Ez itt Új-Hibbant. Sárkányok nélkül az élet itt… nos, kissé megváltozott. Végül a táborhelyből otthont csináltunk, de zordan, vikingesen - sárkányfejek vannak mindenütt, szerencsére ezeket azonban fából faragták. Persze nélkülük mindezt lényegesen tovább tartott felhúzni - és köztünk szólva: nehezebb is volt, bár ezt természetesen az összes viking tagadja, és dagad a mellük a büszekeségtől, hogy felépítették a falut egyedül, járjanak akármilyen gyakorlattal a sárkányellenes évek, már régen kijöttünk belőle, megfakultak azok a tapasztalatok.



A távolodó hajót figyeltem, amelyet akkorra már lángra lobbantottak a kilőtt nyilaink. Pont olyan hevesen égett, mint életében ő is, aki a Valhalla felé tartott a hevülő fedélzeten. Elhagytak a szavak, szégyelltem magam, hiszen ha nem ragaszkodtam volna olyan makacsul az elképzeléseimhez, ha hallgattam volna rá, akkor mindez nem történik meg, apám, Termetes Pléhpofa, akit senki nem tudott korábban legyőzni, az ideáim és az eszméim áldozatává vált. Kudarcot vallottam, mint fiú, és kudarcot vallottam, mint vezető. Sajnálom, apa, hogy csalódást okoztam.
Anya lépett mögém, és lágyan megsimította a fejemet. Ám ahelyett, hogy egy csettintésre nyugalom áradt volna szét bennem, a számban mégis keserűséget éreztem, nem lehetett másként, hiszen én tehettem mindenről. Apa, a sárkányok, Drogo, és a hibbantiak még mit sem sejtettek, mindenkit cserben hagytam.
- Túl hamar jöttél a világra. Parányi kis csecsemő voltál, olyan apró, olyan törékeny - már akkor sem tűntem alkalmasnak a tőlem elvárt feladatra, ahogy a portrén sem mutattam elég jól annak idején, hiszen egy Hablaty voltam, a leggyámoltalanabb és a legkisebb az övéi között -, attól féltem meg sem maradsz - hirtelen mellém lépett, egyik kezét a vállamra helyezte és mélyen a szemembe nézett. Vigasztalhatatlannak éreztem magam, vágytam a felmentésre, ugyanakkor úgy véltem, nem érdemlem meg azt. - De édesapád, sosem kételkedett, bízott benned. - Elkaptam róla a tekintetemet. Hiszen most is bízott bennem... Mindennél jobban vágytam rá, hogy legalább egyszer hallgasson rám... És-és-és mire ment vele? - Mindig azt mondta: Te leszel a legerősebb mindnyájunk közül. És igaza lett. A szíved, Hablaty, egy törzsfőé. És a lelked sárkánylélek. Csak te vagy képes rá, hogy kibékítsd a világainkat. Ez az aki vagy, fiam - a tekintetemet ismét a mostanra csillagként fénylő hajó irányába emeltem.
- Én ö... Én mindig is rettegtem attól, hogy apa nyomdokaiba kell lépnem. Főleg, mert azt hittem, sosem leszek képes rá. Ho-hogyan lehetsz olyan nagyszerű, olyan... bátor, olyan... önzetlen? Mégis, csak annyit kell tenned, hogy megpróbálod. Egy főnök megvédi az övéit. Visszamegyünk. - Végignéztem a barátaimon, és egyszerre láttam azokat a gyerekeket, akik voltak, és akikké felnőttek. Azonban a képről hiányoztak a sárkányaink, akik kiegészítettek, és akikért akkor elindultunk, akikért mindenre készek voltunk.

Egy főnök megvédi az övéit - mormolom magamnak. De mitől? Mi jön most? Mi a következő lépés, és merre kell megtenni? Bár itt lennél most, apa! Te biztosan tudnád a választ. A végtelenbe nyúló vízfelszínt kémlelem, mintha megjelenhetne a távolban, visszatérhetne azzal a hajóval, amellyel vízre bocsátottuk. Még messzebb. egészen halványan, szigetek rajzolódnak ki, számtalanon közülük jártam már, s ha a másik irányba fordítom a fejem egészen addig amíg a szem ellát rengeteg van, amelyiken még nem, engem ismét vonzani kezdenek az ismeretlenek. Talán a kalandok még nem értek véget. Sárkányok nélkül mégis... Ettől minden megváltozik.
- Thor szerelmére, mégis mi jutott eszedbe? - hőkölök hátra és a fülemhez kapok, hogy eltakarjam, védve az újabb támadások elől, miután váratlanul megpöckölte valaki csak úgy viccből. Astrid erre persze felvonja a szemöldökét, mintha a kérdés egyáltalán nem volna jogos. - Azt hittem itt senki nem talál rám - felelem magyarázatul a megint miért tűntem el tekintetére, és visszafordulok, hogy magamba roskadhassak.
- Mások talán nem is, de emlékszel, mindig tudom melyik gondolkodó szikládon ülsz Hibbanton. Ez Új Hibbanton sem változott - lépked felém önelégült mosollyal. - És ez is segített - emeli meg a kőre igazított nyerget. Én tényleg akartam, de nem tudtam megválni tőle. Természetesen a mozdulat hatására, ahogy megemeli, úgy csusszanok róla lefelé és a kemény földre huppanok. Bélhangos legalább már nem fülzsírt használ, viszont így is túlontúl csúszós a felülete. - Szeretnéd, hogy bevigyem a nagyterembe, hogy ott ücsöröghess rajta?
- Ne már, Astrid! - kérem ki magamnak a fenekemet dörzsölgetve, azonban magam sem tudom, hogy az előbbi felvetést, vagy a fájós landolást.
- Félsz, hogy túlságosan szentimentálisnak tűnsz majd? - érdeklődik kaján vigyorral az arcán.
- Nem, én csak... - Kit akarok becsapni? - Úgyis tudod, hogy az vagyok, hovatovább az összes viking tudja, hogy az vagyok - jelentem ki mogorván, kissé talán sértődött hangnemet megütve.
- Sosem mondtad, hogy ez zavar - foglal helyet mellettem.
- Nem is - felelem, és hosszan bámulok magam elé. Az államat a karjaimra helyezem, amelyek a felhúzott térdeimen nyugszanak. Hamar visszakerülök korábbi gondolataim bűvkörébe, s gyötrődni kezdek tőlük.
- Mire gondolsz most éppen? - kérdezi őszintén.
- Csak Fogatlan és a sárkányok jártak a fejemben...
- Ők már a rejtett világban vannak biztonságban.
- De mi van, ha mégsem? H-h-ha mégsem olyan tökéletes ott minden, vagy rájuk találnak? - törnek fel belőlem a nyomasztó kételyek.
- Most csináltál magadnak egy problémát, vagy tényleg nem hiszel ebben? - kérdezi szemfülesen.
- Én csak...
- Csak?
Sokatmondó hallgatásba burkolózom.
- Attól félsz, hogy nem tudod mihez kezdj Fogatlan és a sárkányok nélkül?
Elkapom róla a tekintetem és tüntetőleg a távolba meredek. Átlát rajtam, mindig is így volt, ennek minden előnyével és kényelmetlen hátrányával. Próbálom szavakba önteni mindazt, ami bennem zajlik, ám ez nem olyan egyszerű, sosem volt az.
- Amikor gyerekek voltunk a vikingek Hibbanton még a sárkányok ellen harcoltak. Aztán kicsivel később, amikor lelőttem Fogatlant, ez megváltozott, és együtt éltünk velük. Halvér még tanított is róluk! És újakat fedeztünk fel! És-és-és új szigeteket, amiken sárkányok éltek! Majd sárkányokat mentettünk... Sok minden történt, még több dolgot csináltam, de... de még sosem éltem sárkányok nélkül. M-m-már úgy értem, letelepszünk Új Hibbanton, felépítjük a falunkat, a helyet, ami újabb hat nemzedéken át az otthonunk lesz, esetleg összeházasodunk... - hadarok mindent, ami csak eszembe jut, ez utóbbit igyekszem mellékesnek álcázni, amíg közbe nem szól.
- Hablaty - nevetni kezd.
- Jó-jó, csak egy ötlet volt... - mentegetőzöm kínomban. - És mi jön azután? Mihez kezdünk? Mit fogunk csinálni? - bújik ki a szög a zsákból, és elérkezünk a legbensőbb félelmeim mezsgyéjére. Még nem jöttem rá, hogy Astrid ennyire félelmetes vallatótiszt, vagy olyan légkört hoz létre, amiben az ember egyszerűen önkéntelen megnyílik a közelében.
- Te most attól félsz, hogy nyugodtan, békében és boldogan élünk, amíg meg nem halunk?
- I-igeeen? - nyújtom el a szót, mert hirtelen az egész nevetségessé válik.
- Gondolod hogy valaha is nyugtod lesz egy vikingekkel teli faluban? - érkezik egy újabb elmés replika. - Hablaty, egy főnöknek mindig lesz dolga, mindig lesz egy új megoldandó probléma. Igen, talán nem távoli tájakon és felfedezetlen szigeteken sikoltó halálok és végzetdalok közt. Néha csak annyi, hogy gyerekek megdobálják Kübli fejét kavicsokkal, és az fájdalmasan kongani kezd. Egyszer kisebbek, máskor nagyobbak, de ezeket meg fogjuk oldani. Együtt. Lesznek új, legalább olyan fontos feladataid... Ó, és új dolgok, amiken rágódhatsz... Például, hogy hozzád megyek-e.
- Még mindig nem tudom, mihez kezdenék nélküled - mosolyodom el.


- Ö... nem akarok ünneprontó lenni, meg ilyenek, biztos nem a lagzi miatt, mert Habi fiú - a megszólításra a szememet forgatom -, akkor az a helyzet, hogy odafönn nem adták az áldásukat erre - a mutatóujjával köröz az orrunk előtt, ösztönösen elhajolok, mielőtt közelebb jönne, és kiszúrná a szememet, és szemkötőt hordhatnék -, és az még Lokitól is durva lenne...
- Térj a lényegre, Fa - morranok rá.
- Jó-jó-jó, nem kell az ellenségeskedés... - teszi fel a kezeit mentegetőzve.
- Nézzétek, ott az égen! – szólal meg anya, s a jelenség irányába mutat, vezetve mindegyikünk tekintetét.
- Ezt mondom én is, Hablaty mama
- Odin szakállára, azok ott... azok ott azok, amikre gondolok, vagy csak túl sok pisztrángbelsőséget ettem, és hallucinálok tőle? – Takonypóc persze elnyom egy öklendezést, Bélhangos kissé kitárulkozó fejtegetését hallván.
- Sárkányok – mondja ki Astrid. Már a szó is felszabadít bennem valamit nagyon mélyen, mintha megkondulna a bensőm.
- Rengetegen vannak. Több százan, vagy ezren is lehetnek.
- De miért jönnek vissza? – teszi fel a kérdést Halvér aggodalmasan a kezeit tördelve.
Kapkodva keresni kezdem a távcsövemet - megszokásból még most is magamnál hordom -, a látóterem perifériáján észreveszem, ahogy Astrid a fejét csóválja mosolyogva.
- Jaj, ne már, te is tudtad, hogy úgysem leszek képes kidobni - az eget kezdem kémlelni, hogy megbizonyosodjak a saját szememmel az igazságról. - Ne-ne-nem tudom. - A gondolataim ezerfelé  cikáznak, nyugtalanság lesz úrrá rajtam, amely minimális izgatottsággal vegyül, amikor a távcső lencséjén át a repülő sokadalom élén megtalálom, akit oly lázasan kerestem: egy fekete sárkányt, akinek alakja pillanatokon belül kibontakozik, s én felismerem. - Fogatlan... – konstatálom.
- Úgy érted, ők a mi sárkányaink? – veszi el tőlem a messzelátót Kőfej, és a szeméhez emeli. – Eddig olyan volt, mintha közelednének, de hát tök messze vannak!
- Add ide! – kapja ki Astrid a fordítva tartott szerkezetet a vikinglány kezéből. – Viharbogár! Látom Kampót! És Böfföt és Töfföt! Meg Fejtörőt! Ó, és ott van Bütyök is.
- Kislány! – érzékenyül el Halvér azonnal a sárkány nevének hallatán.
– E-ettől minden megváltozik. El tudjátok ezt hinni? Visszajönnek! – szántok a hajamba izgatottan, mielőtt újra szemügyre venném, hogy nem hazudik-e az a lencse. A leheletnyi öröm, riadtságba vált, amikor a barátom szemében félelmet látok. Astridnak nyújtom a messzelátót és elkomorulok.
- Hablaty, mi az?
- Valami baj van… - mormolom, és jó szokásomhoz híven ideges járkálásba kezdek, mert Astrid bárhogy próbálkozik, egyszerűen képtelen leszoktatni róla. - Én-én-én tudhattam volna, a rejtett világra is rátaláltak, biztos én vezettem el őket oda, hogy lehetek ilyen ostoba, hogy azt hittem ott biztonságban lesznek...
- Olyan… olyan mintha menekülnének valami elől – pillant rám Astrid, leeresztve a távcsövet. Gyorsan tudomásul veszem, hogy a barátomnak szüksége van rám. Nincs idő erre, segítenem kell neki.
- Eret, Takonypóc, hívjatok ide minél több vikinget!
- Rendben.
- Én is ezt akartam mondani! – vágja rá Takonypóc sértődötten.
- Halvér, keresd meg Gothit – fordulok hozzá.
- Megyek már, Hablaty! Várj meg, segítünk, kislány
- Bélhangos, hozd a fegyvereket – leheletnyi szünetet tartok, mielőtt kimondanám - , és a nyergeket  – magam is meglepődöm, milyen jólesik kiejteni ezt a szót, ha romba is készül dőlni a világunk -, lehet, hogy szükség lesz rájuk.
- Máris.
- Kő, Fa, ti… - itt hirtelen elbizonytalanodom, hol tehetnek a legkevesebb kárt, így végső soron mi az, amit rájuk bízhatok. - ti csak csináljátok, amit szoktatok… - bármi is legyen az.
- Oké, főni!
- Ne hívj így! - kérlelem talán inkább Thort, mint őt. - Anya, Astrid… - kezdeném, de a tekintetük elbizonytalanít.
- Hablaty, erre már nem lesz idő, nézd... – a közeledő sárkányhorda felé fordulok, akik hullámokban tűnnek el az égen, nyomukban valami örvénylő viharral.
- Ne-ne-ne-ne-ne! – tiltakozom az elkerülhetetlen ellen, de ő is köddé válik. - Fogatlan! – rémülten Astridra nézek. Gyerünk Hablaty, gondolkozz, ki kell találnod valamit.
- Hablaty… - érinti meg a vállam, tehetetlenül átölelem, s a közeledő viharban mi is elsodródunk.


Egy főnök megvédi az övéit. Ez a mondat visszhangzik a fülemben napok óta, sőt, már-már pulzál, ha túl sokat gondolok rá lüktetni kezd a fejem. Dudou gyógyfüveiből készült főzet van, hogy segít, és szégyellem, de előfordult, hogy megdézsmáltam az adományát.
-  Ollie...?
- Igen - kapom fel a tekintetemet, és felocsúdok. Mostanság gyakran figyelek fel arra, hogy elkalandoznak a gondolataim, mintha nem volnék egészen jelen, fejben nem ott járok, ahol fizikailag vagyok. - Bocsánat, elkalandoztam. Hálásan köszönjük, Dudou, elképesztő vagy - nézek a kezembe nyomott csomagokra, majd vissza rámosolyogva. Hamar el is köszön, becsukom utána az ajtót, az adományt pedig az egyik szabad polcra helyezem.
- Hol is tartottunk? - fordulok vissza a népes és mégis apró társasághoz, amely körülveszi az asztalt és a rajta elheverő terveket az adománygyűjtő estről, amit egy játszótér felhúzásáért szervezünk. Egy másik csapat képe kísért, álmatlanul forgolódom éjszakánként, s ha mégis sikerül elaludnom, őket látom. - Blanca tiéd a helyszín. Boun kajás standok. Én pedig szerzek technikát és beszélek Solanával, hogy mennyivel és mivel tudnak beszállni. Továbbá keresünk befektetőket Astriddal, akik között megpályáztathatják. Ja, és kikérjük az adatokat arra vonatkozólag, milyen korúak a gyerekek a városban. Fogatlan... - sorolnám tovább milyen feladatok hárulnak rá, aki azonban nincs jelen. - Hol van Fogatlan? - nézek fel, és rá is kérdezek a barátom hiányát konstatálva.
- Nem jött be - válaszolja egyikőjük. Fényfúria eltűnése mindenkit megviselt, ám minden bizonnyal őt a legjobban, azóta egyre többet marad ki. Lemond programokat, találkozókat, nem jön be a Közösségi Központba, nem mutat érdeklődést egyetlen projekt iránt sem, az eddigiekkel ellentétben és mindenki társaságát kerüli, többek közt az enyémet is. Ha ez így megy tovább, belebetegszik a hiányába, hacsak meg nem történt már, és nagyon sanszos, hogy ezen már túl vagyunk. Mégis folytatnunk kell a munkát, nem állhatunk meg, hiszen bármi is történik, a közösségnek szüksége van ránk.
- Oké, akkor... - körülnézek, kire lehet rábízni helyette. - Astrid, vállalod a többi árust meg a fellépőket? - nézek rá érdeklődve, amire bólintással felel. - Azt mondták péntekre megvannak a szóróanyagok, úgyhogy szombaton reggel ki ér rá egy rendkívül izgalmas, kalandos és persze felejthetetlen Fata Morgana körre terjeszteni a hírét, hogy minél többen ottlegyünk? - igyekszem lelkesnek tűnni, hogy mindenki kedvét meghozzam ahhoz, hogy felkeljen kora reggel, hogy ellepje a város minden szegletét a hír a legújabb fejlesztésekről. A kezek szerencsémre, ha kelletlenül is, de magasba lendülnek. - Rendben, akkor szombat reggel 6-kor találkozunk itt a bejárat előtt - fűzöm még hozzá az igazodási pontokat, a csapat eltökélt, alig van fancsali száj, vagy legalábbis nem mutatják. - Mára befejeztük, köszönöm mindenki türelmét, nélkületek ez az egész nem tudna működni, ti vagytok a legjobbak, amim van - kedvesen az asztaltársaságra mosolygok. Emlékszem arra, amikor Astriddal és Fogatlannal rendbehoztunk egy romos épületet, és ma ha nem is virágzott még fel Fata Morgana, de jó úton haladunk, hogy mindenki megkaphassa, amire igénye van. Ez persze sok idő és még több energia. Azonban nemcsak Fata Morganának és lakosainak van szüksége ránk, hanem nekünk is egymásra. - Megkeresem Fogatlant, valahogy segítenem kell neki átvészelni ezt - szórom oda Astridnak, miközben a többiek a cuccaikat szedik össze, és lassan a saját dolgaikhoz látnak, magam is az ajtó felé veszem az irányt.
- Mit akarsz tenni? - állít meg Astrid.
- Nyilván valami őrültséget - vonom meg a vállam, ahogy hátrafordulva a szemébe nézek. Mintha ilyesmi már történt volna egyszer valamikor régesrégen.


- Auuuuu - terülök el a földön a vállamat fogva torzult arccal jajgatva, miután teljes erővel az üvegfalnak rohantam, és ahelyett, hogy a becsapódástól eltört vagy legalább megrepedt volna, a felülete sértetlen és tükörsima maradt. A még mindig sajgó testrészemet masszírozva ülök fel, és meredek a különleges építményre. Előkapom a jegyzetfüzetem, a beletűzött alkalmas írószerszámot, és fellapozom a következő üres oldalért.
- Megjegyzés - kezdem magamnak diktálni (azt is mondhatnám magamban beszélek, nem lenne kevésbé helytálló) - az üveg nem törékeny - kitörlöm a szavakat, nem elég pontosak. Hirtelen egy emlék sejlik fel arról, amikor egy régi, meglehetősen vaskos kötetet böngésztem, és az tele volt valótlan információkkal, ám ezt hamar elhessegetem, most nincs időm erre - egyáltalán nem törékeny - vetem papírra végül
Talán egy plazmabomba megoldaná - jön az ötlet gondolatban. - De nincsenek sárkányok, jegyezd már meg. Lehet, hogy soha nem is voltak. Nem, nem ezért vagyok itt.
Fényfúriát itt látták utoljára, kell hogy legyen itt valami, ami segít.
- Miért vagy itt? Mi a titkod? - vizsgálom a falat, ami messze elnyúlik, ameddig a szem ellát. Fata Morganában nincs előtte, a kezdetektől fogva a tudatunk része. Még sosem jártam végig körbe, hogy valóban körülveszi-e az egész várost, sosem volt elég időm rá. Talán szakítanom kellene rá, akkor válaszokat is kapnék, ha már a fal nem felel.
Ismét a kócos barna hajú srác néz velem farkasszemet hajában a fonattal, amint újra magam elé bámulok. Megérintem az üveget. Összekeverednek a fejemben az itteni és a régi emlékeim. Vagy utóbbi csak álom lenne? De akkor miért olyan megfogható, olyan valóságos? Hiszen az álmaink fekete-fehérek, ezek mégis élénkek és egyre elevenebbek... Ki és mi vagyok? És miért vagyok abban mégis annyira bizonyos, hogy léteznek sárkányok? Morajlást hallok a túloldalról.
- Van ott valaki? - kérdezem. A fal és az alak persze nem felel. - Hahó! - kiáltom el magam. Velem szemben a tükörkép másodlagossá válik amikor kirajzolódik valami a tüloldalon, és ahogy egyre közelebb ér, a mozgékonysága ellenére is egyre robosztusabbá válik, és amikor teljsen kibontakozik... - Kampó? - Ez őrültség! Nézzük más szemszögből!

Ez itt Fata Morgana. Fata Morganában az élet teljesen más, mint bárhol máshol, ahol eddig éltem. Űgy értem, kevesebb a szikla, mint Hibbanton, és melegebb is van, mint Hibbanton. És bár nem zuhanok óvatlanul az ikrek vadkanvermébe, nincs tele a vársorész rosszfiúkkal, akik folyvást akarnak tőlünk valamit, mégis jobban egymásra vagyunk utalva, mint a Sárkányperemen valaha is voltunk. Nem vesznek körbe minket szigetcsoportok a legkülönfélébb sárkányokkal és hagyományokkal, csak egy fal, amelyet áttörni egyelőre úgy tűnik lehetetlen. Itt egyszerre minden sokkal modernebb és könnyebb, mint Új Hibbanton, és mégis sokkal nehezebb. Már önmagában ez az egész nem lehet véletlen, az sem, hogy itt vagyunk. De a legfontosabb mégis az, hogy itt bárhol és bárhogy keresem őket: nincsenek sárkányok. Hogy miért? Még nem tudom a választ, de ki fogom deríteni. Mert nem tűnhettek csak úgy el, valahol lenniük kell.

There were dragons, when I was a boy.

✦ Bátorságod mérhetetlen, szemrebbenés nélkül nézel szembe a legnagyobb kihívással is.
✦ Igazi vezetőszerep vagy nincs olyan szavad, amire ne hallgatnának az emberek.
✦ Képes ráhangolódni a sárkányokra, bizalmat ébreszt bennük és ösztönösen megérezi, mire van szükségük.
✦ Képes különféle ketyeréket megtervezni és kivitelezni.