Tisztában voltam a lehetséges következményekkel, azonban tudomásul vettem azt a tényt is, hogy az ember bármennyire igyekezett, a rosszmájú népek a legapróbb, legemberibb gesztusba is képesek voltak többet látni a szükségesnél. A hölgy elhagyta a karkötőjét, amit visszajuttattam számára, továbbá szerettem volna kiszellőztetni a fejemet, ugyanis az aktákkal teli csendes irodahelyiséget nem nekem tervezték.
- Néha azért egyszerűbb lenne, ha nem kellene halálra aggódni magamat a testvéremért – feleltem keserű mosollyal, ahogy a tenyereimet a nadrágomba töröltem. Imádtam a húgomat, azonban talán túlságosan is komolyan vettem azt a neki tett ígéretet, hogy megvédem őt bármi rossztól. Utólag belegondolva eléggé könnyelmű kijelentés volt a részemről, hiszen mindentől én sem védhetem meg, azonban megpróbálhatom.
- Még szerencse, hogy nem fognak összefutni, mert attól tartok, valami szörnyűséget szabadítanának együtt a világra. – Apró fejrázással nevettem fel, hiszen nem akartam, hogy a húgom bármi bajba keveredjen. A probléma azonban ott kezdődött, hogy Harmony egyszerűbben teremtett kapcsolatokat, mint én és mindig megtalálta a neki való társaságot. A végén még kiderült volna, hogy tényleg képes lett volna szoros barátságot kötni Hayley öccsével.
- Valóban nem egyszerű velük – sóhajtottam fel, hiszen emlékeztem azokra az időkre, amikor a kamasz húgom körül legyeskedtek a fiúk. Nem tudtam eldönteni, hogy idővel apánktól, vagy tőlem féltek-e jobban, de jól tették, ha megtartották a kellő távolságot. – Viszont a fiúkat meggondolatlan döntésekre sarkallhatják a barátaik. Nem mintha tapasztalatból beszélnél, én mindig is tisztában voltam a határokkal.
Nem véletlenül követtem a családi hagyományokat és álltam rendőrnek. Nálam szabálykövetőbb embert nem igazán lehetett találni akkoriban az iskolában. Nem is kedveltek túlságosan sokan azért, mert szemrebbenés nélkül jelentettem a rendbontásukat a tanároknak.
- Bizonyára. Bármennyire is kellemetlen helyzetbe került, nem hiszem, hogy a jövőben veszélyt jelentene rád nézve. – Elvégre, nem látott semmit. Nem tudott olyan információkkal szolgálni, amelyek előrelendítették volna a nyomozást, azonban számítottunk a jelenlétére, és arra, hogy szükség esetén még egy-két alkalommal behívjuk tanúskodni, de a mindennapjait nem bolygatták fel teljesen a történtek. Legalább is, nem annyira, mintha koronatanúvá vált volna az ügyben.
A kérdése a hittel és a varázslattal kapcsolatban váratlanul ért, pedig megszokhattam volna már, hogy ebben a városban mindenkinek furcsa gondolatai támadtak, mégis lekötöttek a saját démonaim, így nem volt időm mások szokatlan dolgaival foglalkozni.
- Racionális ember vagyok. Abban hiszek, ami az orrom előtt van és kézzel fogható – mosolyodtam el keserűen. Már-már irigylésre méltó volt a felfogása, de én sosem voltam ilyen. – Nekem szükségem van logikus magyarázatokra, látom kell az okokat és az okozatokat. Sosem voltam olyan gyerek, akinek a figyelmét le lehetett kötni mesékkel, varázslattal és csodákkal, ahogy a vallás is távoláll tőlem. Megfoghatatlan, ködös és képlékeny dolog. A tudományok és a logika mindig közelebb álltak hozzám.
A hátam mögött összekulcsolt kezekkel lépdelt Hayley mellett a hóban, miközben ügyeltem arra, hogy ne csússzak meg a járdán. Kellemetlen lett volna ráesni a sérült lábamra, így aztán még kevésbé örültem annak, hogy állandó hóesésben kellett dolgozni járnom.
- Abban viszont egyetértek, hogy tragédia, vagy nyomás esetén az embernek szüksége van valamire, amibe kapaszkodhat. – Ezt a részét viszont teljes mértékben átéreztem a szavainak, hiszen nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Jasonre, vagy arra, miként cselekedhettem volna másképp. Fejben tucatszor átgondoltam a korábbi ismereteimet, hátha csak elsiklottam valami felett, de minden esetben addig jutottam, hogy a felettesem okkal távolított el, és küldött ebbe az idegen városba. Ennél tovább nem jutottam, mégis a vágy, hogy igazságot szolgáltassak Jasonnek hajtott előre nap mint nap.
Talán jobb is, hogy arcon csapott a kávézó melege, és visszarángatott a borús gondolataim ködéből, így lélekben ismét részt vettem a társalgásban.
- Ugyan, nincs mit köszönnöd – ingattam a fejemet szórakozottan, hiszen ez nem volt több alapvető emberi gesztusnál. A szüleim úriembernek neveltek, tanításaikról akkor sem feledkeztem meg, amikor az elmémet megszállták a kellemetlen emlékek.
Kibújtam a kabátomból és felakasztottam a nőé mellé, azonban számomra kicsit nehezebb volt helyet foglalni a lábam miatt. Kellemetlen fájdalom nyilallt a testembe, az arcom egy pillanatra összerándulhatott, de egyéb jelét nem mutattam annak, hogy problémám lenne a sérülésemmel. Szerettem volna, ha minél előbb felépülhettem volna, de az orvosok azt mondták, hogy ne sürgessem, adjak elég időt magamnak a gyógyuláshoz.
- Nem gondolnám, hogy feltűnő lennél, amiért érdekel a kínálatuk – feleltem a válaszára. A kedvéért azonban körbepillantottam, hogy tudnék-e esetleg jelezni egy felszolgálónak, azonban túlságosan messze voltak ahhoz, hogy magamra tudjam hívni a figyelmet, viszont a mellettünk lévő asztalon a kelleténél több étlap hevert. Bizonyára akik előttünk tartózkodtak itt vették el a mi asztalunkról is. Kicsit hátrébb toltam a székemet, hogy elérhessem a mögöttem lévő asztalt anélkül, hogy fel kellene állnom, majd kedvesen átnyújtottam az étlapot a nőnek.
- Parancsolj! Nézelődj kedvedre – húzódtam vissza az asztalunkhoz, azonban amikor megtalált a lehető legkényesebb kérdéssel, elkomorodott az arcom. Az ujjaimat összekulcsoltam az asztallapon, éreztem, ahogy a testem megfeszült az emlékek hatására, és bár próbáltam elnyomni a zajokat, amely egy távoli emlékből jutottak el hozzám, a hangulatom rohamosan romlani látszott.
- Nem szívesen beszélek róla. Legyen elég annyi, hogy megsérültem egy túszmentés során. – Hirtelen minden olyan távolinak, idegennek hatott. Mintha kiszakadtam volna a valóságból, vagy mintha egy teljesen másik valóságot éltem volna meg. Akkor ocsúdtam csak fel ebben a furcsa állapotból, amikor az időközben felbukkanó pincér harmadjára érdeklődött afelől, hogy mit kérek.

854 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Minden erőfeszítésemre szükségem volt ahhoz, hogy ne adjak teret túlságosan a zavaromnak, amely a hölgytől származó bókot követte.
- Nos, köszönöm – köszörültem meg a torkomat, miután finoman megérintette az egyenruhámat. Lehet, hogy ez nem volt túlságosan etikus, jó döntésnek pedig végképp nem számított a munkahelyemen, mégsem húzódtam el, mert azt viszont a gyengeség jelének tartottam volna. Lehetséges, hogy félreértette volna a meghívásomat? Nem állt szándékomban úgy tenni, mintha egy találkozás után bármit is akarnék tőle, csupán úgy ítéltem meg, hogy mindkettőnknek kellemetlen napja volt.
- Igen, ketten vagyunk. Én vagyok az, aki mindig követte a szabályokat és mintagyereknek tűnt a szülei szemében, ő pedig… - Itt halványan elmosolyodtam, ahogy felidéztem a húgommal kapcsolatos emlékeimet. – Ő mindig is szabad lélek volt. Nem szerette a korlátokat és szabályokat, szabadságra és önállóságra vágyott. Amellyel nincs is feltétlenül baj, csak azt hiszem nem a megfelelő családba született.
A szüleink szerettek minket. Nem ezzel volt a baj, hanem a tény, hogy a családunkban szinte mindenkit rokoni szálak fűztek a rendfenntartáshoz időnként nyomást helyezett a fiatalabb generációk vállára. Senki nem akarta volna rossz színben feltüntetni a családját.
- És mondd, fiatalabb fivérrel könnyebb, vagy nehezebb az élet, mintha lánytestvéred lenne? – érdeklődtem, hiszen a Harmony iránti aggodalmam azóta létezett, hogy ő világra jött. Testvéri kötelességemnek tartottam, hogy vigyázzak rá és megóvjam őt minden bajtól. Valamiért a sérülésem óta úgy gondolta azonban, hogy neki kellett figyelnie rám. Felfigyeltem egyébként Hayley elharapott mondatára, de volt bennem annyi tapintat, hogy ne kérdezzek rá. Ismeretlenek voltunk egymás számára, nem kellett minden titkot megosztanunk egymással. Így hát békésen hallgattam a múltbéli terveit, amelyeket a buszos incidens alaposan keresztül húzott.
- Tudod, azt mondják, hogy ez a város sok embernek jelentett új kezdetet. Lehetséges, hogy számodra is tartogat egyfajta jobb jövőt – igyekeztem vigasztalni őt, bár nehezemre esett elnyomni a magam pesszimista énjét. Én nem a jövőmet láttam itt, hanem egyfajta börtönt. Olyan érzés volt, mintha a felettesem kihajított volna, mint egy kutyát, hogy ne legyek a lába alatt, de erről Hayleynek nem kellett tudnia.
- Szerintem mindenből akad majd, ha szerencsés vagy, talán még friss is – mosolyodtam el halványan a lelkendezését hallva. Egy kicsit a húgomra emlékeztetett ilyenkor. Talán még jól ki is jönnének egymással, de nem akartam, hogy Harmony rászabadítsa a felesleges energiáit.
- Nem is értem, tudtommal nem az északi sarkra helyeztek át – ingattam a fejemet. Hozzászoktam a hűvös, esős időjáráshoz, de a havazás és a jég… Nem tett jót sem a mentális egészségemnek, sem pedig a lábamnak.
Hayley következő kérdése olyan váratlanul ért, hogy kénytelen voltam megtorpanni, aztán halkan nevetve megráztam a fejemet.
- Nem. Azt hiszem el, amit látok, tudományosan megmagyarázható, vagy logikus. Nem hinném, hogy jó rendőr lennék, ha hinnék a tündérmesékben, de a húgommal szerintem órákig tudnál beszélgetni erről – indultam meg ismét, apró mosollyal a szám szegletében. Micsoda butaság! Még hogy varázslat! Ha létezett volna varázslat, akkor Jason nem halt meg volna meg. Tényleg igyekeztem nem mindig rá gondolni, de a bűntudat sokszor nem eresztett. Most azonban kénytelen voltam elnyomni magamban ezeket az érzéseket, hiszen társaságom akadt.
- Természetesen – bólintottam, amikor választott magunknak asztalt. – Kérlek, hadd segítsek!
Ajánlottam fel neki, hogy lesegítem a kabátját és segítek a székkel, csak ezután vettem le a saját kabátrészemet. Helyet foglaltam, s bár láttam, hogy Hayley máris a süteményespult iránt érdeklődött, kivettem a tartóból az itallapokat, és az egyiket finoman elé csúsztattam, a másikat magam kezdtem el böngészni.
- Ha szeretnéd közelebbről megnézni a kínálatot, csak nyugodtan – emeltem rá a tekintetemet, miközben leeresztettem a kezemben tartott lapot. Most sem ragadta meg semmi a fantáziámat, így terveim szerint maradtam a szokásosnál.

589 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Az utóbbi hónapokban nem csak a halál gondolata vált kellemetlenné, hanem az is, amikor erről kellett beszélnem. Minden alkalommal, amikor azzal kapcsolatos ügyeket, vagy vallomásokat kellett rögzítenem, felsejlett előttem Jason esete. Valami nem hagyott nyugodni az üggyel kapcsolatban, mégsem tudtam már nyomozni utána, mert a lehető legmesszebb küldtek onnan.
Most azonban nem engedhettem meg magamnak, hogy leragadjak a múltnál, így próbáltam minden figyelmemet az előttem álló hölgyre összpontosítani. Az első válasza hallattán halványan elmosolyodtam, hiszen ezek szerint nem is volt annyira téves a következtetésem, azonban ahogy folytatódott a története, egy kicsit megsajnáltam.
- Sajnálom, biztos sokat jelentett – próbáltam vigasztalni, vagy a magam módján empátiát mutatni az irányába. – Viszont dicséretre méltó, hogy ennyi szenvedélye volt. Én rendőrcsaládban nőttem fel, gyerekkorom óta egyenruhát akarok viselni, és tessék…
Intettem végig magamon egy keserédes mosoly kíséretében. Nem szerettem kísérletezni. A jól bevált módszerek híve voltam, továbbá olyan fickó, aki, ha egyszer a fejébe vett valamit, azt végig is vitte. Mostanában azonban sokat töprengtem azon is, hogy vajon jól választottam-e hivatást. A húgom ilyen szempontból bátrabb volt, ő úgy döntött, hogy a saját útját kövezi ki.
- Egyelőre azt hiszem, maradok a Hayleynél – mosolyodtam el halványan, hiszen a Lorie számomra túlságosan is személyes lenne. Ennyire nem álltunk közel egymáshoz.
- Pár hónapja, de jobban szeretem a megszokott dolgokat. A húgom volt mindig az, aki szeretett új helyeket felfedezni aztán vitt magával, de ő csak később költözött ide, azóta pedig nem akadt még lehetősége erre – feleltem neki, ahogy felidéztem Harmony mosolyát és vidám természetét. Egy kicsit bűntudatom volt, amiért nem töltöttem vele mostanában sok időt, de úgy gondoltam, ha munkába temetkezem, akkor majd kevésbé fog fájni. Talán ebben is tévedtem.
- Akkor bizonyára alig várod, hogy vége legyen ennek, és tovább utazhass. – Nem akartam elkeseríteni azzal, hogy még mennyire időre tarthatták itt, mivel nem láttam bele a nyomozás további részleteibe, így nem is tudtam volna bővebben tájékoztatni. – Bízom benne, hogy hamar kinyomozzák mi történt.
Felajánlottam volna a saját segítségemet, de ő is láthatta, hogy aktatologatásra voltam ítélve a lábam miatt. Hallottam, ahogy korgott a gyomra, viszont mégis úgy tettem, mintha nem történt volna semmi.
- Természetesen. Valami sütemény mindig akad náluk, de nem néztem jobban körbe a kínálat kapcsán, én csak kávéért szoktam odamenni – feleltem, miközben elhagytuk az épületet és felhajtottam a galléromat. A következő kérdésére azonban nem tudtam mit válaszoljak, így némi hatásszünetet követően így feleltem: - Hidegebb, mint Anglia. Igazából, nem önszántamból jöttem, hanem áthelyeztek ide, így eleinte rossz érzéseim voltak a hellyel kapcsolatban, most már inkább csak furcsának találtam. Valami különös aura lengi körbe az egész várost, amit nem tudok hová tenni.
Hayley mellett lépdelve ügyeltem arra, hogy még véletlenül se csússzak el, mert a lábam továbbra sem volt a legjobb állapotban, így könnyen lehet, hogy kicsit lassítottam a haladásunkat. Azt viszont nem részleteztem neki, hogy nem tetszett a korrupció, ami néha megcsillant a makulátlannak tűnő álca alatt. Nem kelhettünk a polgárokban félelmet, ráadásul én sem akartam, hogy meginogjon a rendőrökbe vetett hit.
- De biztos vagyok benne, hogy csak a körülmények miatt gondolom így, és idővel jobb lesz. Az első benyomások mindig fontosak, de lehet rajtuk változtatni – utaltam arra, hogy neki sem feltétlenül indult szépen a városba vezető útja. Még szerencse, hogy a kávézóhoz nem kellett buszra szállni, hanem némi sétával hamar eltérünk oda.
Az épülethez érve ajtót nyitottam neki, hogy előre engedhessem, mielőtt csatlakoztam volna hozzá a kabátomról és a hajamról lesöpörtem a hópelyheket. Miután köszöntem a személyzetnek, Hayley felé pillantottam, hogy ezúttal rábíznám melyik asztalnál szeretne helyet foglalni. Részemről ez is egyfajta dedukciós játéknak tűnt, amellyel további következtetéseket akartam levonni a személyiségét illetően.

593 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Mások annyira örülhettek, hogy bizonyos esetekben a rendőrségre kellett mászkálniuk, mint amennyire én szerettem a papírmunkát. Mindazonáltal megértettem a hölgy kellemetlen fészkelődését. Ki akart volna felidézni egy halálesetet? Régen azt hittem, hozzászoktam már a vér és a holttestek látványához, ezt az ideig-óráig fenntartható szenvtelenséget csak addig volt képes az ember magára erőltetni, amíg ő maga nem veszített el valakit, aki fontos volt számára.
Így aztán nem is akartam sokáig húzni a szót, egyébként sem tudott szerencsétlen olyan információval szolgálni, amely előre mozdította volna az ügyet, mégis kénytelenek voltunk lefutni a kötelező köröket.
Utáltam a ciklikusságot, a kiszámíthatóságot ebben a munkakörben. Olyan érzést keltett, mintha minden érzékemet és tudásomat tompította volna a dohos irodában való ücsörgés, amikor odahaza még köztudott volt, hogy erre születtem. Tulajdonképpen, így is volt, hiszen születésem óta rendőrök vettek körül, nem volt kérdés, hogy egy napon én is mások védelmének fogom szentelni az időmet. Még inkább elfogott a tehetetlen harag, amelyet kénytelen voltam lenyelni, mert amióta áthelyeztek ide, nem sok választási lehetőségem volt.
A haragom elnyomásaként összeszorítottam az ökleimet, és mély levegőt véve pillantottam le a földre, ekkor vettem észre az elhagyott karkötőt. Ahogy kézbe vettem és megérintettem a rajta lógó medálokat, akaratlanul is elmosolyodtam a lányos szimbólumokon. Valószínűleg a gazdája – ha éppen nem egy vallomás rögzítésén ült volna -, akkor talán szintén megtudott volna mosolyogtatni. A ló, a balettcipő és a táncos látványáról arra következtetésre jutottam, miközben utána siettem, hogy bizonyára gyerekkori tevékenységeket szimbolizáltak. Az is lehet, hogy helytelenül asszociáltam, de jól esett egy kis agytorna.
- Nem is szükséges. – Nem akartam hangosan kimondani, hogy tisztában voltam vele, mindent elmondott, amit tudott, ráadásul nem is akartam a kelleténél jobban feltépni a trauma okozta sebeket.
- Lehet, hogy a kapkodásban csúszott le, úgy vettem észre, kicsit meglazult a tartókapocs. Érdemes lenne megnézetni egy ékszerésszel – válaszoltam neki, hiszen a pontos idejét képtelen voltam megmondani az elvesztésének, abban viszont tudtam segíteni, hogy felhívjam a figyelmét az ékszer hibájára, amelyről lehetséges, hogy ő is maga is tudott. – Nagyon szívesen.
- Ezek szerint szeret táncolni és lovagolni? Mi a helyzet a csillaggal, ha nem túl személyes? – érdeklődtem, hiszen a saját logikám alapján akár a csillagászat is érdekelhetné, de ha romantikus alkat volt, akkor talán csak szabadszemmel csodálta az éjszakai égboltot. Talán jobb lenne, ha most leállítanám magamat és a dedukcióimat, de nehéz így tenni, amikor az egész nap unatkoztam, és valami végre megtörte a szokásos mókuskereket. Ezért is hívtam el kávézni, hátha életemben először egy röpke pillanatra képes voltam jól érezni magamat ebben a városban.
- Megértem, és nem terveztem – bólintottam határozott komolysággal, hiszen egyes kollégáimmal ellentétben, én nem akartam feleslegesen kínozni a szemtanúinkat. Más talán örömét lelte benne, vagy minden apró részletet fontosnak tartott, de kötve hiszem, hogy Ms Rodriguez olyan sokat látott volna onnan, ahol elmondása szerint ült.
- Ó, persze. Hívj nyugodtan, Nathanielnek. – Ezúttal rajtam volt a sor, hogy zavartan a hajamba túrva elmosolyodjak, hiszen megszoktam már, hogy minden alkalommal megadjam a tiszteletet az embereknek, abban az esetben is, ha azonoskorúak voltunk.
- Ha nincs ellenedre, akár indulhatunk is. A kávézó, ahová be szoktam ugrani egy-két utcányira van, azonban mivel új vagyok a városban, így ha ismersz egy kellemesebb helyet a környéken, arra is nyitott vagyok. – Addig sem kellett a seggfej főnököm közelében tartózkodnom, és a hideg idő ellenére szívesebben sétáltam odakint, semmint végig nézzem miként burjánzott idebent a korrupció.

552 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Nem értettem miért gondolták azt, hogy számomra testhez álló feladat lennék traumákról beszélgetni szemtanúkkal vallomás rögzítés címszóval. Képes voltam a tapintatosságra és empátiára, amíg nem a saját sebeimet téptem fel ezzel. Márpedig Jason halálának emléke olyan közeli volt még, hogy amikor a fiatal hölgy elmesélte mit látott a buszon, akaratlanul is felsejlett előttem az egykori partnerem arca.
Szerencsére, nem volt sok mondanivalója – talán jobb is járt, hogy nem látta annyira részletesen az eseményeket, mint amennyire én láttam egy-egy tetthelyszínt a múltban -, így hamar megszabadulhattam az unalmas papírmunkától. Nem szerettem bent ülni, megőrjített az aktatologatás, mégis a lábam miatt egyelőre nem bíztak rám mást, csupán irodai munkákat, vagy olyan eseteket, amiket közrendőrökre szoktak. Úgy éltem meg, mintha lefokoztak volna az áthelyezésem után. Lemaire azt mondta, hogy az egészségem szempontjából kíméletes akar lenni, de én ezt nem így éltem meg. Számtalanszor szoktam panaszkodni a húgomnak emiatt, amikor este leültem hozzá vacsorázni.
Most azonban sietősen bicegtem Miss Rodriguez után, ugyanis miután elhagyta a helyiséget, utána találtam meg a földön a karkötőjét. Hogy honnan tudtam, hogy az övé volt? A beszélgetés ideje alatt néha ráért a színes ékszerhez, ezzel a mozdulatsorral pedig az én tekintetemet is odavonzotta.
- Miss Rodriguez! Kérem, várjon! – szóltam utána a folyosón, remélve, hogy meghall majd, hiszen minél sietősebb tempót diktáltam, annál erősebben nyilallt bele a fájdalom a lábamba. Nem akartam gyengének tűnni, így összepréselt ajkakkal haladtam el a kollégáim mellett, mire végre sikerült utolérnem a nőt.
- Ezt elejtette – fékeztem le a nő mellett, és nyújtottam felé a tenyeremben rejlő karkötőt. Meg akartam neki spórolni egy felesleges utat ide, hiszen civilek nem szívesen jártak a rendőrség épületén belül, én pedig ezt teljességgel megértettem.
- Úgy tűnt, hogy elég fontos Önnek, nem akartam, hogy elveszítse – tettem hozzá, miután átadtam az ékszert, és a kezeimet az egyenruhám zsebeibe süllyesztettem. Nem volt szokásom barátkozni másokkal, de Harmony mindig azzal piszkált, hogy nyissak más emberek felé és ne csak a munkám legyen az életem, és titkon szerettem volna kiszabadulni az irodából, így egy hirtelen ötlettől vezérelve a következőt kérdeztem tőle: - Lenne kedve kávézni?
- Mármint alapból terveztem kimenni egy pohár kávéért, gondoltam megkérdezem, hogy van-e kedve csatlakozni – tettem hozzá sietősen, mielőtt félreértette volna a szándékaimat. Csak szerettem volna kiszellőztetni a fejemet, és jól esett volna egy olyan embernek a társasága, aki nem traktált azzal, miként kellett volna irányítanom az életemet, vagy mennyire rosszul végeztem a munkámat.

395 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit