Mi történt velem?
A ház nagy volt. Sötét és csendes. Egy hét éves kislány számára, akinek túl élénk a fantáziája, kimondottan ijesztő.
Odakint tombolt a vihar, egyedül ez törte meg a fennálló csendet. Aeri szülei és a fivérei mélyen aludtak, miközben ő a kispárnáját szorongatva kuporgott az ágyán, lábait maga alá húzva, oda-vissza dőlöngélt, összeszorította szemeit és halkan maga elé suttogott.
- Nem félek. Nem félek. Nem félek. - Nem volt igaz. Egyenesen rettegett a viharoktól. Na nem ám az esővel volt baja, vagy annak kopogásával, még csak nem is a szél kísérteties süvítésével. A mennydörgéstől rettegett, s az azt követő villámlástól, melynek fénye egy pillanatra bevilágította a szobát és hátborzongató árnyékokat vetett a falakra, a játékok arcára. Aeri pedig ijesztő, groteszk formákat vélt felfedezni az árnyak között, amik nyilvánvalóan csak arra vártak, hogy rávethessék magukat. Ilyen időben még a szeretett babáitól is félt, szép arcukat ugyanis gonosznak látszó árnyékok ülték meg, mintha csak vérfagyasztó pillantással követték volna nyomon minden lépését.
Rettegés szorította össze picike szívét, ami a következő dörgést követve szinte majd kiszakadt mellkasából ijedtében.
Aeri a zseblámpája után kapott, s annak fényével világította körbe a szobát, elűzve a gyanús árnyékokat. Ez általában egy kicsit megnyugtatta. Elemlámpát mindig tartott a párnája alatt, mert az segített neki távoltartani a rémisztő árnyakat. Most azonban ez sem tudta visszafogni őrülten vágtázó szívverését.
A lámpa fénye ide-oda ugrált, remegő kezében, ettől azonban a szoba árnyékai valahogy még baljóslatúbbnak tűntek.
Élesen szívta be a levegőt. Magában továbbra is ugyanazt a két szót ismételgette, hátha akkor igazzá válik.
Nem félek.Hatalmasat zendült az ég, Aeri pedig a lámpáját ijedtében magától messzire hajítva ugrott ki az ágyából, szaladt keresztül a szobán, s feltépve az ajtaját, már kint is volt rajta. A máskor barátságos, világos - most fekete falak feszélyezték őt. Toporgott a szobája csukott ajtaja előtt és azon gondolkozott mihez kezdjen most. A szüleihez nem mehetett, nagy volt már ahhoz, hogy hozzájuk rohanjon félelmében. Már rég nem aludt éjszakai fénynél és ha most berontana hozzájuk, egész biztos, hogy megint ragaszkodnának a lámpagyújtáshoz. De hát neki nem volt szüksége lámpára, már rég megtanulta, hogy az ágya alatt nem bujkálnak szörnyek, sokkal jobban aggasztották viszont a mennydörgés zajai, ami elől egyszerűen képtelenség volt elbújni. Ellenben a szörnyek elől... azok sosem bántották, ha nyakig betakarózott és úgy csinált, mint aki alszik. De a dörgés... Azt nem volt ilyen egyszerű becsapni. Hiába húzta feje tetejéig a takarót, az iszonyú morgásra emlékeztető hangok, akkor sem maradtak abba.
Döntött. Megnyikordult lába alatt a parketta, hiába próbálta óvatosan, lopakodva megközelíteni a testvérei szobáit. Megtorpant, lassan körbepillantott, mintha attól tartana, felkeltett ezzel valakit. De nem. Minden csendes volt. Leszámítva az eső kopogását, a szél süvítéset és a mennydörgést.
Megkönnyebbülten fújta ki a tüdejében rekedt levegőt, majd tovább haladt. Pikk-pakk ott is volt a két fiú szobája előtt. Nem tudta melyikükhöz fordulhatna; Beomseok biztos morcos lenne, ha felkeltené, Ryung talán még nem harapná le érte a fejét. Habozott a két ajtóra felválltva pillantva, mielőtt bármelyiken is benyitott volna, de aztán a következő dörgéssel érkező pánik megtette a hatását, és észre sem vette, már bent is volt a közelebbik szobában, mi több, a bátyus ágya mellett ácsorgott.
- Ryu? - suttogta, közben apró kezével óvatosan megérintette az alvó fiú vállát. Gyengéden rázogatta, míg nyöszörögve ugyan, de felébredt és álmos, kérdő tekintetét Aerire nem emelte.
- Itt aludhatok veled?Már nem is emlékezett, hogy akkor mi volt erre a testvére válasza. Nagyon régen volt már, szinte mintha nem is ők lettek volna. Irónikus módon, most mégis ugyan abban a helyzetben találta magát.
Ez biztosan a sors fintora...Lépésekre állt Ryu hálószobájától, idegesen helyezgetve a súlyát egyik lábáról a másikra. Utálta ezt. Hülye mennydörgés. Miért mindig az éjszaka közepén kell ilyen viharnak lennie? Marhára idegesítette, hogy a sok buta gyerekkori félelmei közül pont ez az egy maradt meg ennyi idős korára is.
Félősen karolta át magát, mintha ez bármit is segítene a problémáján. Pár pillanatra behunyta a szemét és erőt vett magán.
Gyors leszek. Csak bemegyek, elhozom az egyik pólóját és már jövök is. Sima ügy.Bármennyire is szánta nyugtatónak ezeket a gondolatokat, valahogy stresszesebbnek érezte magát tőle. Bár nem is érti, mi a fenét görcsölt ezen ennyit, hiszen már máskor is nyúlt le tőle pólókat. Szeretett a tesói pólóiban itthon rohangálni, vagy épp aludni, tetszett neki, hogy nagy volt rá és eltűnt az anyagban, ráadásul olyankor biztos volt benne, hogy az ég egy adta világon semmi baj nem érheti. Erre még évekkel ezelőtt szokott rá, amikor már cikinek érezte együtt aludni Ryuval, úgy meg, ha kölcsönvette az egyik pólóját az pont olyan volt, mintha ő maga is vele lett volna. Megnyugtatta és elkergette a félelmeit. Ugyan Beomseoktól is lenyúlt egy felsőt, mielőtt a fiú kiköltözött a családi fészekből, de annak nem volt olyan varázsereje, mint a kedvenc bátyusa pólóinak.
Gyorsan szelte át azt a nyulfarknyi távolságot, ami elválasztotta az ajtótól, egyszerűen benyitott rajta és belépett. Gyors pillantást vetett az ágy felé. A csendből és a nagy kupac paplanból ami az ágy közepén tornyosulva, mozdulatlanul hevert, úgy ítélte meg, hogy a bátyja még mindig alszik. Így átosont a szobán, a legnagyobb csendben húzta ki a ruhásfiókot, óvatosan előhalászott belőle egy sötét pólót, majd visszacsukta a fiókot és, mint aki soha ott sem járt volna, már ki is sietett a szobából, vissza a sajátjába. A nagy sietségben még csak fel sem tűnt neki, hogy a bátyja ágyán tornyosuló paplan alatt bizony nem aludt senki... Félelmében megfeledkezett róla, hogy napokkal korábban már Ryu is elköltözött, ha pedig reggel erre ráeszmél, biztosan felhívja, hogy elpanaszkodja neki, milyen rossz itthon nélküle.
the sun will always be there, waiting after the rain
A bejárati ajtó nyitódása és csukódása csak egy dolgot jelenthetett; a Woo gyerekek szülei hamarabb értek haza a nagy bevásárlásból, mint arra számítottak. Aerinek már nincs sok ideje, anya bármelyik pillanatban betoppanhat a nappaliba és véget vethet a testvéreivel közös mókának. Pedig milyen jót játszottak együtt! Kalózokkal harcoltak, bajba jutott embereket mentettek meg és sellőkkel barátkoztak - csupa olyan dolog, amiről a kis Aeri rendszeresen ábrándozott. Gyerekként mi jobb dolga is lehetne valakinek, mint fantázia világában kalandozni? De anya ezt nem értette, ő mindig csak a házifeladat elkészítésével nyaggatta őket, addig hallani sem akart játékról, sellőkről meg aztán pláne nem, amíg a kész leckét fel nem mutatták neki. Mindig azzal jött, hogy a fivéreiből orvos lesz, meg fizikus és, hogy Aerinek is hasonló célt kellene kitűznie, nem pedig mesebeli álmokat kergetnie. Ünneprontó. De Aeri nem haragudott érte, hiszen a felnőttek többsége nem emlékezett már rá, milyen gyereknek lenni. Ő viszont megfogadta magának, hogy belőle olyan felnőtt lesz, aki nem fogja elfelejteni gyermeteg álmait.
- Hát itt meg mi történik? - Anya sietős léptekkel a szoba közepére sétált, körbefordulva felmérte a káosz mértékét, aztán szigorú arckifejezéssel a gyerekei felé fordult, akik pedig angyalian ártatlanul pillázva néztek vissza rá.
- Aeri! Hányszor mondtam már neked, hogy ne terrorizáld és ne csavard bele a padlószőnyegbe a testvéredet?! Aeri minden igyekezte ellenére csak nehezen bírta elrejteni a komisz vigyorát. Borzasztóan büszke volt arra az ötletére, hogy a szőnyegből tökéletes sellő uszonyt lehetne csinálni Ryu számára, amikor együtt játszanak. A fiúnak ugyanis nem volt olyan menő jelmeze, mint Aerinek, szoknyát pedig nem volt hajlandó felvenni, így csak ez az opció maradt, amivel uszonyt imitálhattak volna.
- De anya, Ryu sellőfiú, az ott az uszonya! És megígérte nekem, ha átvészelem az esti vihart, akkor játszik velem! - Najó, talán nem pont így történt... Igazából a testvére minden viharos éjszakán azzal nyugtatta, hogy a nap nemsokára ki fog sütni, akkor előjönnek majd a sellők is és várják őt játszani. Aeri ügyesen forgatta át ezeket a szavakat a saját javára; ha már Ryu sellőket ígért neki, be is kellett tartania.
- Már megint a sellők... - sóhajtotta, behunyta a szemét és két ujja közé csippentette az orrnyergét, így próbálva nyugtatni magát. Egy fél pillanattal később leeresztette a kezét, majd újra a lányára nézett. Bármit is akart mondani eredetileg, az a torkán akadt, ugyanis most, hogy jobban megfigyelte a kisebbik gyermekét, meg akadt a szeme még valamin.
- Az az én melltartóm rajtad? Aeri lenézett magára és elvigyorodott.
- Én a kagylókat akartam a pólómra ragasztani - kezével a vitrines szekrény irányába intett, ahogy a dísztárgyak között több tengeri kagyló is helyet kapott
- de Beomseok azt mondta apával nem örülnétek, ha azokkal játszanék, ezért a szárítóról oda adta nekem ezt. A lelkemre kötötte, hogy ne mondjam el, hogy segített... Ó. - Hupsz. Már eljárt a szája, hiába tapasztotta már rá mindkét kezét.
- Hol van a bátyátok? Mielőtt a testvérek válaszolhattak volna, apa ezt a pillanatot választotta arra, hogy ő is csatlakozzon anya mellé, de az ő arcán a szigor helyett bohókás kifejezés ült, ahogy szeretett gyerekeire nézett. Rájuk kacsintott és közben átkarolta a felesége derekát.
- Menő uszony, Ryu. Az a melltartó nem nagy rád egy kicsit, Ariel? - viccelődött, anya pedig vállon legyintette.
- Szabadítsd ki a testvéred a szőnyegből - tette hozzá kuncogva, miközben anyát terelgetve elindult kifelé a nappaliból. Aeri vigyorogva nézett utánuk.
Aeri az uszonya felvételével és megigazításával szenvedett éppen, miközben arra gondolt, hogy Ryu is biztos hasonlóan érezte magát minden alkalommal, amikor gyerekkorukban rávette, hogy belecsavarhassa a szőnyegbe. Mindig jókedvűen emlékezett vissza azokra a pillanatokra, amikor a családjukban még mindenki úgy gondolta, hogy a sellők iránti rajongását egyszer majd ki fogja nőni és felhagy a gyerekes álmokkal, hogy belőle is az lehessen. Most pedig itt volt,
Fata Morganában és megtartotta saját magának tett ígéretét -
valóra váltotta az álmát, professzionális sellőként dolgozott a helyi legnagyobb akváriumban, ahol cápák, halak és mindenféle tengeri élőlények között úszkálva szórakoztatta a látogatókat. A sellő show hihetetlen nagy népszerűségnek örvendett, Aeri pedig imádja, hogy mosolyt csalhat ezzel nem csak a gyerekek, de azon felnőttek arcára is, akik még hisznek az élet apró csodáiban - ezért pedig megérte minden nap belepréselnie magát a realisztikus sellő jelmezbe.
Amikor hirtelen felindulásból, a testvérei példáját követve eljött otthonról, még fogalma sem volt róla, hogy merre menjen, hová induljon, csak ment előre a vakvilágba és bízott benne, hogy bárhol is fog kikötni, ott kiteljesedhet az életben. Most úgy érezte, megtalálta a helyét, már csak egyetlen dolgot hiányolt, mégpedig azt, hogy a családja is láthassa, nem kell neki se férj, se doktorátus, hogy boldog legyen és álomszerű életet éljen. Leginkább azt szerette volna, ha Ryu látja a sikereit, ő biztosan támogatná abban, hogy azt csinálja, amit szeret, pont úgy, ahogy Aeri is mindig támogatta őt, akkor is, amikor mégsem lett belőle fizikus. Nagyon hiányzik neki a fiú, hiába hozta magával a pólóit, azok nem helyettesíthettek egy bátyustól kapott ölelést, amire néhanapján - főleg az ijesztő, viharos éjszakák után - szüksége lett volna. De talán hamarosan újra találkoznak és akkor majd megmutatja neki, miféle vízalatti birodalomban tölti a mindennapjait.
Aeri az órára nézett, nemsokára kezdődik a show, ideje alámerülni. Miután az utolsó simításokat is elvégezte a jelmezén és meggyőződött róla a munkatársainál, hogy a búvárpalackok is rendben el vannak rejtve az akváriumban, belógatta az uszonyát a vízbe és lassan teljesen bele is csúszott. Néhány kisebb hal azonnal meg is környékezte, s mintha ők lennének a kísérete, együtt úsztak tovább, hogy köszöntsék a látogatókat.