Mi történt velem?
- Ivy! Ivy! Nézd mit találtam! – Rosemary apró lábai dobogtak a padlón, ahogy a kezeit a mellkasához szorítva végigszaladt a földszinten. Az imént talált a padláson egy dobozkát, amely valódi kincset rejtett számára. A kislány pedig úgy gondolta, hogy az első ember, akivel megosztja a felfedezését a nővére lesz.
Beszaladt a konyhába, de édesanyján kívül nem talált ott mást, így egy elnyújtott Ivy kiáltással robogott tovább, amíg meg nem találta a hátsó udvarban a testvérét.
Ivy egy pokrócon heverészett, lábait az égben lóbálva egy képes könyvet lapozgatott, amikor a kishúga lehuppant mellé a földre.
- Nézd! – tárta szét az ujjait, felfedve a marka tartalmát: egy régi fekete kővel ellátott nyaklánc volt az, amely talán a nagymamájuké lehetett.
- Wow. Ezt meg honnan szedted? – emelte fel a fejét Ivy, akit szintén elbűvölt a testvére által talált ékszer.
- A padláson volt? Szerinted megtarthatom? – Rosemary elnyújt a fűben, és a pokrócra gurult a nővére mellé. Miközben az egyik kezében a nyakláncot tartotta, az ujjaival Ivy képeskönyvének az oldalait piszkálta.
- Szerintem, a nagyi is azt szeretné, hogy valaki viselje – mosolygott le Rose-ra, és finoman kivette a kezéből a nyakláncot, hogy segítsen neki felvenni. Eltűrte a hajtincset, majd némi kapoccsal való ügyetlenkedés után az ékszer Rose nyakába került.
Rosie puszit nyomott Ivy arcára, majd ismét lehuppant a fenekére. A kék égen kúszó felhőpamacsokat szemlélte, különféle formákat képzelt beléjük, vagy éppen számolgatta őket. A közelükben lévő fa ágai belengtek a látóterébe, és ahogy a nyakláncon lévő fekete követ cirógatta, mintha egy fekete macskát vélt volna felfedezni az ágak közt megbújva.
- Pszt, Ethan – bökte meg finoman az előtte ülő fiú vállát, miközben az iskolabusszal áthajtottak egy kátyún. Nem értette, hogy a szomszédja miért nem akart mellé ülni, hiszen semmi rosszat nem csinált, de a fiú pechjére talált mögötte helyet, ahol elérhette.
Alig várta már, hogy hazaérve leszállhassanak a zsibongó gyerekekkel tömött buszról. Még Ivynak sem mesélte el a rejtélyes fekete macskát, amely azóta kísérte őt, amióta hordta a nagymamájától kapott nyakláncot.
- Ne tűnj el légyszi, miután hazaértünk. Mesélni akarok valamit – könyökölt a fiú mellett az előtte lévő ülésre, és a karjaira hajtotta a fejét. A lábaival a padlón lévő táskát rugdalta, ahogy számolta vissza a megállókat. Sokat kellett utazniuk. Általában nem bánta, mert így akadt ideje az álmodozásra, de most izgalmas titkokat akart megosztani a szomszéd fiúval, nem ért rá ábrándozni.
Lelkesen vette a hátára táskáját, aztán a térdeit egy kicsit berogyasztva leugrott a busz legfelső fokáról. A sofőr utána kiáltott, hogy ilyet legközelebb ne csináljon, de Rose meg sem hallotta, Ethan után szaladt, és megragadta a kezét.
- Nem fogod elhinni mi történt! – húzta vissza a fiút izgatottan ügyet sem vetve arra, hogy a másik talán nem szeretné meghallgatni.
- Amióta megvan ez a nyaklánc azóta látok mindenhol egy fekete macskát, ami tud beszélni. Elárulta, hogy őt Mephisto-nak hívják, a nagymamámhoz tartozott, aki a medál őrzője volt fiatal korában. Mephisto pedig egy thalon, egy mágikus lény, aminek a lelke ehhez a tárgyhoz van kötve. Számtalan ilyen thalon került át a másik világból Nhyliából, ahol vadásznak ezekre a lényekre az emberek, mert úgy gondolják, hogy veszélyesek. Az egyik Nhyliába vezető kapu itt van nem messze, csak arra vár, hogy felfedezzük a világot. Azt is mesélte, hogy Nhyliába rengeteg mesés kincs található. Mit szólsz? Csatlakozol hozzám? – hadarta el olyan lelkesen, hogy Ethan talán a felét sem értette a szavainak.
- Te nagyon fura vagy… - húzódott el Rose-tól. Rosemary értetlen, talán kissé arccal figyelte a fiú távolodó sziluettjét, de biztos volt benne, hogy a srácnak csak időre volt szüksége.
Rosemary áthívta magukhoz Ethant az iskolai projekt kapcsán, de egész délután mást sem csinált, mint a képzeletbeli világáról beszélt: hegységekről, vadonokról, sivatagokról, hatalmas városokról és palotákról szónokolt. Mesélt az ottani emberekről és a titokzatos thalonokról a fiúnak.
- És akkor képzeld el, Mephisto elvezetett a közeli erdőbe, ahol találtunk egy öreg tölgyfát, amelyben a közepén volt egy hatalmas lyuk. Pont akkora, amelyen átfértünk, és amikor a túloldalra értünk… Átkerültünk Nhyliába! – Heves mozdulatokkal gesztikulált, miközben előadta, miként bukkantak az átjáróra, és hogy milyen volt a mágikus erdő a túloldalon.
- A szitakötők tízszer akkorák voltak, mint a mi világunkban és szivárványszínű szárnyuk volt! Mephisto pedig eddig házimacska méretű volt, de odaát olyan naggyá vált, mint egy tigris! – Egyszerűen képtelen volt elhallgatni, még akkor is erről beszélt, amikor Ivy áthaladt a nappalin.
- Te is megváltoztál? Voltak ott sárkányok? És csináltatok térképet, hogy ha legközelebb megyünk, akkor ne tévedjünk el? – tette fel a kérdéseit a srác. Ivy a háttérben felnevetett, és a szüleinek kiabált.
- Anyaaa! Rosie talált magának egy új barátot, aki osztozik a hóbortján! – Ivy örült annak, hogy Rose és Ethan kezdtek megbarátkozni egymással, így óvatosan megpaskolta a fiú vállát, amikor elsétált mellettük.
- Látod? Én mondtam, hogy mágikus ez a hely! – húzta ki magát Rose büszkén. Végignézte, ahogy Ethan átmászott a résen és csatlakozott a kis világához.
Rose orra előtt egy kék madár suhant el, a fákon pedig mókusok ugrándoztak. A lány egy percre sem állt meg, Mephistoval az oldalán az egyik közeli fához szaladt, és felkapaszkodott az ágakon. Amikor talált egy olyan pontot, ahol biztonságosan kitámaszthatta a lábait, széttárta a karjait.
- Halljátok meg Nhylian lakói, hogy én, viharfoki Rosemary egy barátommal visszatértem hozzátok, és felszabadítunk benneteket az elnyomó hatalom alól! – Hangja visszhangot vert az erdőben. A boldogságtól kacagni kezdett, miközben óvatosan leereszkedett a földre.
- Gyere, Ethan! Mephisto azt mondja, hogy a közelben található egy másik thalon, aki talán a segítségünkre szorul – ragadta meg a fiú kezét, hogy megkezdjék az első közös kalandjukat.
Ethan és Rose éveket töltöttek közösen épített világukban, amelybe egy időre más gyerekek is csatlakoztak. Hosszú és kemény munkájuknak köszönhetően elhozták az aranykort, Nhylian megszabadult a gonosztól.
Rose élvezte minden ott töltött pillanatát, újabbnál újabb kalandokat eszelt ki, mindeközben nem vette észre, hogy Ethannek mindez már nem okozott örömet. Nem hallotta meg az új osztálytársaik gúnyolódó szavait, annyira lekötötte az a csoda, amelyet létrehoztak.
Azonban a csoda csak akkor működött, ha két ketten összefogtak, amint Ethan megingott, a sötétség szép lassan visszakúszott Nhylian birodalmába is.
- De hát… Nem értem! Mi a baj, Ethan? Miért nem mondod el, hogy mi bánt? – ráncolta a homlokát, amikor a fiú közölte vele, hogy többé nem akar ezzel a gyerekes butasággal foglalkozni.
– Ez volt a közös álmunk! Megbeszéltük, hogy Nhylian világát megosztjuk másokkal! Megígérted, hogy segíteni fogsz! - Már nem akarom, Rose! Ez csak egy mese, senkit sem érdekel! Nőj fel végre! – vitatkozott vele a fiú, bele sem gondolva abba, hogy a lánynak darabokra töri a szívét.
- Senkit nem érdekel? De hát szereted! Te is tudod, hogy szereted! Kérlek, Ethan, beszéljük meg… - Minden igyekezetével azon volt, hogy ne sírja el magát. Erősnek akart tűnni, olyannak, akinek nem lehet keresztül gázolni a lelkén, pedig mindketten tudták, hogy Rose mennyire érzékeny volt.
Ethan próbálta finoman Rose tudtára adni, hogy engedje el végre a meséket és a történeteket, de azt ő maga sem tudta, hogy ez a világ mennyit jelentett a lánynak. Rosemary úgy gondolta, hogy a közös világuk volt a kapocs, amely összetartotta őket, és ha Ethan nem tartott igényt Nhylian világára, akkor úgy érezte, hogy neki sem jutott számára hely az életében.
Csúnyán összevesztek. A barátságuk kiabálással végződött, és egyiküknek sem volt mersze odaállni a másik elé bocsánatot kérni. Mivel szomszédok voltak, végignézték milyen mederben haladt tovább az életük, immár a másik nélkül.
Rosemary elhatározta, hogy egy Ethan nélküli történetet épít fel, új célokat és nehézségeket adva Nhylian lakóinak. Tehetséges gyermek volt, a szülei magánórákra vitték, a nővére pedig támogatta az álmait. Rosie végül animációs videókat kezdett készíteni még a középiskola végén és megosztotta Nhylian történetét az interneten.
Nem gondolta volna, hogy népszerűségre tesz szert, évek kellett hozzá, hogy felfedezzék őt, de ő örült minden pozitív és negatív kommentnek, ami érkezett. Sokszor munka közben magányos volt, gyakran azon kapta magát, hogy Ethannel akarta megosztani az ötleteit, de végül letett róla. Rengeteg történetet akart elmesélni, megosztani a világgal, nem engedhette meg magának, hogy a gyerekkori barátja elterelje a figyelmét.
Büszke volt magára, amiért kemény munkával elérte azt, amit szeretett volna, és azzal, hogy másoknak örömet okozhatott, elfeledkezett a saját bánatáról. Alig várta, hogy főiskolára mehessen, szinte számolta a napokat, hogy ne úgy kelljen kitekintenie az udvarra, hogy mikor pillantja meg ott Ethant.
- Vigyázz magadra, Napsugár – Ölelte át édesapja, miután segített neki bepakolni a kocsiba. Rose hosszasan ölelte magához apukáját.
- És feltétlenül írj, miután kipakoltál! – Csatlakozott az öleléshez az édesanyja, miközben Ivy kuncogva lefotózta őket. Mrs Holloway szigorú pillantást vetett nagyobbik lányára.
- Most mi az? Valamivel oldani kell a hangulatot – vonta meg a vállát, kezében a fényképezőgéppel. Megragadta Rose kezét, és az autó felé kezdte tuszkolni. – Mozogj, Rosie! A végén még Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén is velünk jön egy autóval!
A környezetváltozás jót tett Rose-nak. Rengeteg barátra tett szert, akik pozitívan álltak a furcsaságaihoz és az őrült ötleihez. Néhány annyira magukkal ragadtaták magukat, hogy Rose animációs sorozatának a szinkronhangjai lettek.
Az egyik újdonsült barátnője még arra is rávette, hogy új színt próbáljon ki, vagy hogy közösen felfrissítsék a ruhatárukat. A főiskolai évek hamar tovaszálltak, nem is gondolt arra, hogy valahol a világban van egy srác, akit nagyon szeret, és akiért a mai napig vérzik a szíve. Sokkal jobban lekötötték az előtte kinyíló ajtók, a lehetőségek, amelyek közül nem tudott választani.
Miután elvégezte az iskolát visszatért szülővárosába és birtokba vette a régi szobáját. Szokatlan érzés volt számára szembesülni a múltjával, de az még furcsább volt, hogy Ethan elköltözött otthonról.
Rosemary-t többen is megkeresték, hogy megvásárolják tőle az animációs sorozatának a jogait, de minden alkalommal nemet mondott. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő írhassa és rajzolhassa a történetét, mert tudta jól, ha kiadná a sztorit a kezei közül, csak tönkre tennék azt, amit fáradtságos munkával megalkotott.
Így talán nem volt meglepő, hogy kissé ingerülten vette fel a telefont, amikor egy ismeretlen szám kereste őt.
- Figyeljen, nagyon figyeljen arra, amit mondani fogok: Köszönöm a lehetőséget, de a történetem nem eladó!- Miss Holloway, mi nem megvásárolni szeretnénk a munkáját, hanem egy állást ajánlanánk a Pixel Dream Productionsnél! – szólt közbe udvarian egy hölgy a vonal végén.
Rose lefagyott, először nem találta a szavakat, aztán sikoltozva rohant le a családjához, hogy megossza velük a híreket, illetve bejelentse a költözését. Nem is sejtette, hogy miféle kalandok várnak rá és kivel fogja ismét összesodorni a sors.