I think we will be a good team together

Pár napja, hogy kis híján fellógattak engem azok a balekok, mert nem hitték el, hogy tényleg ellopták a halaimat és mondanom sem kell, nem volt egy kellemes érzés várni, hogy majd biztosan valahogy kikerülök abból a pácból is. Ami azt illeti, még van két kezem, meg két lábam, szóval a túlélőösztöneim ismételten sikeresen levizsgáztak, habár az eset nem hagy nyugodni és tagadni sem lehetne, hogy nem a vevőimmel van a gond, hanem mert egy napi fogás ment a... levesbe? Kinek kell ennyi hal egyáltalán? Kutakodtam, merthogy volt időm ezt tenni pár cigaretta elfüstölése közben az irodámban és ami azt illeti, kiderült, hogy nem ez volt az egyetlen lopás az elmúlt időszakban. Legalább nem csak nekem rossz... de ez most mindegy is.
Haláli tervet eszeltem ki, ráállítok valakit az ügyre, hogy őrködjön a kikötőben és bármi sunyit lát, jelzi azt nekem. Csodálatos terv, igen, aztán a két alkalmazottam közül az egyik így is betegen küszködik otthon, a másik meg... nem tudom, mondott valamit rá, amire kiakadtam és jobbnak véltem elfelejteni az egészet, így hát jobb híján én voltam az a bátor merész és roppant szerencsés vállalkozó, aki kilátogathat a kikötőbe és ülhet egész éjjel a betonkövön. De attól még az ötlet - mint mondtam - zseniális.
Kilenc óra tájékán megyek le a kikötőbe és leülök azon kirakat bejárata elé, ahonnan a leginkább be lehet látni a lámpafény által valamennyire megvilágított hajókat, köztük az enyémet is. Ericé nem áll bent, de feltételezem valamikor csak visszaér a horgászatból. Már közel járunk éjfélhez, mikor érzem, hogy a fejem csúszni kezd a mellettem magasodó meszelt oszlop támasztékról, így még éppen időben felébredek egy kelletlen horkantással, mielőtt teljesen eldőlnék. Megtörlöm számat és hunyorogva körbenézek. Nincs itt senki.  
Felállok, leporolom seggemet, s zsebre dugott kezekkel sétálok a vízhez, a testem zsibbadt, de nem szenvedek. Egy cigarettát keresek, hogy aztán egy újabb - a napon ki tudja már hányadik - szálat vegyek a számba. Míg meggyújtom, mintha valami apró neszt hallanék mögülem a távolból, helyben hátraarcot nyomok, de csak egy éjjeli madár röppen fel a közeli fáról. Ijesztő bestiák. Még pár percig nézem a fát, aztán visszafordulok az utca - és részben a víz - irányába, ám testem egésze összerezzen, ugrok egy nagyot, ahogy meglátok közelemben egy lányt. Még a dohány is majdnem a tengerben végezte.
- Szent Krokodil! - nyúlok szívemhez egy kicsit zilálva a megijedtségtől. - Hölgyem, tán Önnek is most jutott eszébe egy kellemes tengerparti sétát tenni? - Avagy micsoda kellemes meglepetés ilyen lehetetlen időben találkozni ezen becses helyen. Ahogy megnyugszom, kiegyenesedem, mintha mi sem történt volna az imént.
- Segíthetek? - tárom szét udvariasan karjaimat egy kissé kínos, de valamennyire azért mégis csak szórakozott mosollyal. Nocsak! Társaságom van, ráadásul milyen csinos is!