– Jamie?
A kisfiú arcát fürkészem, ő dacosan fixíroz egy pontot az irodámban, de a türelmem végül megtöri a jeget nála, Jamie felsóhajt és megadóan felém fordul.
– Megütöttem.
Ezt eddig is tudtam – Mrs Malkin felháborodottan rontott be az irodámba és hosszan ecsetelte –, de nem közlöm vele, hanem hagyom, hogy a saját tempójában nyíljon meg, nem sürgetem, nem faggatom, csak figyelek.
– Megütöttem, mert azt mondta... azt mondta, hogy pisis vagyok, mert... hiszek a Mikulásban – a mondat végét már csak leolvasom a kis srác szájáról, teljesen magába roskad, nekem pedig tudnom kéne valami okosat mondani, valami vigasztalót, hogy ma éjjel ne forgolódjon az ágyában, ne érezze úgy, magára van hagyva. Majd forgolódom helyette én.
– Maga is dedósnak tart, igaz?
– Egyáltalán nem. Irigyellek, Jamie. Neked van valamid, ami Parkernek és még sokaknak nincs...
– Kivert fogam?
Elmosolyodom, talán még sem olyan borzasztó a helyzet.
– Jogos. Két valamid is van. De én most a hitre gondoltam. A hit jó dolog, segít átvészelni a rossz napokat, erőt ad, hogy fel tudj állni, mikor úgy érzed, hogy nincs remény. Egyáltalán nincs baj azzal, ha igazán hiszel valamiben, ezt senki sem veheti el tőled – nézek rá biztató mosollyal, majd közelebb hajolok – a fogat viszont betenném a párnám alá – rákacsintok, ő pedig széles, foghíjas vigyorra húzza a száját.


Csak a nap végén, mikor bezárom az irodát fog el a kétség, hogy talán hülyeséget csináltam, talán meg kellett volna győzni Jamie-t arról, hogy nőjön fel és hagyja a gyermeteg meséket, végtére is tizennégy éves, a pszichológia szerint pedig egyáltalán nem egészséges, ha egy ilyen korban lévő gyerek még hisz a Télapóban, Húsvéti nyusziban és a többiben. De ki vagyok én, hogy összetörjem a világát? Miért baj az, ha hinni akar valamiben? Nem árt vele senkinek, legalábbis ha a mai esetet nem vesszük figyelembe. Parker provokálta és vele is elbeszélgettem már, bár erősen kétlem, hogy hatottak a szavaim, Jamie-vel ellentétben ő kemény dió, nehéz bármit is elérni nála, ezért is gyakori vendég nálam, bár most először fordult elő, hogy nem ő kezdeményezte a verekedést. Néha komolyan elgondolkozom azon, hogy nem tévesztettem-e pályát. Szeretem a munkámat, de olyan felelősséggel jár, amihez néha egyszerűen alkalmatlannak érzem magam. Éretlennek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy végül mindig a helyi fagyizóban kötök ki egy stresszes nap után. Fura, tudom, nem is sok felnőtt ücsörög itt egymagában fagyit "vedelve", ez az én bogaram. Engem pont úgy nyugtat meg a sárkánygyümölcs illata és a cukor, mint mást a koffein, arról nem is beszélve, hogy mennyire otthon érzem magam. Ha nem lenne az iskolai munkám, itt tudnám a leginkább elképzelni magam. De bármennyire is klassz lenne naphosszat fagyikelyhekkel zsonglőrködni, az az igazság, hogy végső soron nem cserélném el a mostani állásommal, mert minden nehézségével együtt is szeretem, és bár mindig elbizonytalanodom, a lelkem mélyén tudom, hogy erre születtem. A gyerekek megbíznak bennem, számítanak rám és csak ez a fontos. Hogy nekik jó legyen.


✦ Néha hajlamos vagyok láthatatlanná válni. Szó szerint eltűnök, ha lehangolt vagyok, ilyenkor az emberek keresztül néznek és sétálnak rajtam, mintha ott sem lennék. Ahhoz, hogy ismét észre vegyekenek, rendet kell tennem a fejemben, de bármilyen egyszerűnek is hangzik, nem az. Senki sem tud csettintésre boldog vagy épp szomorú lenni, így sok kellemetlen pillanatot okozhat ez a képesség.
✦ A telet is uralom: képes vagyok hóesést idézni, varázshógolyót lérehozni és nem mellékesen elég szép jégvirágokat is tudok varázsolni az ablakra – csupán a botomra van hozzá szükségem.
A képesség 1 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 2. játékban.
A képesség aktív 2021.10.01-től és ezzel együtt a karakter emlékei is visszatértek a mesebeli életéről.