- Mr Harris! Mr Harris! – sápítozik az öreglány miután érzékeli, hogy hazaértem. Pontosan, úgy érzem, hogy az vén szatyor azóta a tetves lakásának az ablakán keresztül kukkolta az utcát, hogy én kitettem a lábamat a bejárati ajtón. Annyira gyűlölöm az alsó szomszédunkat, hogy kedvem szerint darabokra tépném a kurvát. Hallom a kibaszott járókeretének a kopogását a hátam mögött, amitől feszülten felhúzom a vállaimat. Kurvára nincs humorom most a panaszáradatához, ugyanis Eddel ünnepelni akarok, ahhoz viszont előbb el kellene jutnom a lakásig úgy, hogy közben nem rohad le a karom.
Ügyet sem vetek a vénséges vén szatyorra, pedig egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mégis csak lerúgom őt a lépcsőn, aztán mindig rájövök arra, hogy ugyanannyit kapnék érte, mint a rendes emberért, ezért inkább csak megfogadom magamban: a legközelebbi alkalommal lenyúlom a nyugdíját.
- Hagyjon már békén! – perdülök meg a tengelyem körül, a szatyraimat vészesen lobogtatom, ahogy már-már vicsorogva kifakadok úgy a negyvenhetedik „Mr Harris” után. – Komolyan azt akarja, hogy feljelentsem molesztálásért, vagy mit vár tőlem? Nem, nincsen rohadt macskánk, ami összehugyozta volna a kibaszott lábtörlőjét és nem igaz, rohadtul le szoktam hordani a szemetet!
Egy pillanatra ugyan megfordul a fejemben, hogy Ed vajon össze szokta-e pisálni a lábtörlőjét az öreglánynak, de ennyire még ő sem lehet elvetemült, pedig a szomszédunk igazán megérdemelné. Nem tudom egyébként a szomszédunk nevét, sose jegyzem meg, csupán annyit tudok róla, hogy valami elcseszett özvegyasszony, aki abban leli az örömét, hogy ráakaszkodjon szerencsétlen, hozzám hasonló békés állampolgárokra. Most viszont szerencsére szóhoz sem jut, nem véletlenül zengi be a hangom az egész lépcsőházat, aztán faképnél hagyom őt.
Az emeletünkre érve lebaszom a lábtörlőnkre azt a két súlyos szatyrot, amit a vénkecske boltjától cipeltem egyedül ide, ugyanis Ed baszott lemászni elém. Egyszer felrúgom azt a kis köcsögöt, de hatalmas szerencséje van, hogy Mrs Meghalt-a-férjem-ezért-rohadtul-nem-tudok-mit-kezdeni-az-életemmel asszonyság sem basz fel annyira, mint általában szokott. A zsebembe túrok, hogy előcibáljam a kulcscsomómat, és egy ideig a zárral matatok, ugyanis remeg a kezem attól a gondolattól, hogy a szomszédunk végül csak felvonszolja magát idáig a járókájával.
- HÉ, ED! – Hatalmas lendülettel baszom ki az ajtót, majd tolom be a lábammal a kicsi előszobába a szatyrokat, majd amilyen sebességgel ajtót nyitottam, olyan hirtelen zárom is be azt. Aztán bezárom. És lelakatolom.
- Igazán nagy csicska vagy, amiért nem jöttél segíteni! Amíg kezet mosok, addig hord már be a konyhába a szatyrokat! És ne zabálj bele semmibe! Beszélnünk kell – rúgom le a cipőimet, aztán megindulok a fürdőszoba irányába. Általában nem szokásom szórni a pénzt, de maga este telepakolom a hűtőt, sőt, bekövetkezik az, ami évente csak egyszer szokott: főzni fogok.
- Van egy jó hírem! – üvöltök ki még mindig a fürdőből, ahogy szárazra törlöm a kezeimet. Kitrappolok onnan és keresni kezdem őt. Most, hogy nem akar senki se megerőszakolni a járókeretével holmi random macskaalmok miatt, elégedett vigyor terül szét a képemen.
- Nem fogod elhinni. Lent voltam a boltban, éppen tömegmészárlást készültem elkövetni, amikor ismerős nevetést hallottam. Kitalálod ki volt az? Na, ki volt? – kezdek bele vígan a sztorizgatásba. Ha a szatyrok átkerültek azóta a konyhába, akkor pakolászni kezdek, ha pedig Ed baszott még ebben is segíteni, akkor először áthordom azokat, és csak utána teszem el a cuccok egyrészét. Egyelőre még nem fogok bele a főzésbe, csupán a különböző szekrényeket és fiókokat csukogatom és rendezkedek, hogy  a hűtővel együtt azokat is megtöltsem.

548 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit