Ami azt illeti, nagyon fasza gyerekkorom volt. Az apám a rally koronázatlan királya volt, az anyám volt a legtündéribb anyuka a városban, a húgom rajongott értem és én voltam a legmenőbb gyerek a suliban. Persze kurva nagy arcom is volt hozzá, ezt nem tagadom, de ha visszamehetnék sem csinálnék semmit sem másként, mert ami utána jött, azt a genyó énem sem érdemelte meg. Legalábbis ezzel vigasztaltam magam a szarabb napjaimon.
Röviden, hogy senkit se fárasszak a könnyfakasztó részletekkel: anya váratlan gyorsasággal meghalt, apa ennél is gyorsabban zuhant le a lejtőn és menő autóversenyzőből, lecsúszott alkoholista lett, a húgom egy széthullott családot kapott a 12. születésnapjára, én meg már faszom se tudja, hogy mit csináltam, mert életem legjobb évei hirtelen földi pokollá változtak és egyik napról a másikra hirtelen mindenkit gyűlöltem. Meg ők is engem. Azt hiszem ebben a korban így vagy úgy mindenki átmegy ezen, szóval nem teszek úgy, mintha ettől olyan különleges lennék.
Az apám kocsija volt az első (és hát nem az utolsó) amit elloptam, de jobb is volt, ha a faterom akkoriban nem ült be a volán mögé. Nagyon ironikus egyébként, tekintve hogy azelőtt sehol máshol nem érezte jobban magát - még mellettünk sem. Ő persze nem értékelte ilyen elnézően az akkori cselekedeteimet, de már nem voltam kisgyerek, ő meg baromira nem volt olyan állapotban, hogy bele tudjon szólni abba, hogy mit csinálok. Az egyetlen józan döntése az volt, amikor rám parancsolt, hogy maradjak távol az új haverjaimmal a húgomtól - én meg nagyon nagy királynak éreztem magam, mert erre  addigra magamtól is rájöttem. Az egyetlen normális emberi kapcsolatomat ami addigra megmaradt, nem akartam teljesen elszúrni, és a húgom tökéletes helyen volt a nagynénénk óvó kezei alatt.
Valójában nagyon jó voltam olyan dolgokban, amikben a törvény szerint egyáltalán nem kellett volna annak lennem, és idővel lettek olyan barátaim akik még jobbak voltak benne. Nekik az volt a fontos, hogy ne bukjunk le, nekem az, hogy pénzt szerezzek, minél többet, minél gyorsabban.
Óh, várjunk, biztos nem vágjátok, hogy miért lettem egyik napról a másikra ilyen fene nagy anyaszomorító, hiszen nem voltam már kisgyerek, mikor az anyám meghalt, meg az akolholista apa sem ritkaság, minek kellett nekem hirtelen az a sok balhé meg lóvé?
Na ja. Nem megpattanni akartam és nem is az anyám miatt kezdtem el illegális megoldásokat keresni a pénzszerzésre, hanem mert az apám nagyon gyorsan elveszített nagyon sok pénzt ÉS kezdett el tartozni nagyon sok pénzzel. Fogalmam sincs hogy csinálta, és már nem is érdekel, Dash biztos jobban vágja, de még vele sem szívesen beszélgetek erről.
Szerettem az anyámat és szerettem az öregemet is, oké? Szar volt látni ami a családommal történt, dacosan ragaszkodtam az egyetlen megőrizhető szerepemhez: a jó báty, akire lehet számítani. Helyrehozom apám szarját, gondoskodom a húgomról, én leszek a nap hőse. A terv hibátlan volt, a kivitelezésbe hát... abba bekerült néhány porszem.
Kezdjük azzal hogy---

*kopp kopp kopp*

Egy kesztyűbe bújtatott kéz kopog be hangosan a kocsi ablakán, közvetlenül a fejem mellett, kíméletlenül kizökkentve a tökéletesen szentimentális  belső monológomból. Ijedten markolom meg a kormányt, majd megjátszott bosszúsággal forgatom meg a szemeim és figyelem ahogy a lány fürgén megkerüli az autó orrát és bepattan mellém az anyósülésre. Az ölében két hatalmas papírzacskó van, aminek baromi jó az illata, mégis beszélni kezd, ahelyett, hogy ideadná nekem az egyiket.
- Látnod kellett volna a képed! Mi a fenén bambultál el így? - röhög ki, kifigurázva az állítólagos arckifejezésemet.
Szerintem jól áll a mélabús merengés, nem tudom mi baja van.
- Azt hittem sose jössz, már éppen kezdte feladni az agyam az éhségtől - nyúlok felé sürgetően, hátha elkezdi végre komolyan venni a gyomrom állapotát. Ráérősen nyúl bele az egyikbe és egy üdítőt tesz a pohártartóba, miközben motyog valamit arról, hogy szerinte már nincs minek feladnia. Nem törődök vele, inkább beleiszok a poharába. Ezután kivesz a zacskóból egy becsomagolt hambit, majd visszateszi. Ezt megismétli párszor.
Esküszöm, hogy szórakozik velem.  
- Mehetünk, megvan minden.
Olyan ünnepélyesen jelenti be, mintha csak erre vártam volna.
- A-a, kérem a sajtburgerem.
- És mi van a kocsiban-nem-eszünk szabályoddal?
- Az csak másokra vonatkozik! És most éhen halok!
- De ki fog hűlni a többieké!
- Nem fog kihűlni, 5 perc és visszaérünk!
- Na persze, bezabálsz, aztán az lesz 5 perc mire kikecmeregsz a parkolóból.
- Alábecsülöd a képességeimet, bébi.
- Fúj, a jó édes nemlétező nagynénéd a bébi, Donovan. Nesze, inkább egyél. De te magyarázod meg Menának, hogy miért mirelit a vacsorája.
- Már a nénémet is belkevered?! Amúgy meg Mena sosem tudna rám haragudni. Hé-hé, mit csinálsz...?!
- Ha neked lehet, akkor nekem is!
- A picsába, össze ne szószozd az ülést, asszony!
Beint nekem. Beleharapok a hamburgerembe és teli szájjal fintorgok rá, miközben kiengedem a kéziféket és tolatni kezdek.
- Mm ban a máhik zhahóba'? - firtatom, csak úgy mellékesen.
- Annak a fickónak a vacsorája - int előre, és a szélvédőn át egy nagydarab, kopasz, morcos alakot látok sietősen felénk közeledni.
Vetek a lányra egy "mi a fasz?" pillantást.
Lazán vállat von.
- Lefikázta a csizmámat. Szerintem most meg neked kiabál.
A rohadt életbe! Miért utál engem ennyire ez a lány?
Pillanatokon belül kifordulok a két kis családi autó rejtekéből, sebességbe váltok és a gázra lépek.
Harapok azért még egyet a vacsorámból.
- M'ért?! M'ért nmm lehet néha unadhozni me'etted?!


Sokszor elgondolkozom azon, hogy valójában egy unalmas életre vágyok-e? Furcsa lenne a nyugi, tekintve a jelenlegi életvitelemet, ami tele van rohanással, újratervezéssel és csikorgó kerekekkel. Egyébként bármilyen meglepő is, nem vagyok egy balhés fazon, nem szeretem az erőszakot és ha csak lehet elkerülöm a konfliktusokat - eskü, a lányok többet verekednek mint én (főleg ha Brin múlik)! Én beérem azzal, ha a kocsiban megvárhatom amíg lezavarják amit le kell, aztán biztonságosan eljuttatom őket A-ból B-be. Szeretem az adrenalint és a sebességet, de még jobban imádom a lábamat lógatni. Nagyjából ebben a két üzemmódban vagyok képes működni egyébként is.
Hiányzik amúgy a gondtalanság és úgy vagyok vele, hogy ha pénzzel nem lehet megvenni, akkor sehogy se.  A többieknek persze nem beszélek erről, mert képen röhögnének a korai nyugdíjas terveim miatt, na meg eszemben sincs kiszállni addig, amíg szükségük van rám.
Legalábbis azzal etetem a hőskomplexusomat, hogy így van. De valahol jó mélyen én is tudom, hogy ők az én családpótlékom és igazából nekem van szükségem rájuk.

(...)
- Nem tudom, nekem az előző albumok valahogy jobban bejött. Mármint, vágom, hogy az csak a film miatt készült el, de nekem a film is tökre tetszett, hiába szarozta le a neten kábé mindenki... - Bár egyedül ülök a kocsiban, nem magamban beszélgetek, legalábbis bízom benne, hogy a vonal végén Mena még figyel rám. Egy ideje már nem válaszolt - de ezt próbálom nem úgy értelmezni, hogy álomba untattam a szövegelésemmel.
Megszoktam már, hogy amikor várakozóállásban vagyunk és Bri meg a többiek intézik a piszkos munkát, én a hackerünket szórakoztatom a kommunikátorunk keresztül, vagy csak hallgatom ahogy a klaviatúrán szörfözik és igyekszem nem kizökkenteni. Néha velem van a kocsiban, de most a főhadiszállásunkon maradt, ezért be kell érnem azzal, hogy csak elképzelem a mondandómra adott reakcióit.
- Hé, Mal... - Előredőlve a kormányra támaszkodom az alkarommal és azt figyelem a sötét szélvédő mögül, hogy mikor bukkan fel a sarkon Dash. - Gondolkodtál már azon, hogy mit csinálsz majd ha ezt befejeztük? - bököm ki a légből kapott kérdést.
- A távoli jövőre értem. Amikor már túl gazdagok és amúgy is túl öregek leszünk ahhoz, hogy folytassuk. - Pontosítok és majdnem megbánom, hogy felhoztam ezt a témát. De aztán eszembe jut, hogy Menával beszélgetek és ő sosem röhögne ki és hagyna válasz nélkül - igen, Bri, tudom hogy ezért minimum egy kapuzárásos beszólás járna - és hogy ennél sokkal kínosabb témákról is beszélgettünk már.
- Szerinted jóban leszünk még egyáltalán...? - Uh, ez valahogy sokkal szomorúbbnak hangzik kimondva, mint amilyennek a fejemben tűnt. Nem depizni akartam. A'sszem.
Bekapcsol a belső mentőmechanizmusom és hülyülős hangsúlyra váltok:
- Közösen fogjuk látogatni Dasht egy menő floridai öregotthonban? Vagy lesz egy kúriája Európában, mint valami vámpírnak? Fú, remélem Brinek nem lesznek gyerekei... Arra tuti nem áll készen a világ - gonosz vigyorral az arcomon eldöntöm, hogy ezt a következő adandó alkalommal neki is megmondom és megtárgyalhatjuk, melyikünk DNS-e jelent nagyobb fenyegetést az emberiségre.
- Bírnám ha addigra a te albumjaidról beszélgethetnék. Platinákról persze - húzom a lányt, és bár túlzásnak hangzik, valóban nagyon szerettem a dalait. Sosem mondta nekem, hogy komolyabb zenei karriert szeretne, de én néha szórakoztattam azzal, hogy eljátszottam, hogy meg kell küzdenem a rajongóival a figyelméért.
Hirtelen eszembe jut egy újabb kérdés.
- Van kedved folytatni a játékunkat? - Volt egy sajátos kérdezz-felelek játékunk, ami gyakorlatilag annyiból állt, hogy válasz-a-válaszért alapon bármilyen ciki dologra rákérdezhettünk.
Várok egy darabig, de feltűnő csend fogad.
- M? ...Mena? Itt vagy még, csajszi? - előbb értetlenség majd némi aggodalom szövődik a hangomba és kikapom a fülemből a ketyerét.
Oh. Ki van kapcsolva. Picsába.
Nem állok le sokáig azon értetlenkedni, hogy ez hogyan történhetett, gyorsan korrigálom a dolgot és visszateszem a fülembe. Egy részem gyorsan felkészül arra, hogy Bri lecsesző hangja fog számon kérni a közös vonalon, helyette szerencsére csak Mena lágy nevetése fogad és azonnal leesik, hogy ő tuti mindvégig tisztában volt a szerencsétlenkedésemmel. Basszus. Miért is gondoltam azt, hogy Mena előtt kevésbé kínos beégni, mint Bri vagy Dash előtt?
- Khm, szóval... Mi lenne, ha ez köztünk maradna?