáltalán nem tetszett. Hányingerem lett a boldog befejezéstől, ami mindenkinek járt, kivéve engem. Mégis Lys egyetért velem abban, hogy milyen undorító a mézes-mázas happy end, amin meg sem lepődők, hiszen az ő történetében neki se járt sokkalta jobb vég nálam. Elheveredik mellettem, majd hasonló helyzetbe vágja magát, mint én. - De ha emlékeznünk kell a múltunkra, akkor miért kerültünk egyáltalán ide és miért csak most ébredtünk fel? - teszem fel a kérdéseimet, melyekre nem biztos, hogy most kapunk választ. De az biztos, hogy ha mi ketten gonosztevők itt vagyunk, akkor talán rajtunk kívül más mesékből is itt lehetnek. Azért kaptunk új esélyt, hogy végre a gonoszok elnyerjék a saját boldog befejezésüket? Túl sok a megválaszoltalan kérdés és sokkalta jobbnak tűnik elveszni a pillanatban, hogy végre mi ketten nem öljük egymást. Ahogy közeledek felé felteszi azt a bizonyos kérdést, amiről hallani se akarok igazán és már éppen elhúznám a számat egy undok válasszal egybekötve, amit megelőz azzal, hogy megszünteti a távolságot és egy apró csókot lehel az ajkaimra. Kérdőn felemelem az egyik szemöldököm, amolyan "most komolyan?" nézéssel. Mégis az ajkaimba suttog és végig simít az arcomon. Az az áruló szívem egy hatalmasat dobban és feleleveníti a rég elnyomott érzéseket az irányába. Mielőtt bármit mondanék és ezzel elrontanám a pillanatot a maradék levegőréteget is megszüntetem kettőnk közt és egy igazi szenvedélyes csókot lehelek ajkaira. Ha már ő nem volt hajlandó rendesen megadni, amire vágyom, akkor kénytelen vagyok elvenni azt. Erőszakról szó sincs, hiszen az előbb ő kezdeményezett. Mégis elszakitom magam tőle és a szemeibe nézek. - Két lehetőségünk van. Vagy fogjuk magunkat és elmegyünk a a hajódra, hogy befejezzük azt, amit az előbb elkezdtünk vagy magunkhoz vesszük a könyveket, hogy tanulmányozzuk és többet megtudjunk a múltról és arról miként kerültünk ide. A választás a tiéd, most az egyszer - suttogom neki, de egyetlen pillanatra se veszem le róla a szemeimet. Talán jobb volna ölni egymást, mint teret engedni az elnyomott vágyaknak. Könnyebb utálni őt, mint közel engedni magamhoz és megsérülni.
Azért egy kicsit örömmel töltött el, hogy hasonlóan látta kettőnket, mint én. Legalábbis, ami a csapatmunkát illeti, más témakörben kétlem, hogy egy véleményen lett volna velem. Gyűlöltem azt a szakadékot kettőnk között, ami kialakult. Nem értettem, mi történt és miért, de már kár volt a múltat felkavarni. A jelenre kellett koncentrálnunk, mégsem tudtam elmenni teljesen a kijelentése mellett. - Milyen jó is volt az – Egy hosszabb pillanatig elidőzött rajta a tekintetem, majd inkább elszakítottam róla. Nem hagyhattam, hogy fogságba ejtsen ez a nő, hisz nem volt jövőnk. Túlságosan mély sebeket ejtettünk egymáson. Megtaláltuk végül a mesekönyvet, ami az ő történetét rejtette. Nem akartam felkavarni, sőt, éreztetni akartam vele, hogy nem lesz semmi gond – bármit is rejtsen a könyv. Nem tudtam, mi jár a fejében a közeledésem kapcsán, de nem tolta el a kezem, így betudtam annak, hogy most ez jóleshetett neki. Aztán olvasni kezdtem, keresni azt a részt, amelyikből rájöhetünk, ő ki lehet. És megleltük. Eleinte nem gondoltam, hogy pont ez a polip boszorkány lesz ő, de minden jel arra mutatott, hogy igen. Akárhonnan néztem, belevaló nő volt már a meséjében is. Nem járt neki happy end… ugyanolyan gonosz szerepet osztottak rá, mint rám. Ezen elgondolkodtam egy kicsit, de a hangja kirántott ebből. - Tényleg az – Ha a saját mesémre gondoltam, az nem tűnt annyira vészesnek, pedig én is halált érdemeltem. A gonosz Hook kapitány. De abba senki sem gondolt bele, hogy azok a gyerekek mit művelhettek, amivel kivívták az ellenszenvemet. Az mondjuk igaz, hogy ez még nekem sem rémlett tisztán. Megannyi kérdést vetett fel bennem az egész. Kíváncsian kezdtem figyelni a nőt, miközben már mellette hevertem a szőnyegen. Aztán felkönyököltem a jobbommal és így fürkésztem az arcát. - Így már érthető. Akármi is hozott ide minket, valahogy emlékeztetni is akart minket arra, kik vagyunk. A bárod neve, vagy a… a boltomé. – Ticking Crocodile Fishing Center. Ekkor tudatosult bennem. Elhúztam a számat, mert az az idegesítő órakattogás jutott eszembe róla mindig. Nem is értem, miért nem változtattam meg a nevét egy idő után… Nestia kérdése váratlanul ért és hirtelenjében nem is tudtam, mit reagáljak rá. De már egészen közel volt hozzám, szinte éreztem a leheletét magamon. - Biztos vagy benne? – Nem azért kérdeztem, mert én ne akartam volna, csupán azt nem akartam, hogy majd később hozzám vágja ezt is. Elég volt a háborúskodásból. Azonban, mielőtt válaszolhatott volna, megtörtem a távolságot kettőnk között egy röpke csókkal, ami alig tartott tovább néhány másodpercnél. Ezután néztem újra rá, kérdőn. – Sokkal jobb így, amikor nem öljük egymást – Suttogtam az ajkaiba. Szabad balommal simítottam az arcára lassan. Tudtam, hogy ha ennek az egésznek vége, átkozni fogom magam és ő is, de nem foglalkoztam vele. Legalább lesz mit mesélnem Tremontnak.
444 szó kedvesem
aláírás helye
Nem szórt rá senki csillámport
Lysanthir Hendrix
Gazember
Mesehõs :
Peter Pan Captain Hook
Egyszer volt, hol nem volt... :
A pirate's life is one to love
Some say, "Let it go" but I say, "Hell no!"
Ha pár nappal előbb valaki azzal jön nekem, hogy minden problémámra mesekönyvekben lelem majd a megoldást biztos, hogy kinevettem volna. Ellenben most valamiféle megnyugvást és izgalmat érzek egyszerre, mint mikor lerakattuk az Agónia alapkövét. A fejem csordultig telt az új információkkal és megemésztendőkkel is egyaránt. Viszont az biztos, hogy különböző könyvekből "érkeztünk", de mégis hogyan kerültünk ide egyáltalán? Miért van az, hogy egy kérdésre választ lelünk, miközben ezernyi új tűnik fel? - Eddig sikeres volt a csapatmunkánk, ezzel nem vitatkozhatok, ami pedig a jó csapatot illeti... - egy sokat sejtető mosolyt villantok és közelebb hajolok hozzá -... volt idő, amikor elég jól értettünk egymás nyelvén - végig futtatom rajta a pillantásom. Direkt fogalmazok így, hiszen tudja melyik részére gondolok annak a bizonyos közös múltnak. Az utóbbi pár órában szívesen felelevenítettem volna azokat az emlékeket, persze az agyam hátsó zuga óvatosságra int, de pár órányi szórakozás bárkinek kijár, nem de bár? Közben tovább kutakodtunk, hátha megtaláljuk az én történetem, ami kettős érzéseket keltett bennem. Akarom is tudni meg nem is. Most minden annyira jól megy és az emlékeim alapján félek, hogy kicsoda vagy micsoda lehettem odaát. Remegő kézzel adom neki oda készségesen a könyvet, de egy részem piszkosul ellenkezik. A pihe-puha szőnyegen elnyúlva a kezem után nyúl, mire kissé felemelem a fejem és hálásan rá nézek. Miért jelent még mindig ilyen sokat nekem ez a férfi? A könyökeimmel megtámasztom magam úgy helyezkedik félig ülő pozícióba az arcát kémlelem, míg ő a könyvbe temetkezik. Morgása hallatán felhúztam az egyik szemöldököm, hiszen fogalmam sincs mire gondolhat. Végül beszélni kezd, mire egyre több emlék kúszik elő a barlangomról, a kis drágáimról és a gyűjteményemről. Az a kis fruska, Ariel. Mérgesen morranok egyet, majd tovább szemlélem az elém táruló képek tucatját. Erik, hát persze a gyönyörű kék szemeivel, a fiú hidegen hagyott, csak az alku miatt volt rá szükségem. A lányka hangja a nyakláncomba rejtve.... Triton! A szigony! A hajóra nem akarok emlékezni újra, úgyhogy az utolsó fájdalmas képeket lesöpröm magamról. - Gyomorforgató egy happy end, ha engem kérdezel... - válaszolok még mindig morogva, majd bólintok egyet a kérdésére. Nem könnyű szavakba öntenem mindazt, amit eddig láttam, miközben ő leheveredik mellém. - Míg hallgattalak minden beugrott és világossá vált a múlttal kapcsolatban. Azt hiszem nem véletlen, hogy Agónia lett a bár neve - gondolkodok hangosan, apró mosollyal az arcomon, majd rá emelem a tekintetem - Volt két angolnám, Agónia és Begónia - magyarázom meg neki gyorsan, majd elgondolkodom. Mégis mi lehet velük? Élnek egyáltalán ebben a világban az én kis drágaságaim? Megrázom a fejem, majd újfent Lysre emelem a tekintetem. - Nem lehetne, hogy ezt az egészet elfelejtjük egy kis időre és kellemesebb emlékekre cseréljük? - búgom neki, egészen közel hajolva hozzá. Még egy kis ideig ki akarom élvezni, hogy ilyen jó társaságnak bizonyul és ha lehet belsőséges formában.
Kezdett minden értelmet nyerni azzal, hogy Nestiával felkutattuk és meg is találtuk a saját mesémet. A történetemet – avagy a múltamat. De még mindig nem volt kerek az egész. Éreztem, hogy a könyv csupán egy kis szelete annak, amire emlékeznem kellett volna, viszont az sem volt utolsó, hogy rájöjjünk, ő honnan érkezett. - Halvány lila gőzöm sincs, de hidd el, előbb vagy utóbb rájövök… vagy rájövünk, ha továbbra is összedolgozunk – Itt megálltam egy kis időre, amolyan hatásszünetet tartva – Jó csapat vagyunk, megéri együtt ténykednünk. – Magyaráztam, bízva abban, hogy ő is hasonlóan gondolkozik, mint én. Elkezdtem kutakodni a következő könyv után. Valami tengerhez kapcsolódó borítót kerestem, hátha azzal találom meg Nestia történetét, de ő végül ügyesebbnek bizonyult. - Na, kérem szépen – Nyújtottam a kezem és át is vettem tőle, de a tekintetem megakadt rajta. Látszott, hogy tart attól, mit fogunk találni. Habár derengett neki halványan ez-az, az éles szúrás a gyomrában, a tenger, de ennél több még nem. – Hé, nem lesz baj! – Szabad kezemmel megérintettem az övét, épp hogy csak végigsimítottam a kézfején, majd inkább fellapoztam a könyvet. A képek alapján próbáltam először besaccolni, mely lapokat kellene átfutnom. Az egyik alakon, egy polip nőszemélyen akadt meg a szemem. Felvontam a szemöldökömet és halványan elmosolyodtam, de megráztam a fejem. - Kizárt, hogy ő te legyél… - Mormogtam inkább saját magamnak, mintsem neki, de ahogy tovább lapozgattam, elértem ahhoz a jelenethez, amit ő maga említett már. A hajó és a szúrás a gyomrában. – A tengerek gonosz boszorkánya, Ursula. Teste polipéhoz hasonlít, ravasz és fondorlatos, különös tehetsége van a varázsláshoz. A mesében szerepel egy hableány, Ariel, – Egy pillanatra megálltam, bevillant valami, aztán ez a kép el is tűnt, hiába kaptam utána. Különös. – akinek a hangját elveszi a tengeri boszorkány, hogy megkaparinthassa Eric herceget… és szerepel még Ariel apja, Triton király, a tenger istene. – Érdekes mesének tűnt, annyi szent. – A történet végén Ursula meghal, miközben egy hajó orrán felnyársalódik, aztán mindenki más megkapja a happy endet – A homlokomat ráncoltam, majd a szemeimet forgattam. Sem neki, sem nekem nem jutott happy end? Milyen érdekes… A nőre emeltem a tekintetem, várva a reakcióját. – Dereng valami mindebből? Ha még a földön feküdt, a puha szőnyegen, akkor leheveredtem mellé és így figyeltem őt tovább. Kezdtem azon törni a fejem, nem lehetett véletlen, hogy kaptunk még egy esélyt. Na nem ő és én, hanem úgy egyáltalán, mint gonosz mesehősök… mintha itt tiszta lapunk lett volna, hogy új történetet írjunk. De valahol éreztem, hogy ez korán sem ilyen egyszerű. Volt itt még néhány tisztázatlan dolog és sötétfolt a sztoriban.
417 szó megérkeztem, kedvesem
aláírás helye
Nem szórt rá senki csillámport
Nestia Suralu csillámport hintett rá
Lysanthir Hendrix
Gazember
Mesehõs :
Peter Pan Captain Hook
Egyszer volt, hol nem volt... :
A pirate's life is one to love
Some say, "Let it go" but I say, "Hell no!"
Temérdek gondolat kavarog a fejemben kezdve az új emlékekkel a múltamat illetően a régi ismerősökön át az érzésekig. Olyan furcsán jó mellette lenni, mégis féltem a szívem egy újabb összetöréstől, amivel megajándékoztam, mikor kitettem a bárból. De erre most nem érünk rá, hiszen az a célunk, hogy kitaláljuk melyik mesék tartoznak hozzánk. Elmosolyodom szavai hallatán, majd megrázom a fejemet a megmentés kapcsán. Vannak olyan dolgok, amik sosem változnak az évek alatt és ő még mindig önmaga, ami megnyugvással tölt el. Szomorú fejet vágok a szék láttán, pedig tényleg nagyon vicces látvány lett volna. - Ünneprontó - morgom a miheztartás végett és inkább a könyvekbe temetkezem hátha találok megoldást a kérdéseinkre. Végig lapozom a tündérmesébe illő, émelyítő márcokat és könnyedén dobom félre. Viszont az üres oldalakat nem értem, hiszen telis-tele van rajzokkal és egy komplett történettel az a könyv, amit oly különlegesnek titulált. - Itt és itt. Minden csupa betű és kép - válaszolok összeráncolt homlokkal ránézve és nem értem mit nem lát azon a vörös kisfiún, tündéreken és kalózokon. Aztán elkezdem neki mesélni nagy vonalakban, hogy miről is szól azaz üres könyv és megörülök, hogy az aranykokain rejtélye is megoldódott. Látom, hogy megszédül és furcsa fejet vág, mint aki pánikba esett, hogy a kezét megtámasztó fejére terelödjön a figyelmem. - Várj, te ebből a könyvből jöttél? Az mégis hogy lehetséges? - temérdek kérdés kavarog bennem és őt szemlélem, hogy itt kap-e egyből szívinfarktust vagy később. Tekintetünk találkozik és elakad a lélegzetem, nem egyezik a mesénk. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz hír inkább - Olyan lesz, mintha üres, fehér lapok lennének előttem... - teszem hozzá a gondolatmenetéhez, majd elkezdem felcsapni a könyveket. Varázsszőnyeg, rokka, alma és mozgó falevelek. Olyan unalmas mind, mondjuk ez az elveszett birodalmas egészen érdekes, de látom a lapokat, szóval nem lehet a sajátom. Richard ad nekem egy könyvet, aminek a borítójára egyetlen pillantást se vetek csak felcsapom. - Ez lesz az! - suttogom, majd remegő kézzel adom vissza a férfinak és várom, hogy mi áll benne. Nem tudom készen állok-e arra, hogy halljam a saját mesémet az emlékeim után. Félek az elkerülhetetlen végtől és attól, hogy mik történetek a múltban. Most minden túlságosan jónak tűnik, van egy saját vállalkozásom, legyőztem a legfőbb ellenségem és itt van Ő... akivel újra együtt vagyunk valami nagyon furcsa okból kifolyólag. - Nem tudom, hogy akarom-e tudni - sóhajtok és elnyúlok a szőnyegen mint, aki nem zavartatja magát. Miért ilyen puha az összes gyerekeknek szánt dolog? Kezdek irigykedni azokra a hasznavehetetlen ember képződményekre.
Az óra kattogásának hangja szinte rettegésben tart. Van, hogy elhalkul, de ha teljes csendet hallok, akkor élesebbé válik, míg a boltban szinte fülsüketítő tud lenni. Ezt a jelenséget már többször is furcsálltam, de egyelőre semmilyen magyarázatot nem találtam a miértjére. Egy kósza reményem volt csupán, hogy Nestia is hallja, de egészen nyersen tudtomra adja, hogy ezzel magamra maradok. De mindegy is, részben örülök, hogy a következő megjegyzése eltereli a gondolatomat, másrészt viszont még emésztenem kell, hogy mi újra beszélünk azok után, hogy két hete még egy városban sem bírtunk meglenni. Most így hirtelen az együtt töltött időszakot tesszük vissza ugyanarra a magas polcra, amire akkoriban olyan büszkék voltunk. Tetszik ez nekem, de közben kavarodnak bennem az érzések. Szerelemből düh, majd dühből megint valami más? Kérdés mi. Vagy egyszerűen csak ne gondoljam túl, mert a szívem mélyén pontosan tudom, hogy mi ez a vihar bennem, aminek köszönhetően meg is tudnék neki bocsátani talán amiért megfosztott engem a bártól. - Ez csak természetes, pont ezért nem is szorulok megmentésre. - Állok én a saját lábaimon, ahogy Nestia nélkül is megvoltam, de szó mi szó, a személyiségemet nem ajándékoztam el. Végsősoron pont ugyanaz az ember vagyok, akit ő megismert pár éve. És csak nem fogom hagyni, hogy a teljes csend tovább rágja az elmémet, ha kell, én pofázok nagyon szívesen, különösen a gyerekekről és a hozzájuk kapcsolódó gondolatokról, melyektől egyenesen irtózok. - Nem férek bele. Ha meg igen, két perc alatt összecsuklik alattam az a műanyag. - Csak a miheztartás végett, ha kéri sem fogok beleülni egy gyerekszékbe, így is totál ciki, hogy itt vagyunk a mesekönyvek között és a térdemig sem érő gyerekasztal felett görnyedünk. Én késségesen nézem át a kezembe kerülő könyveket és próbálom egy-egy szóból leszűrni, hogy ez érdekel-e minket vagy sem, egészen addig, míg nem egy teljesen üres könyv nem kerül elém. Összeráncolt homlokkal pillantok Nestiára, nem értem mi a francról beszél, mikor láthatóan teljesen fehérek az oldalak. - Ezt te hol látod? - cikáznak szemeim a lapok között. - Én egy betűt nem látok, nemhogy egy képet. - Kezdek ideges lenni, ám normális esetben, csak hátam mögé dobnám a könyvet és nem érdekelne, hogy milyen mese van benne, amit nem látok. Most viszont érzem, hogy Nestia szavai hallatán megszédülök, a szívem hevesebben kezd verni és akárcsak egy kialakuló szívinfarktus, eluralkodik rajtam egyfajta pánik. Mondja a szavakat, melyeket egyre nehezebben hallok meg a fülemben egyre erősebben jelentkező tompaságtól. Emlékek törnek rám, nem látok továbbra se semmit a könyvből, mégis képek sokasága tör rám és egy csettintésre értelmet nyer minden. Testem egésze bizsereg, a földre ülök, miközben egyetlen támaszom a hajamba túró, asztalkán könyöklő kezem. Az a rohadék Pán Péter, az a nyomorék tündérke, az a még nagyobb kretén krokodil és főleg a tetves kalóztársaim... Kalóz. Gyerekek, tenger, tündérpor, repülés, indiánok... minden értelmet nyer, már tudom, hogy miért utálom a gyerekeket, már tudom, hogy miért hallom az órakattogást és miért van bennem mérhetetlen düh és bosszúvágy. - Ez hogy a picsába történhetett meg? - suttogom ajkaim közül az üres könyv felé meredten. - Hogy lehetek itt és nem a könyvben? - Nem várok választ, hiszen ha tudná, eleve be sem jöttünk volna a könyvtárba. De az egész annyira hihetetlen. Még emésztem a valóságot, de felpillantok rá, egyenesen a szemeibe. - Te nem voltál benne. - Nem ismertem eddig őt, ez biztos. Ez pedig azt jelenti, hogy ő más mesének a részese. Azt mondta, szúrást érzett a hasában. Meg azt, hogy neki is köze van a tengerhez, úgyhogy próbálok olyan mesekönyveket előhalászni, amiknek borítóján tenger is megmutatkozik. - Szóval te sem fogsz semmit látni a könyvedből... - vonom le az elmúlt percek tapasztalatait. Kell egy könyv, ami számára csak fehér lapokból áll, ami valamelyest megkönnyíti a keresést.
Vendég
Vendég
2022-07-09, 22:01
Richard & Nestia
Persze, persze velem vitatkozott. Megrebegtetem pilláimat, ha már a szemkontaktust szóba hozta, hogy aztán végre beljebb lépkedjünk. Nekem se tetszik ez az egész, az tény, főleg nem az, hogy mesehősök lennénk. De sosem ijedtem meg az új dolgoktól, inkább lehetőséget kovácsoltam belőle, ami a hasznomra vált, ahogy most is. Éppen ezért nem tudtam vele egyetérteni abban, hogy ez mennyire borzalmas és abszurd. - Óra? Egyetlen óra sincs itt, ami kattogna - nézek rá, majd a könyvtáros asztala fölé, ahol az egyetlen óra helyezkedett el - Ami pedig a cipődet illeti... volt időm hozzászokni - vonom meg a vállam egy fél mosoly kíséretében. Igen, pontosan kettőnkre céloztam, amivel megint lebuktatom magam, hogy az a kis dolog a parton nem csak véletlen volt. Közben eltéved a pillantásom a hatalmas betűkre, milyen édes és hányinger keltő egyszerre. Kezd felfordulni a gyomrom a sok giccses csillogástól. - Menthetetlen vagy -rázom meg a fejem, ahogy megörül a jutalomnak, mintha az valami fizikai kontaktusra utalna. Inkább beljebb kísérem a részlegre, hogy izgalmas olvasmányokat kutassak. Hosszú pár óra áll előttünk, így valaki kellemessel kellene kezdeni. Közben hallgatom a férfi gondolatait arról, hogy a könyvek mennyire nem felnőtteknek valók. Nem méltatom válaszra az egészet, hátha vannak errefelé nem kívánatos fülek, pedig szívesen felhoznám az aranykokaint. Még keresgélek, mielőtt ráemelném a tekintetem, ahogy a gyerekszékek helyett a földre ül. - Elrontod a mókát! Megakartalak nézni egy olyanban - mutatok kezemmel az aprócska szék felé, hogy aztán leüljek vele szembe a puha szőnyegre - Hmm, - kérdezek vissza felnézve rá egy unalmasnak tűnő meséből. Hófehérke. lássuk csak... - veszem el tőle a rajzolt képeskönyvet, hogy áttanulmányozzam. Mielőtt bármit is tehetnék egy másikat is átpasszol. A magassarkúsat félre teszem, majd a másikat nyitnám ki, amikor megint felcsendül a morgása. Üres? Az lehetetlen! - Az nem lehet, mutasd! - kiveszem a kezéből a könyvet - De hát ez telis-tele van rajzokkal és szöveggel! - lapozom végig felé mutatva - Pán Péter a címe és... - megakad a pillantásom egy krokodilon - várj csak! Itt van egy krokodil! Meg azt írja, hogy Hook kapitány folyton egy óra kattogását hallja, amit lenyelt az a bizonyos krokodil és Pán péter a legnagyobb ellensége a kalózkapitánynak - próbálom összefoglalni a lényeget neki hirtelenjében. Egyre izgatottabbá válok és elfog a félelem is egyben, hogy ez az egész tényleg a valóság volt egykoron és Richard maga lenne az itt szereplő Hook kapitány, akinek fél keze kampó. - Megvan az aranykokain! -kiáltok fel, majd bocsánatkérőn elnézek a könyvtáros felé és halkanna folytatom - szóóval az aranykokain az igazából tündérpor, amivel a gyerekek repülni tudnak. Sohaország. Ez ismerős? - nézek Richardra és várom a reakcióit, ez azért elég sok lehet neki most így egyszerre és jelenleg nem akarom, hogy megtaláljuk az én mesémet is. Félek mit találnánk benne...
Tudom, hogy ő is szenved, hiába próbál erősnek tűnni és elhitetni velem, hogy csak nekem jelent teljes mentális pánikot a mesekönyvek közelségének gondolata. Erősnek lenni bárki tud, ha akarnám, én is bemehetnék a könyvtárba fapofával és maszkulinosan elkezdhetném férfi ujjaimmal lapozgatni a mesekönyveket, de az sokkal grateszkebb, mint őszintén kinyílvánítani, hogy marhára se kedvem, se akaratom ilyenekre vetemedni. De persze, tudom, az én ötletem volt, meg a jobb élet reményében meg kell tudnunk egy-két dolgot önmagukról, úgyhogym nincs más út csak az előre. Nyelvemmal végignyálazom alsó ajkamat, miközben fogadom a beszólást és próbálok minél kevésbé kiégett arcot vágni. - Én veled vitatkoztam. Csak te nem beszélgetsz velem a szemkontaktuson kívül... - forgatom szemeimet, de igazából mindegy is, mert elindulunk befelé és innentől nem igazán van megállás. Nestia úgy mozog, mintha tökéletesen tudná, hogy mit csinál, pedig le merem fogadni, hogy ő sem járt még konkrétan itt ezen a helyen. Nyilván én is meg tudnám találni a gyerekrészleget, ha arra vinne a lábam, bár egyelőre a könyvtárossal folytatok félig verbális kommunikációt, mely szerencsére elsimul és nem hajít ki innen azon lendület kétszeresével, mint amivel én betettem az ő királyságába a lábam. - Miért, az óra kattogását, meg a cipőm talpának visszhangját akarod inkább hallgatni? - suttogom közelebb hajolva hozzá. Most úgy őszintén, miért jó állandóan nyikorgó járólapot hallgatni, meg még ez az óra is itt van, ami borzasztóan őrjítő. És hiába keresem a falon, melyik ilyen hangos, nem látom. Szóval jah, még pofázni is kellemesebb, mint a "csend" fülsüketítő zajába merülni. - Máris jobb! - egyenesedek ki a jutalmam hallatára, aminek lehet én több fizikai tartalmat tulajdonítok, mint aminek ő szánja, de ha bármilyen módon kiengesztel, azért megéri szenvedni. Khm, tehát polcok, meg könyvek... Kurvasok könyvek! - Nem a könyvektől, hanem a mesék gondolatától. Meg attól, hogy a mesék gyerekeknek íródtak, nem nekünk. - Állok háttal az egyik polcnak, miután levettem onnan egy random könyvet. Micimackó. Rém izgalamasnak tűnik, de hamar kapok a kezembe még kettőt. Tekintetem ugrál Nestia és a gyerekszékek között, amibe a seggem se fér be, nem hogy kényelmes legyen, de ezúttal ezt már nem teszem szóval. Csak mert ezt ő sem gondolhatta komolyan. - Ez ultra gáz - sóhajtom, de aztán megindulok az asztalka felé. Leülök a földre, igen, a földra, mert onnan kiegyenesített háttal kényelmesnek túlzás módon, de legalább normálisan felérem az asztalt. Elindőzök pár percet, hacsak addig nem csatlakozik hozzám eme kényelmes pozícióba Nestia. - Itt az áll... - nézek rá, hogy figyel-e. - hogy egy hercegnő elhagyta a magassarkúját. Érdekel a sztori? - nyújtom felé a rajzolt képet az esetről, amit tartalmaz a könyv, csak mert őt lehet jobban érdeklik az ilyen magassarkú cipellős dolgok. Ami meg a másik könyvet illeti, azt szimplán csak átpasszolom az ő ölébe. - Ez meg itt a kész átverés. Értem, hogy az író az emberek fantáziájára bízza a történetet, de azért száz oldal üres lapra és nem költenék semennyi pénzt. - Annyira azért nem állok rosszul anyagiakból, de ez már szintiszta rablás.
Vendég
Vendég
2022-06-29, 12:22
Richard & Nestia
A könyvtár előtt állva meghallom Richard keserű kérdését, mire csak felvonom a szemöldököm amolyan, "Ne kezdd!" fejjel, majd a hatalmas épületre nézek újfent. Persze jó lenne, egy kocsmában ülni és iszogatni, de annál sokkalta fontosabb dolgunk van és nem, nem lehet ott mesékről beszélgetni mert hülyének néznének az emberek. Arról nem is beszélve, hogy az internet mennyi sületlenséget és ferdítést tartalmaz. De nem állok neki kioktatni, mert felesleges lenne, ha nem megyünk be úgysem győzi le a fóbiáját az egésszel kapcsolatban. Bár valljuk be egészen vicces, ahogy szenved és ha ezt tudom akkor küldtem volna neki egy raklapnyi könyvet csak úgy szeretetből. Azért elraktározom magamban ezeket az információkat, hátha nem tart olyan sokáig a mostani szövetségünk. Újabb kérdés, mire csak megrázom a fejem, hogy egyértelművé tegyem a dolgokat. Látom, amint a mosolya az arcára fagy és hatalmas harcot vív magával, nehogy egyből eliszkoljon mellőlem. - Esküszöm videóra kellett volna vennem az arcodat. Elég vicces látvány voltál, ahogy magaddal vitatkozol - vigyorgok rá, mielőtt hátat fordítanék és belépnék a könyvtár ajtaján. Halkan köszönök a könyvtárosnak, míg Richard csak int, mintha nem tudná mit kell csinálni, de van egy olyan sejtésem jelenleg magával se tud nagyon mit kezdeni. - Megkeressük a gyerekrészleget - válaszolok halkan és el is indulok az egyik irányba a sorok között. Még sosem jártam itt azelőtt, hiszen nem volt rá szükségem. Nagyon remélem nem címek alapján rendezték be a sorokat, mert akkor esélytelen, hogy még ma kellő számú könyvet kinyissunk. Hallom, amint a férfi kiborul, ezt a könyvtáros is észre veszi é megköszörüli a torkát. Ha nem találjuk meg hamar azt, amiért jöttünk biztos, hogy kiraknak minket miatta. - Nem lehetne, hogy csendben maradsz egy kicsit? - teszem fel halkan a kérdést, miután bocsánatot kért a nőtől, miközben a polcokat nézem sorra. Richard megáll egy pillanatra, mire rá emelem a tekintetem, majd követve a pillantását elmosolyodom. - Bingó! - kedvem lenne összecsapni a tenyereimet örömömben, de ettől eltekintek, hiszen csendben kell maradnunk. Majd a gyerekrészleg előtt Richardra nézek és közelebb lépve hozzá a fülébe suttogok - Majd kiengesztellek valahogy - kacsintok, majd mielőtt bármit mondhatna kézen ragadom és átlépek vele a hatalmas színes betűk felett. Újfent a polcokat nézem, hogy aztán levegyek a polcról egy-egy random könyvet. - Nem lehet, hogy kezdesz paraoniás lenni a könyvektől? - nézek a könyvtáros felé mosolyogva, majd újra a polcokat nézem és még pár könyvet elveszek - Ülj le oda és kezdd el nézegetni ezeket - mutatok a kis asztal felé, melyhez gyerek székek tartoznak, majd a kezébe nyomok két könyvet. Közben én még keresgéltem, mintha tudnám mit csinálok és jó pár könyvet magamhoz véve ülök le vele szembe az asztalhoz.
- Nem megyünk inkább egy pubba? - nézek a könyvtár bejárata előtt Nestiara olyan fejjel, mint akit éppenséggel teljes bőrfelületénél nyúznak. - Ott is lehet mesékről beszélgetni. Majd böngésszük az internetet, közben meg iszunk. - Szerintem zseniális ötlet, pláne hogy nem viccelek, mikor azt mondom, hogy állatira nem volt elég nekem az a rum, aminek felét ő itta meg a tengerparton úgy fél órával ezelőtt. Vagyis de, elég volt, de nem egy olyasmi eseményhez, amire most készülünk. Pedig elsőre jó ötletnek tűnt. - Nem? - nézek még mindig rá, majd arcát fürkészve a mosoly arcomra fagy, kezeimet pedig derekamra teszem. - Hát jó, akkor nem. - Értem én szavak nélkül is. Csak baromira kellemetlen ez a hely, meg az, hogy mesekönyveket fogunk lapozgatni két felnőttként és, érted... Na mindegy. - Akkor hát előre - szánom el magam végre, hogy meginduljunk és megrohamozzuk a bejáratot, ne csak előtte ácsorogjunk. Udvariasan kitárom előtte az ajtót, ha ő lép be elsőként, akkor pont úgy hat a könyvtáros számára, mintha ő akarná ezt az egészet, én meg csak így követem, mert épp elkísérem a dolgára. Intek a könyvtárosnak, igazából nem tudom most, hogy bent vagyunk a rengeteg dohszagú könyv között, hogy mit ad az illem. - És most? - nézek Nestiara és suttogva közelebb hajolok felé, aki szerintem hozzám hasonlóan nem minden idejét itt tölti, de azért remélem, hogy tudja, hogy kell itt kiigazodni. Szóval követem. - Te jó ég, ez egy kibaszott labirintus, ennyi könyv az égvilágon nem létezik... - mondom szerintem halkan, de a könyvtáros felpillant és megköszörüli a torkát. Gondolom a csúnya beszéden akadt fel, nem a hangerőmön, ami tényleg nem hangos, habár ő szerintem azt is képes lenne meghallani, ha nyelek egyet. - Elnézést, egy nagyon csinos labirintus... - javítom ki magam és dicsérem meg a birodalmát, úgy tűnik ez már tetszik neki, mert megforgatja a szemeit és inkább újra a füzetére fókuszál. Miközben bolyongok a könyvespolcok között, azon túl, hogy sok minden eszembe jut ennyi polc látványától és a fantáziámat jobban leköti Nestia arcvonásai, mintsem a célkitűzésünk, azért ügyesen felfedezem a "gyerek szekciót". Nem nehéz, hatalmas betűkkel ki van írva épp az orrom előtt. Nestiára nézek. - Ne tedd ezt velem - suttogom nagyon halkan, mint aki azt akarja mondani, hogy esélytelen, hogy engem ő bevigyen oda. Ultra kínos és mint mondottam, utálom a gyerekeket! De jah, persze, tudom, meg kell ismernünk önmagunkat, még ha az igazság fáj is. - Amúgy szerinted... - szólalok meg megint, mikor már áthaladtunk a gyerekszekció tábla alatt. - a könyvtáros is valamilyen mesekarakter? Mármint hogy érted, lehet nagyon jól tudja, hogy mit keresünk itt. - Ujjammal is mutatok lefelé, arra a pár négyzetdeciméternyi felületre, amin most épp állok és amin nagyon nem akarnék állni.
Legutóbbi képek
ৎ୭ 
