– Hozhatok valamit, kedves?
A fülemben dübörgő vér miatt csak tompán hallom meg a pincérnő kérdését, de így is összerezzenek. Leveszem a szemem az óráról, amit két perce megszállottan bámulok, és a futástól kissé kiszáradt torokkal biccentek. – Egy... egy kávét, köszönöm.
A nő még utoljára végig mér, mintha azt próbálná besaccolni, mennyi idő múlva ájulok le a székről, aztán elmegy. A lábam türelmetlenül dobog, amivel sikeresen magamra vonom a szomszéd asztalnál ülő pár figyelmét, így abbahagyom és inkább a körmömet kezdem rágni.
– Gyerünk már – mormogom némán, és reménykedve felpillantok, hátha meglátom valamelyiküket az ablakból, de csak az őszi borongós utca néz vissza rám álmosan. Eltelik újabb két perc, aztán három, öt, tíz... és még mindig nincsenek sehol, pedig azt beszéltük meg, hogy pontban öt órakor itt, ebben az eldugott kis kávézóban találkozunk. Rossz érzésem van, talán történt valami... Alexnek igaza volt, nem kellett volna szétválnunk.
Az ajtó szinte kirobban a keretéből és egy eléggé zilált, sötét hajú lány sűrű bocsánatok közepette visszacsukja, majd elindul felém. Megkönnyebbülök. Alex végezte a munka ordas részét, és az, hogy nem bukott le azt jelenti, hogy mi sem. Mikor leül a szemben lévő székre, az ő arcán is ugyanazt a kimondatlan kérdést látom.
Hol a fenében van Clover?



– A fickó nem tud semmit – dobom le az aktát az asztalra. Jerry a fejét ingatja, valami olyasmit motyog, hogy ettől tartott, de nem kérem meg, hogy ismételje el hangosan, nem akarom hallani a reményvesztett, beletörődő szavakat.
Alexre siklik a tekintetem, az ő arca minden, csak nem békés. Már épp megszólítanám, mikor egyszer csak felpattan, beront a kihallgatóba és a pasas torkának ugrik. Sosem láttam még ilyennek, lefagyok, de szerencsére Jerry résen van.
– Mi a franc, Alex?! – hebegem, mikor végre szikrát kapok. A lány ugyanott ül, mint az előbb, zihál és úgy néz ki, mint aki mindjárt kinyír valakit. Aztán... hirtelen kiszakad belőle a sírás, ami bennem is eltör valamit. Egy pillanat múlva már egymásnak borulva zokogunk.


– Ez nem lehet igaz! Nem gondolhatja komolyan! Hogy képzeli?! – Alex idegesen mászkál fel-alá a szobánkban, én az ágyamon ülök felhúzott térdekkel, pizsamában és ugyanazt a jegyzőkönyvet bámulom. Már szinte kívülről fújom, mégis arra számítok, hogy találok benne valamit, ami eddig elkerülte a figyelmünket, valamit, ami segít kirakni ezt a lehetetlen puzzle-t és ami elvezet Cloverhez. De azt hiszem, az a kirakós darab, ami hiányzik, épp a lánynál van, akit mintha a föld nyelt volna el. Ez így zsákutca.
– Te hogy nem vagy kiakadva, Sam?! – Váratlanul ér a nekem szegezett kérdés, eddig azt hittem, hogy Alex nem vár választ, csak dühöng.
Felsóhajtok, mert nem fog tetszeni neki, amit mondani fogok, és az utóbbi hetek tapasztalatai alapján a legapróbb szikra is képes felrobbantani körülöttünk a levegőt.
– Szerintem volt már rosszabb ötlete is Jerrynek – próbálom elviccelni, de Alex arca még csak meg sem rezzen. – Oké. Én nem hiszem, hogy baj, ha kapunk egy új társat.
– Hogy mondhatod ezt? Szerinted Clover mit szólna, ha megtudná, hogy lecseréljük?
– Az ég szerelmére, Alex! Nem cseréljük le, egyszerűen csak tesszük tovább a dolgunkat, de ketten kevesek vagyunk, kell az erősítés.
– Azt sem tudjuk, ki ez.
– Megkaptuk az aktáját – nézek rá cinikusan, mert Jerry pontosan akkor nyomta a kezébe, mikor az enyémbe. – Kinyitottad egyáltalán?
– Ki. De attól, hogy tudom, mi a csillagjegye, még nem fogok megbízni benne.
Fejcsóválva nézek rá, olyan átkozottul makacs tud lenni.
– Hát, majd holnap megismered személyesen is. Ott lesz az eligazításon.
– Már holnap?!


– Hozhatom a szokásosat, kedves? – mosolyog rám a pincérnő, én pedig kissé fáradtan visszamosolygok rá.
– Igen, köszönöm.
A fejemet az ablaknak döntöm és az utcát figyelem. Még nem sötétedett be teljesen, de már felkapcsolták a lámpákat, amitől mindig rám tör az ásítozhatnék. Az embereket figyelem, az autókat és bár tudom, hogy semmi esély rá, Clovert keresem a tömegben. Várom, hogy beessen ide és bocsánatot kérjen a "kis" késésért. Hogy forgassa a szemeit, amikor leteremtem, bár most attól is eltekintenék. Azt akarom, hogy itt legyen.
Csörömpölést hallok a hátam mögül, arra nézek, de nem igazán érdekel, inkább ösztönös, és már fordulnék is vissza, mikor is megdermedek. A tükörképem nem az enyém. Mármint... de, de... még sem. Az engem bámuló rajzolt arcon pontosan az a döbbent ijedtség látható, ami nyilván az enyémen is. Mikor pislogok, ő is pislog, aztán mikor kissé elnyílnak az ajkaim, az ő ajkait jelölő két vonal is eltávolodik egymástól.
– A kávéd, picim.
Megugrom a pincérnő hangjára, és kis híján ki is öntöm a kávét. Megint kapok egy adag aggodalmas, de "ez bolond" pillantást tőle, amit még csak zokon sem vehetek.
Meg sem várom, hogy kihűljön, gyorsan iszom meg a kávét, kifizetem, és szinte kimenekülök onnan. Kint már sötét van, az idő teljesen lehűlt, a jeges szél szemtelenül kúszik be a vékonyka őszikabátom alá. Zsebre dugom a kezeim, és indulnék is, de a szemem sarkából meglátok valamit, amire megtorpanok. Létezik, hogy szőke fürtöket láttam? Létezik, hogy Clover...? Biztosan megőrültem, de arra felé veszem az irányt, közben újra és újra meg-megpillantom a fürtöket, de mindig csak azokat, a hozzájuk tartozó személyt nem.
– Clover! – kiáltom, mikor már a város szélénél járunk. Az épületek itt ritkábbak, majd teljesen elfogynak, ahogy az út is és csak az egyenletlen talaj marad. Az egyik borok mögött látom ismét meglebbenni a fürtöket, de már az orromig is alig látok, így nem lehetek biztos benne, hogy tényleg azt láttam, amit látni véltem. Azért csak elindulok arra.
– Clover?
Fájdalmas kiáltás hagyja el a torkom. A bokorhoz nyúltam, hogy elhúzzam az ágait, de ez a vacak csupa tüske, amik felszántották a tenyerem. Vigyázva, hogy ne érjek hozzá megint, közelebb lépek, hogy szemügyre vegyem a hajat, vagy inkább azt, amit annak néztem, mert hogy nem szőke fürtöket láttam, hanem egy piros sálat. Nem is akármilyen piros sálat.
– Clover... – suttogom, és óvatosan, nehogy eltépjem, lefejtem a tüskékről. Úgy szorítom magamhoz, mintha Clover maga lenne az. – Itt járt – hasít belém a felismerés. De mi a fenét keresett itt? Tanácstalanul forgolódom egy épület vagy bármi után, de hiába. Nincs jobb ötletem, átkúszok a bokor alatt, ami így is kiszaggatja a ruhámat, de még mindig jobb, mintha keresztül akartam volna menni rajta, és miközben feltápászkodom, lesöpröm magamról a koszt. Vakító fehérséggel találom szemben magam; míg a szem ellát, mindent hótakaró fed. Mintha láthatatlan határ húzódna tőlem alig egy méterre, aminek a túloldalán tél van. Vagyis ezt gondolom, míg ki nem nyújtom a kezem, és meg nem érzem a hideg üveget a tenyerem alatt. Néhány arasszal odébb csúsztatom a tenyerem, ott is érzem. Ellépek jobbra, közben a kezem végig az üvegfalnak nyomom. Teszek még egy lépést, majd egy újabbat, legyalogolok egy egész hosszú távot és a fal még mindig ott van.
– Ez meg mi?


✦ A lexikális tudásod hatalmas. Nincs olyan, amire ne tudnád a választ és nincs olyan szorult helyzet, amiből ki ne tudnád rágni magad. A szó mindenféle értelmében.
✦ Van egy púdered, ami idővel aktiválódni fog és képes leszel vele a gyors átöltözésre, de még arra is, hogy azzal kommunikálj másokkal. Mint egy mini telefon, sokkal fejlettebb változatban, hisz egymást hologramként is láthatjátok azzal, akinek szintén ilyen "kompúdere" van.
✦ A Jerrytől kapott kütyük a Te kezedben képesek úgy működni, ahogyan azt ő megálmodja.