Ez életem leghosszabb ebédszünete.
Az egyórási megbeszélésünket áttették négyre, ezért nem kell tíz percet lecsípnem a szünetemből, hogy hamarabb ott legyek segíteni beállítani a projektort. Jó tanács: sose ajánld fel a segítséged olyasmiben, amit nem akarsz életed hátralévő részében te csinálni!
Így hogy most kerek egy órám van megszerezni az ebédemet (sarki kebabos: pipa) és el is fogyasztani, olyan érzés, mintha a világ összes ideje a rendelkezésemre állna, amit olyan hasznos dolgokkal töltök ki, mint hogy megnyitom az ezer éve nem látogatott csoportos beszélgetéseket (sajnálom, nem vagyok hajlandó követni 3-nál több ember egymással párhuzamos panaszkodását) és megnyitogatom az oda spammelt linkeket és cikkeket. Ennek következtében az ebédem felére aláírok 4 virtuális petíciót különböző természetvédelmi kérdésekben, visszajelzek 2 eseményre (hogy 'Nem érdekel') és elolvasok egy cikket a mesterséges intelligencia debate kapcsán. Ezt én magam is továbbítom az egyik kollégámnak, mer tudom hogy baromira fel fogja magát húzni rajta, és így legalább fél napra elfeledkezik arról, hogy múlt hónapban dobta őt a barátnője. Napi jótett: pipa.
Elkövetem azonban azt a hibát, hogy az egyik ilyen csoportnál visszaállítom az értesítéseket (bevették a kisfőnökünket, azt hittem, okkal) és az ebédem második felét a telefonom szüntelen rezgése kíséri végig. Megfordul a fejemben, hogy kikapcsolom, de várom Jess hívását. Megígérte hogy visszajelez, mi újság az új pozíció kapcsán. Biztos ezért vagyok ideges.

Észreveszem hogy feszt dobolok a lábammal az asztal alatt és inkább abbahagyom. Biztos vagyok benne, hogy nem tesz jót az emésztésemnek. Ahogy ez a szüntelen értesítésáradat sem. Hogy nem őrültünk még mind bele a modern technológiába?
Újra le akarom némítani a beszélgetést legalább a következő fél órára, hogy az ebédidőm maradék részét mentsem, de helyette véletlen megnyitom az üzeneteket (A kétkezes gépelés megy, de a bal kezem béna az applikációmenedzselésben? Fejlesztendő terület.) és akaratlanul is megakad a szemem az ott folyó beszélgetésen. Hamar leszűröm, hogy valami lelkiegészség napot akarnak szervezni következő hónapban és ahhoz megy a brainstorming. Egyszóval: mégsem bírjuk olyan jól mentálisan.
Nincs bajom az ötlettel, bár azt személy szerint nem tudom, hogy én mióta vagyok a rendezvényszervező csapat tagja és hogy számítanak-e ebben a közreműködésemre, vagy csak egy korábbi csoportos projekt hátramaradt túlélője vagyok-e (gyanítom, hogy utóbbi, társasági programok szervezése terén felettébb moderált a hasznosságom, ezt reményeim szerint már mindenki tudja) és célszerű lenne csendben elhagynom a süllyedő hajót.
Ráírok a menedzseremre. Biztos baromira nem kíváncsi rám az ebédszünetében, mert ghostingol. Hozzá vagyok szokva. A Pixel Dreams remek belső kommunikációval rendelkezik, de a menedzserem kaotikus figura.
A túlélésem érdekében főzök ki magamnak egy kávét és bízok benne, hogy maradt még a hűtőben a vésztartalék mandulatejemből. Amióta divatja lett a laktózmentes élelmiszereknek, sosincs teljes biztonságban.
Miközben a kávégép dolgozik engedek halandó kíváncsiságomnak és a csoportbeszélgetést stalkolom. Nem zárkózom el a csapatépítő programoktól, de úgy érzem nem árthat ha tudom hogy mire számítsak, hogy mondjuk kell-e előzetes lelki felkészülés a túlélés érdekében. Egy önismereti játékhoz gyűjtenek épp ötleteket, ami nem tűnik túl veszélyesnek, ezért megnyitom az egyik beküldött cikket. A címe szerint “ez a 15 kérdés segít abban, hogy jobban megértsd ÉS megértesd önmagad”.
Hmm.
Szkeptikusan felvonom az egyik szemöldököm miközben lejjebb görgetek. Mielőtt leérnék a cikk forráslistájához (rossz szokás), megakad a szemem a kérdéseken.

Sorolj fel öt tulajdonságot, ami igaz rád!
Gondolom ez ilyen basic, bemelegítő kérdés szeretne lenni.
Az első gondolatom az, hogy talán nem kell túl erős önismerettel rendelkeznem ahhoz, hogy 5 dolog mentén jellemezni tudjam magam. Bár lehet, hogy nem ártott volna konkretizálni, hogy milyen tulajdonságokra gondolt a kitaláló. Belső tulajdonságokra? Jó vagy rossz tulajdonságok? Vagy az is számít, hogy elsősorban jó vagy rossz dolgok mentén jellemzi magát valaki? Nem vagyok pszichológus, de azért ebből még én is tudnék következtezni arra, hogy az egyén mennyi önkritikus.
Hmmm.
Oké, ez nehezebb, mint gondoltam.
Mi kell ahhoz, hogy valamit 100%-ig ki merj jelenteni magadról? Alapvetőleg nem tartom magam rossz embernek, de inkább vagyok zárkózott, mint barátságos és bár jól be tudok illeszkedni nagyobb közösségbe is (megtanultam jól menedzselni az introvertáltságomat), valahogy mindig én vagyok az az ember, akit pesszimistának, elutasítónak vagy passzívnak tartanak. Szerintem csak őszinte vagyok, és nemet mondok, amikor nem akarok igent. Zárkózott, őszinte - oké, ez már kettő.
Bár nem állíthatom, hogy világéletemben őszinte voltam.

Még most is érzem a fájdalmas ólomsúlyt a mellkasomban, ahogy felidézem az arcát. Óvatlanul kúszik be az emlék a tudatomba és nem ereszt. Elfelejti valaha az ember ha bánt valakit, akit szeret? Magamhoz sem voltam akkoriban őszinte, de ez nem ment fel az alól, hogy én okoztam azt a fájdalmat, csalódottságot és elutasítást, amivel tönkretettem valami fontosat. Vajon mikor túl késő megmenteni egy barátságot? Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy erre a kérdésre megtaláljam a választ? Szerintem évek alatt elkésik ezzel az ember.

Őszinte? Legyen inkább a pesszimista.
Meg kell mentenem ezt a listát valami pozitív tulajdonsággal is, ezért a következő mentális bekezdéshez az udvariasat vésem fel. Alapvetően jólnevelt vagyok, csak nem mindig vágok a dolgokhoz jó képet. Ez két teljesen különböző dolog. Attól még tisztelem az időseket, a nőket, és úgy en bloc az emberek személyes terét és jogait. Mondjuk gyakran elkövetem azt a hibát, hogy ezeket másoktól is elvárom. Naiv lennék…? Nem, az inkább… Rose.
De nem, Rose nem naiv. Sosem volt naiv, csak mindig a jót kereste és látta meg másokban. Ez volt az ő szuperereje. És hogy sosem törte meg semmi.
Bevillan az az időszak, amikor már nem szóltunk egymáshoz és átértékelem az utolsó mondatomat. Az valamit eltört köztünk. Szeretnék visszamenni az időben és mindent másként csinálni.  

Inkább abbahagyom a listát. Senki sem szeret az énje rosszabbik oldalával szembenézni és még én is érzem, hogy ez az ebédszünet nem alkalmas a démonaimmal való megküzdésre. Eleget küzdök velük máskor.

Mi az öt számodra legértékesebb tulajdonod?
Ez a következő kérdés. Mi van ezzel a cikkel, meg az 5-ös számmal? Én inkább olyan kérdésekre számítottam, hogy melyik lenne a roxforti házam, vagy hogy melyik bungalóba osztanának be a Félvér Táborban. De hát legyen.
Nem tartom magam anyagiasnak de az első ami eszembe jut, hogy vajon arra gondoltak-e mi az ami pénzben a legtöbbet ér? Tekintve hogy a lakásomat bérlem, valószínűleg az autóm. De kétlem, hogy ez az anyagias megközelítés sokkal közelebb vinne az önismerethez.
A következő gondolatom Waffles. A tricolor szőrgombócra nem úgy gondoltam mint a tulajdonomra, mégis az egyik legfontosabb szereplője volt jelenleg az életemnek. Amint biztossá vált, hogy huzamosabb időre a városba költözöm, meglátogattam a legközelebbi állatmenhelyet és szerelem volt első látásra. Mindig is akartam egy saját kutyát és sokkal teljesebbnek éreztem az életem miután hozzám került. Igyekeztem csak heti pár napot magára hagyni a munka miatt és ha lehetett otthonról dolgoztam. Meghálálta. Szerencsére a szomszédomra is számíthattam, ha szükség volt beugrós kutyasétáltatóra.
Értékes tulajdon… Eszembe jut A Kincsesláda - ami igazából egy öreg szerszámos láda volt, de gyerekként menőnek tűnt abba gyűjteni azokat a dolgokat, amik valamilyen jelentőséget hordoztak. Pár éve anyáék kilomtalanították a régi házat és akkor mindent elhoztam amitől nem akartam megszabadulni és ez a láda is köztük volt, pedig tele volt kacatokkal. Kacatokkal, amik valaha világokat nyitottak meg, Nhylian térképével, Rose-tól kapott kulcstartókkal és egy széthordott, de sosem kidobott barátságkarkötővel. Ezeknek egytől egyik múltja volt, és nem volt szívem megszabadulni tőlük. A gyerekkorom egy nagyon értékes részéhez kötődtek és a bűntudat sem vett rá arra, hogy túllépjek rajtuk, pedig sosem szerettem felhalmozni a feleslegessé vált dolgokat és ritkán kötődtem tárgyakhoz.
Ez alól a nagyapám régi fényképezőgépe jelentett még kivételt. Már akkor sem működött, amikor nekem adta és azóta sem vittem el sosem megjavíttatni - lehet már nem is lehetett volna segíteni rajta. De úgy őriztem, mint egy dísztárgyat. Ezek a dolgok az emlékek miatt voltak értékesek.

A következő kérdés nem tetszik:
Középiskola: félelmetes vagy szörnyű volt számodra?
Mindkettő? Értékelem, hogy nincs is olyan opció, ami azt feltételezi, hogy valaki képes lehet élvezni a gimit. Mintha akkoriban eladtam volna a lelkem a sátánnak. Évekkel ezelőtt történt, és azt mondják, hogy az idő mindent megszépít, de az alapvető benyomásait az ember nem felejti el. Nem, inkább erre nem akarok gondolni.
Kiiszom a bögrémből a maradék kávét.

Melyek azok a dolgok, amelyeket élvezel, amikor dolgozol?
Ez az első értelmes kérdés és ebből legalább nem öt kell.
De lehet hogy csak azért gondolom így, mert szeretem a munkám. Sokan meglepődnek, amikor elmesélem nekik, hogy mivel foglalkozom, mert nem ilyen kreatív munkát társítanának hozzám (nem, nem veszem sértésnek). Ekkor persze jön a magyarázkodás, hogy animációval foglalkozom, de többnyire háttereket rajzolok és nem mondjuk karaktereket tervezek. De gyakran bíznak rám storyboardokat és ha csak adódik rá lehetőségem igyekszem kibontakozni a forgatókönyvírásban is. Azt hiszem ez az, amivel hosszútávon foglalkozni szeretnék majd, de egyelőre élvezem a jelenlegi munkám. Még valamikor a gimiben dőlt el, hogy filmes területen akarok majd dolgozni, mert már akkoriban is imádtam videókat vágni, de ez azóta is rengeteget formálódott. Van olyan része ami megmaradt hobbinak, és van az, amiért fizetést is kapok.
Rengeteg benne a kihívás, nagyon gyakran kell időre meglenni a rajzokkal és bármennyire is nehezen hiszik el rólam, szeretem ezt a pörgést, segít megőrizni a motivációmat. És sok dologban ki tudom magam próbálni, aminek köszönhetően rengeteg kapu megnyílt  előttem a szakmában.
Jó érzés részese lenni egy projektnek, egy alkotási folyamatnak, aminek látványos eredménye van. Ha akarok tudok egyedül dolgozni, de közben mégis egy csapat része vagyok. Ez az igény a változatosságra olyasmi, amit a legtöbb ember akivel találkozok nem feltételezne rólam, de megszoktam már, hogy a személyiségem mások szemében megreked az unalmas szomszéd srác dimenziójában. A szenvedélyeimet szeretem megtartani magamnak.

A szemem átsiklik a többi kérdés felett, de az utolsón megakad.
Mi a legnagyobb félelmed az életben?
Vajon az emberek többsége mit válaszolna erre? Az, hogy elveszíti a szeretteit? Vagy hogy rájönnek a titkaira?
Mindenkinek vannak titkai, de a titkoknak rengeteg fajtája van.
Biztos vagyok benne hogy a titkok nagy része ártalmat füllentésekből és elhallgatott információkból indul. Nem tartom magam hajlamosnak ilyesmire, mégis van egy hatalmas titkom, amit valójában a saját hülyeségemnek köszönhetek.
Tekintve hogy a kérdéssor felfeszítette a múltam legnagyobb sérelmét, ezt már nem nehéz bevallanom...
Ártalmatlan dolognak indult. Miután összevesztünk és hónapokig nem beszéltünk Rose-zal nem sok módot láttam arra, hogy helyrehozzam a dolgokat kettőnk között. Valahogy mégis támogatni akartam abban, amit csinál, ezért kitaláltam egy kamuprofilt (ami kreatívan a Lewis nevet kapta, de ebbe most ne menjünk bele) és bátorító kommenteket meg észrevételeket kezdtem el írni a posztjai és a videói alá. Tudom. Ítélkezz csak.
Rose tényleg szuper abban amit csinál és én még régebben megígértem neki, hogy segítek majd a videói megszerkesztésében. Végül Lewis lett az aki segített neki. Nem terveztem, hogy így lesz, de ez a bolond lány elkezdett barátkozni Lewis-szal, pedig esküszöm próbáltam a világ legbarátságtalanabb online alteregóját létrehozni - de hát valaha velem is jóban volt, viharfoki Rosemary sosem ismert lehetetlent.
Rose nem tudja, hogy Lewis, a hallgatag online barátja, aki évek óta hűségesen vágja a videóit, valójában a gyerekkori ex-legjobb barátja, ahogy azt sem, hogy nemsoká együtt fogunk dolgozni.
Már amennyiben Jess-nek, a HR-esünknek, sikerült meggyőznie arról, hogy miért érné meg a stúdiónál dolgoznia. Csak pár hétbe telt mire meggyőztem őket arról, hogy Rose a tökéletes jelölt  a következő projektünkre, de szerintem a vezetőség még sosem látott engem ennyire asszertívnek egy olyan ügyben, ami nem érintette közvetlenül a munkámat. Jess-nek bevallottam, hogy miért kampányolok a lány mellett, de döntenie már Rose-nak kell arról, hogy elköltözik-e egy idegen városba egy munka miatt - amiről tudtam (Lewis tudta) hogy tökéletes lenne neki. Hogy velem hajlandó lesz-e szóba állni, szintén csak rajta múlik. Már így is elég önzőnek éreztem magam.

Öt perccel az ebédszünetem vége előtt kapok még egy értesítést.
Rose üzent.
Lewis-nak.