I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-07-06, 01:21
Állítólag nagyon sok tanulmány szól a munkahelyi kapcsolatokról. Na igen, állítólag. Az én olvasottságom azonban nem engedi meg, hogy az ilyen gondolatok gyökeret verjenek elmémben, elvégre a csajozási segédletek nem feltétlen térnek ki erre a házinyúl-szabályra. Bár ami azt illeti, szeretem a nyulakat, a szabályokat meg nem igazán, szóval biztosan nem akadályozna meg semmiben egy esetleges cikk, tanulmány, egy mondat sem. Bár tény, hogy kifejezetten veszélyes lehet a többi dolgozóra, ha a vezetőségben történik ilyesmi. Nézzük csak azt, hogy az igazgató kavar a helyettesével. Értem én, hogy fiatalság, bolondság, szerelmes nem tervezetten lesz az ember, hisz ezt én is megtapasztaltam. DE! Nagyon fontos, hogy az illetők már nem olyan fiatalok és bolondok, szóval fel kellene tudniuk mérni a terepet. Tőlem a komolyságom végett ezt nem várják el, de nekik elég nagy bajuk lehet mindebből. Persze ami sokkal fontosabb: NEKÜNK lesz belőle a legnagyobb bajunk. - Ugyan, nem keversz ezzel bajba. Mostanában velemi is furcsán viselkedik, pedig elvileg barátok vagyunk. De nem említem neki, ha nem szeretnéd. - bólintok még egyet jelezve, hogy nem akarok az akarata ellen menni - ez most nagyon úgy hangzott, mintha behódoltam volna egy domináns nőnek, pedig csak nem szeretném, ha kellemetlenül érezné magát. Pedig ha meg is említeném Rae-nek a helyzetet, az csakis az én saram lenne. De nem tudom, hogy a nőknél ez mennyire csapódna vissza, szóval lehet tényleg érdemes elkerülni az ilyesfajta kockázatot. Jobb a csendes utálat mint a látványos hajtépés - akármennyire ölne egy ilyenért a tanári kar perverzebb fele. - Nem érdekel mások véleménye. Kedvellek, és ezt nem félek felvállalni mások előtt. Ha pedig ebből lesz bajom... akkor javaslom, váltsunk együtt munkahelyet. - rákacsintok, mintha már ezer éve ismernénk egymást, és egyből zavarba is jövök. Nem akartam ennyire közvetlen lenni, amíg nem ismerem őt jobban, de a jellemem keresztülhúzta a gondatlanul végzett számításaimat. - Adja isten, hogy ez így is maradjon. Amíg együtt vannak, talán nagyobb a béke az iskola falain belül. Mindkettejük elég... erős jellem. - azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés erre, de nem az én szókincsem fogja megváltani a világot, szóval csak vállat vonok a mondatot kísérve. Majd kiderül, hogy mit hoz a sors a kapcsolatuknak. Vagy Isten, vagy istenek, vagy akármi. Mindenki hívja úgy, ahogy akarja, sose érdekelt különösebben, hogy ki miben hisz. - Ugyan, egy ember már van, akivel jóban lehetsz. - azzal meghajolok előtte, mint egy hős lovag. Elvégre ő az én my lady-m, szóval még túlzásnak sem nevezném a gesztust. Egyébként is szeretem a kötetlenebb beszélgetéseket, és úgy érzem, hogy kezdünk egészen efelé haladni. - Egy éve nagyjából. Együtt érkeztem pont Raelynnel, szóval vele hamar össze is ismerkedtem és barátok lettünk. De sokakat nem kedvelek én se. Vannak emberek, akik egyszerűen csak ellenszenvesek mindenkinek. - ott van például az igazgató meg az asszonya. Valami egészen különleges, riasztó kisugárzásuk van, de nem tudom megmagyarázni, hogy mi miatt. - Egyébként, ha valamivel vagy akár valakivel nem boldogulsz, tényleg bármikor megkereshetsz. Elég nehéz olyan órát találni, amikor elfoglalt vagyok. Ez ilyen tesitanári sajátság azt hiszem. - nem is Dariára, hanem a kezemben lévő lapokra mosolygok a mondat miatt. Kevés ember van, akinek felajánlom a bármikori társaság lehetőségét. - Szabad megkérdeznem, hogy miért váltottál munkahelyet? - megigazítom a kezemben lévő papírokat, mert lassan kicsúsznak a mappából. Valami nincs rendben ezzel a sok felirattal. Lassan már a másoknak való udvarlás is kész bürokráciai útvesztő. Bár az útvesztő talán eddig is igaz volt, és csak én fűszereztem meg néhány papírral. Majd hajtogatok a maradékból papírrepülőt.
A mosolyt valamiért most nehéz elrejtenem. Valahol örülök is ennek, hisz nem abból áll a napom, hogy szomorkodok, amiért nem találom itt a helyem. Toby jó fej, már csak a jelenléte is kicsit jobb kedvre derít. Ritka az ilyesmi. - Ugyan. Bárkivel előfordul, ha nem figyel… - Nézek rá még mindig mosolyogva, majd pedig arra kezdek figyelni, mégis mivel lepett meg engem. Tényleg meglep, hogy valaki gondol rám egyáltalán és nem úgy, hogy a háta közepére sem kíván. Kedvem lenne elsírni magam, kivételesen nem bánatomban, hanem örömömben, de az nem vallana rám. Kibukik belőlem valami olyasmi is, aminek nem szabadna, de már nem tudom visszaszívni és úgy tűnik, Toby sem hajlandó elfelejteni. Ránézek lassan újra, majd ahogy összerakom, mit mond, megrázom a fejem. - Nem, nehogy beszélj vele. Nem akarlak téged is bajba keverni, Toby. Az, hogy ő ilyen velem… biztos megvan az oka, csak nem tudom, mi. De nem szeretném, ha miattam téged is utálna, vagy ilyesmi – Magyarázom és remélem, kiveri a fejéből ezt a képtelen ötletet. Az kéne még csak, hogy beszéljen vele és emiatt ő is fekete listára kerüljön vagy hogy engem még inkább utáljon az a lány. - Kedvelsz? – Kérdezek vissza, mikor eljut a tudatomig, amit mond. Sietve bólintok. – Persze, gyere. Bár a helyedben figyelnék arra, kivel mutatkozol, nehogy bajod származzon belőle – Játékosan megbököm a karját, ahogy mellé érek a tankönyvekkel és minden eszközömmel, ami kell az első órához. És a bonbont sem hagyom ott, mert biztos vagyok benne, hogy egy-két falat csoki le fog csúszni még mielőtt beérek a terembe. - Majdnem-házas? Ők együtt vannak? – Pislogok. Eddig le sem esett, hogy az igazgató és a helyettese talán együtt lehetnek. Ez kissé elszomorít, de nem mutatom, csupán csak a meglepettség látszik rajtam. – Amúgy nagyjából képben vagyok. Az igazgató mindent elmagyarázott és ha kérdésem van, hozzá is fordulhatok. De egyelőre megoldom. Nem a munkával van gondom, hanem a beilleszkedéssel, de azon senki sem tud segíteni. – Sóhajtok. Ha Toby jön, akkor elindulok kifelé a tanáriból, hogy becélozhassam a tantermet, ahol órát kell tartanom. – Te mióta dolgozol itt? Úgy értem, neked hogy ment a beilleszkedés? – Érdeklődöm.
Ebben az iskolában soha semmi nem volt normális. Ezt hamar észrevettem, amikor idekerültünk Raelinnel, és talán emiatt össze is barátkoztunk. Nos, fogalmam sincs, hogy miért pont ez a munkahely ennyire dilis, de néha felettébb frusztráló tud lenni, hogy egyesek mennyire klikkesednek, vagy csak féltékenyek a másikra. Legtöbbször nyilván ok nélkül. És nem mondom azt, hogy mindez velem még nem történt meg, mert álltam már az ilyen kapcsolatok mindkét felén, főleg most. Ha valakit Dariával látnék, biztosan elfogna a düh, és felképelném az illetőt. Mondjuk az sem szerencsés, hogy senki nem akar hozzá közeledni rajtam kívül. Ilyenkor gondolkodok el, hogy talán én csinálok valamit rosszul, de az nem lehet. Mármint, én ritkán csinálok bármit is rosszul, de itt szerintem nem emiatt vagyok én a jófiú. Egyszerűen tisztességtelennek érzem, hogy nem fogadja be a tanári kar. - Igen, könnyen lehet. Vagy kétszer nyomtam meg a kettest, ki tudja? Amilyen szerencsétlen vagyok ezekkel a gépekkel, tőlem aztán bármi kitelik. - kínosan mosolyogva veszem el szerencsére már az utolsó lapokat. Most egy jó ideig lesz tartalék feliratom az öltözőkbe, az egyszer biztos. Csak találjam meg később, hogy hova süllyesztettem ezt a nagy köteg papírt. Az lesz az igazi kihívás. Összeráncolom a szemöldökömet a szavaira. Persze, hogy gondolok rá. Minden nap, szinte minden percben ő jár a fejemben. Mondjuk ezt nem tudja, nem is akarom még, hogy tudja. Biztosan csak elijeszteném, és az senkinek sem jó, ha van egy új tanár akit mindenki kinéz, én meg megutáltatom vele magam. Az aztán a sikeres integrációs kísérlet. - Elég nehéz elfelejteni, amit mondasz, mert történetesen tudom, hogy kire gondolsz most ok nélküli utáló név alatt. Ha gondolod, beszélek vele, hogy mi baja van veled. Nem szeretném, ha rosszban lennétek Rae-vel. - nem gondolom, hogy mellélőttem volna a nevet illetően, de persze könnyen lehet, hogy meglepetést fog nekem okozni. - Ugyan, nincs veled semmi baj. Én kifejezetten kedvellek. - rámosolygok - Nekem nincs első órám, de tudtommal neked nem ilyen kényelmes az órarended, szóval elkísérhetlek a tantermedig? - összerendezem a papírokat, és egy irattartó tasakba tolom őket, hogy mégse szóródjanak szét. Amilyen figyelemzavaros vagyok a jelenlétében, inkább biztosra megyek, és együttesen fogom hónom alá a papírokat. - Ha van pár szabad órád nap közben, még segítek is bármiben, ha van kérdésed vagy bármi egyéb az iskolával, az itteni dolgokkal kapcsolatban. A majdnem-házas vezetőség előszeretettel ösztökél bennünket arra, hogy a hajunkat tépjük. - bele se merek gondolni, mi lesz akkor, ha ezek ketten összeházasodnak, aztán valami miatt elválnak. Kérem, akkor itt beköszön majd a végzet. Pokollá válik az egész iskola, és akkor jaj nekünk diákokkal vagy nélkülük.
Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen kedves ember itt ragadt sok másik között. Mármint, úgy értem… Raelin gyűlölethulláma őt nem érte el és nem is fertőzte meg. Csodálkozom ezen, nem is kicsit. Bár örülök is neki, hogy egy ember még elvisel és talán kedvel is. Oké, nem csak talán. A virágok és a csoki is ezt mutatja, ugye? Nem hinném legalábbis, hogy kamu-bonbon lenne meg kamu-virág, valami hátsószándékkal, vagy mérgező illattal és mérgezett csokival. Talán túl sok krimit nézek és túl sok történelmi esemény van a fejemben a megrendezett gyilkosságokkal, trónfosztásokkal, de őszintén? Ha a múltban megtörténhettek ilyesmit, akár a jelenben sem lehet ez másképp. - Talán egy nullát is a 2-es után írtál véletlenül, azért nyomtat ennyit. – Nézem hol őt, hol pedig a nyomtatót, meg a belőle kiáramló papírhalmazt. Ám nem sokat foglalkozok ezzel, hisz azon vagyok, hogy megköszönjem a kedvességét. Megrázom a fejem. - Nem, a tejcsoki tökéletes. Meg úgy az egész… hogy valaki gondolt rám. – Teszem hozzá merengve, majd a kérdésre eszmélek fel újra. Felnevetek kínosan, a vállamat megvonva, majd a karjaimat is kitárom néhány pillanatra. - Nem tudom, mit válaszolhatnék erre. Hazudni nem akarok. – Leengedem a karjaimat, visszaejtem magam mellé, majd nagyot sóhajtok. – Nem mindenki úgy fogad, ahogy azt vártam. Mármint tudtam, hogy a beilleszkedés nem lesz sétagalopp, de azt nem gondoltam, hogy ok nélküli utálatnak leszek kitéve. – A fejemet ingatom, majd inkább megrázom. – De ezt inkább felejtsd is el. Nem mondtam semmit. – Nem akarom bajba keverni azzal, hogy neki panaszkodok, meg igazából magamat sem. Még a végén visszajut másokhoz, Raelinhez, hogy mennyire szarul érzem magam és még majd röhög is ezen. Arra meg nincs szükségem. Hogy lekössem a kezeimet, pakolászni kezdek a saját cuccaim között. - Nem tudom, mi lehet a baj velem. Talán nem illek ide. – Mondom ki végül hangosan, ami a fejemben van. Nem arról van szó, hogy sajnáltatni akarnám magam, hanem egyszerűen válaszokat akarok kapni, de sehol sem lelem őket.
Szívesen lerágnám mind a húsz körmömet tövig, akár véresre is, olyannyira izgulok Daria reakcióját illetően. Azonban több okból nem teszek ilyet: egynek ott van, hogy nem szeretném ezért a tanári közepén levenni a cipőmet és a zoknimat. Második érvem, hogy undorító, és harmadiknak azt sem árt megemlíteni, hogy nem tudom a számig felemelni a lábamat, így fizikai képtelenség lenne jelen feszültséggel teli állapotomban ezt megoldani. Tudok én érvelni, talán mégsem vagyok olyan rossz a humán tárgyakat illetően. Lehet, hogy el kellene kezdenem történelmet tanulni, hogy azzal lenyűgözhessem a legpompásabb virágszálat az iskola tanári karának csokrában. Még segítséget is kérhetek akkor tőle, és biztos szimpatikus neki, ha valaki érdeklődik a tárgya iránt. Mondjuk kezdetnek megtanulhatnék egy egyszerűbb dolgot is: például az kifejezetten érdekelne, hogy miként is tudom befejeztetni ezzel a masinával a nyomtatást, mert nekem ennyi nem kell. És ez bizonyára másoknak is feltűnt. Én csak két példányban szerettem volna kinyomtatni, erre lassan már tízszeresen is a kezemben van. Nem értem a mai gépeket, komolyan. Nekem elég a telefon is, meg hogy meg tudom nézni a közösségi oldalakat, még az e-napló is káosz számomra, erre nesze itt van: használj emellett a sok vacak mellett még nyomtatót is! Komolyan mondom, röhejes... - Jó reggelt! - szinte reflexből dobom vissza a köszönést, mert először észre sem veszem a bosszankodásom miatt, hogy Daria szólt hozzám. Majdnem kiejtem a kezemből a már kész papírokat, amik majd gondosan el fognak tűnni a fiókom legmélyén, hogy még véletlenül se találjam meg legközelebb, amikor megint kell. Valahogy azonban a kezemben sikerül tartani, és kifejezetten hálás vagyok az összes istennek, akit valaha ember kitalált, hogy nem égetem be magam az informatikai tudásomon túl még ezzel is. - De igen, pedig én kettőt írtam be a rubrikába. - tehetetlenül veszem el a papírt, ami kijön a gépből, de inkább leteszem a kupacot a nyomtató tetejére, hogy ne úgy álljak előtte, mint egy komplett idióta. Bár, ami azt illeti, ezzel talán egy kicsit elkéstem. A balek lét nem lemosható. - Ugyan, ez csak semmiség. Remélem nem lőttem mellé a tejcsokival. - zavarba hoz, egyszerűen nem tudom ezt kivédeni, de lehet, hogy ez jó jel. Inkább csak rámosolygok, hátha az segít, aztán majd meglátjuk. - Milyenek az első napjaid? - nem mintha nem őt figyelném minden szabad pillanatban. Pontosan tudom, hogy mindenki kinézi innen rajtam kívül. Rae valamiért sokkal jobban, mint mások, amit kifejezetten nem értek, mert ő szinte mindenkit kedvel. Komolyan, nem értem a nőket.
Rosszul végződött az előző napom. Azt hiszem, tegnap jött el az a pont, mikor kicsit megtörtem. Úgy éreztem, hogy nem vagyok képes tovább olyan helyen maradni, ahol nem látnak szívesen. Mármint, én tényleg próbálkozom és mégis zárt ajtókra lelek. Sőt, vasajtókra, amiket még vagy 100 lakat véd. Nehéz dolog újnak lenni, és nem csak egy munkahelyen, hanem bárhol. De az embereknek nem az lenne a dolguk, hogy segítsék az újakat beilleszkedni? Vagy csak én gondolom így? Ha tudnám, mi a baj velem, miért ellenségesek velem egyesek, sokkal másabb lenne a helyzet. Nem sírtam volna tegnap. Még a dolgozatokat sem tudtam kijavítani. Mindegy, én vagyok a tanár, késhetek egy napot. Egy nagyobb sóhaj után lépem át az iskola küszöbét és egyből megcsap az a negatív légkör, ahonnan mostanában menekülnék. A gyerekek kacagása, rohanó léptei elterelik kicsit a figyelmemet, de ahogy megpillantom egy-egy kollégámat, a szívembe mar egyfajta fájdalom. A tanári felé indulok, anélkül, hogy egy fejbiccentéssel köszönnénk egymásnak, vagy akármi. Ha nem, hát nem. Talán nem velem van a gond, hanem másokkal. Talán beszélnem kellene megint Dimitrivics igazgató úrral. Amúgy sem esik nehezemre besétálni az irodájába és beszélgetni vele. Bár őt talán bosszantom. De nekem ő… áh. Tudom, ostoba vagyok. Végigsétálok a fél iskolán, mire eljutok a tanáriig, de ott hálát adok az égnek. Abban bízom, hogy odabent nem lesz senki és gyorsan le tudom rakni a cuccaimat, magamhoz veszem, ami kell és mehetek is a dolgomra anélkül, hogy a tegnapi rossz nap után jópofiznom kellene bárkivel is. Ehelyett viszont, ahogy kinyitom az ajtót, az első, akit megpillantok, az Toby. Nos, talán ő azok között van, akik kedvelnek. Arra még nem jöttem rá, miért nem követi a többiek példáját az engem-utálásban, de örülök, hogy van valaki, aki nem erősíti azt a tábort. - Jó reggelt, Toby – Köszönök kis fáziskésés után és tovább ballagok az asztalomig, ahol vár egy… virág és bonbon? Meglepve pislogok és először fel sem fedezem a kártyát és üzenetet, csak körbenézek kíváncsian. Megakad a szemem újra Tobyn, majd gyorsan visszapillantok a virágra. Ekkor szúrom ki a kártyát: „Dariának szeretettel.” Halvány, némileg kesernyés mosoly kúszik az ajkaimra. Szeretet, huh? Abból nem sok van itt. A bonbonon levő cetlit veszem ezután a kezembe, majd a szavakat olvasva először arra gondolok, vagyis reménykedek, hogy az igazgató úr küldte, de végül a név egészen más. Toby. Ledöbbenek kicsit, magam sem tudom, miért. Lerakom vissza a cetlit, majd a fiú felé fordulok, aki gyaníthatóan még nem ment el. - Nem nyomtattál már túl sokat abból a valamiből? – Érdeklődöm, miközben teszek felé néhány lépést. – Köszönöm, a… virágot. Meg a bonbont. – Nyögöm ki végül azt, ami amúgy is a fejemben volt. Zavarban vagyok, leginkább azért, mert most ez a kis figyelmesség rengeteget jelent nekem. – És az üzenetet is. – Bökök el a fejemmel a cetli és a bonbon felé, majd nagyot nyelek.
Talán még sosem keltem olyan korán, mint ma. Akármennyire azt hiszi a többség, hogy reggelente frissen és üdén felpattanok, hogy mehessek egy laza félmaratonra, ami megalapozza a napi kellő izomlázamat és a fantasztikus hangulatomat, pont az ellentétét teszem nap mint nap. Utálok korán kelni, ez nem is lehet kérdéses, és még jobban elfog ez az érzés, ha arra gondolok, hogy a napok többségén felelősségteljes munka vár rám. Már ha nevezhetjük így a gyerekek vegzálását. A mai nap azonban más. Ma egy különleges napra kelek, és már fél hétkor bent is vagyok az iskolába, hogy minden tökéletes legyen. Ezt nem szúrhatom el, főleg mert a többiek már elszúrták helyettem is. Tudom, hogy az újakat nem köszönti mindenki kedvesen meg figyelmesen, de miért kell rögtön ellenségesnek is lenni? És igen, ezt főleg Rae-re értem. Kezdem azt érezni, hogy mindent megtesz azért, hogy rosszban legyen mindenkivel. Az a sós muffin is... Mindegy, nem szabad erre gondolnom. Egy tökéletes napkezdés mellé nem fér ilyen negativitás. A virágüzletben szerintem a legszebb virágot sikerült megvennem, ezért pedig nagyon hálás vagyok az eladóhölgyeménynek. Magamtól biztosan a fehéret vettem volna meg, ami talán egy kicsit tolakodó, de az apró fehér, lilán cirmos törökszegfű már sokkal barátibb, kevésbé harsány az egyszerűségével, mégis kedves ajándék. Remélem, hogy nem allergiás a virágokra, vagy nem lőttem mellé, és választottam olyat, amilyet pont utál, de ezt hivatalosan nem is kellene tudnom - és ennek megfelelően sajnos nem is tudom, pedig milyen jó lenne, ha tudnám, mivel is nyerhetem el a szívét! Remélem, hogy ez egy jó kezdet lesz kettőnk remélhetőleg jövőben is pompásan létező kapcsolatában. A virágot úgy teszem le a tanáriban lévő asztalára, hogy az ajtó felől nézzen ki a legjobban, és egy üdvözlő cetlit is tűzök az egyik levélre. Lenyűgöző, hogy milyen kedves kis fa csipeszek léteznek erre, amik nem sértik meg a növényeket. Ha képes lennék nem kiszárítani vagy kirohasztani a növényeket, biztosan raknék rájuk ilyen csipeszekkel cédulát, hogy mi micsoda. Mert ha már képes lennék őket életben tartani, nem árt, ha tudom a növények nevét is. A virág elé gondosan beállítva kiteszem a doboz bonbont is, aminek a tetején szintén van egy ilyen üdvözlőcédula - csak csipesz nélkül, mert a csokit összenyomná a facsipesz, nem? Ha a dobozra rakják, az meg elég rosszul néz ki, vagy csak én vagyok idióta. Mondták már páran, nem lepődnék meg, ha igaz lenne. De nem is az én épelméjűségem a lényeg, hanem az, hogy Daria egy kicsit jobban érezze magát az iskolában. Pont ezért szerepel a virágon az, hogy Dariának szeretettel. Mármint a cetlin, nem a virágon. Sosem firkálnék össze egy levelet se, mert az hogy nézne már ki? Mondjuk, nem írok csúnyán, sőt kifejezetten szépnek gondolom a férfi létemhez képest az apró gyöngybetűimet. Na mindegy, a cetli a lényeg. A csoki cetlijén meg az van, hogy Üdvözöllek a Suncrest Primary School tanári karában. Ha segítségre van szükséged, fordulj hozzám bizalommal. Toby. Amikor azonban már kezdenek szivárogni befelé a kollégák, elbizonytalanodok a szöveget illetően. Írhattam volna úgy, hogy az egész tanári kar örül az ittlétének, de az meg hazugság lenne, és nem szoktam hazudni... Miért ilyen nehéz ez? A fénymásolóhoz állok, és néhány öltözői alapszabályt sokszorosítok álcaként, miközben folyamatosan az ajtót figyelem, és várom, hogy végre megérkezzen Ő, akire leginkább várok. Talán egy kicsit túl sok példányt is sikerül a kezemben tudnom, mire végre megpillantom őt.
Legutóbbi képek
