- Azt mondod? - kérdezek vissza bizonytalanul, mert oké, hogy néha-néha elkapott a nagy merenghetnék, de hogy olyan sokszor? Nekem fel sem tűnt… - Biztos csak túl sok a szabadidőm. - vonok vállat, annyiban hagyva a témát. Tény és való, hogy mióta elballagott az osztályom, ha nem is lettem időmilliomos, de azért érezhetően több szabadidővel tudtam gazdálkodni.
- Kolibri szerű tündér. Az nem valami gyakori… - legalábbis, ha valaki a tündérekre gondol, valószínűleg nem ez lesz az első, ami eszébe jut. Kivéve persze olyasvalakinek, akihez közel állnak, vagy naponta látja őket. Mint…
Megérzés. Bizonyosság. Ahogy Lynnt hallgatom, hirtelen összeáll a kép, a kirakós darabjai a helyükre csusszannak, én pedig csak azt nem értem, hogyhogy eddig nem jöttünk rá? Hisz olyan nyilvánvaló! Oké, utólag minden okosabb, valószínűleg a fától az erdőt tipikus esete. Meg nem mi lennénk, ha valami elsőre klappolna, nem igaz? Valahogy szeretjük bonyolítani a saját dolgainkat.
Mondani sem kell, hogy viszonozom az ölelést, sőt! Benne van az elmúlt akárhány év „hiánya” és „bizonytalansága”, amíg nem láthattam az őrző társaimat – vagy legalábbis azt hittem, hogy egyedül vagyok száműzetésre ítélve ide, ebbe a különös városkába.
- Ne is mondd… Már ott gyanakodhattam volna, milyen lelkesen vonszoltál el a rendelődbe. Lehet, ez is annak a varázslatnak a része, ami révén ide kerültünk. Sokáig én sem tudtam magamról, hogy ki is vagyok falójában. - csóválom a fejem nevetve, holott nagyon is jól emlékszem, hogy azon a fogtöméses este közel sem volt ilyen rózsás a kedvem. De túléltem – nehezen! - és az idő ugyebár megszépíti az emlékeket. Vagy csak a viszontlátás hirtelen öröme az, ami nem enged teret a rosszabb érzéseknek. Legalábbis, amíg a következő témára nem térünk, mert akkor akaratlanul is elszomorodok.
- Nem? Lynn… vagyis, Fog… te ezt nem érted. - csóválom a fejem lemondóan, miközben követem a konyhába – Tudod… te egész évben tudod gyűjteni a fogakat. Nekem évi egy esélyem van, és évről évre egyre rosszabb a helyzet. - oké, abból kiindulva, hogy még ő is itt van, valószínűleg ő is szobafogságra van ítélve a városban, de még így is hatékonyabb, mint én.
- Bingó! - bólintok a kérdésére, mert de bizony, hogy én voltam! - Azóta mondjuk összekaptam magam, és egész jó volt a helyzet sokáig, de egy ideje már megint… - áhh, nem is magyarázok, inkább megmutatom! És két szempillantással később, emberi alakom helyett már apró kis méreggombóc „alakomban” csodálhat meg. Újra… Két könnyed mozdulattal fel is ugrok az asztal tetejére, hogy ne törjön ki a nyakam, amíg beszélgetünk. Meg így a pohár tömény is jobban üt! Arányok, ugyebár.
- Persze, menj csak! Nyugodtan, amikor csak szeretnél. - bólintok a szavaira, elég, ha csak az én szénám áll ilyen siralmasul, nem akarom, hogy ő is hasonlóan ramaty állapotba kerüljön. Ami pedig az italt illeti, körbeszimatolva az asztal tetejéről, az egyik szekrény felé mutatok – Ott nézted már? - kérdezem tőle, az se kizárt, hogy igen. Elég szétszórt vagyok mostanában.
- Legalább ennyi. Te jó ég, ne tudd meg, micsoda felemelő érzés, hogy legalább te itt vagy! Eddig azt hittem, egyes egyedül kerültem ide. Arra se emlékszem, hogy mikor, vagy hogyan… egy darabig azt hittem, talán Mumus tehet róla, de az nem tartana ennyi ideig… vagy egy nyúlüregem nyílt rossz helyre? De ha te is itt vagy, akkor nem is az a ludas. - még ha nem is tudom normálisan használni, akkor sem. Ebben az istenverte városban semmi sem működik úgy, ahogy kéne! Lehet, hogy nem Mumus rémálmában vagyok, de néha ez se sokkal jobb.
- Nem tudom. Graffitizzek valamit az iskola falára valami olyat, amit csak egy őrző számára lenne árulkodó? - dobom fel az esélytelenek nyugalmával, hangosan ötletelve, majd ha nyuszi formámban is kapok inni, akkor magamhoz is ölelem a poharat, hogy leigyam magam a sárga földig. Ha nem veszi el tőlem, akkor amíg ki nem ürítem a poharam, mit számítva azzal, hogy ekkora testben lehet, egy feles is sok lenne, nem hogy ennyi…
- Ha gondolod, segíthetek fogakat gyűjteni. Bár abból kiindulva, milyen kicsi a város, csodálkoznék, ha nem boldogulnál a mennyiséggel. Ami meg a húsvétot illeti, valószínűleg megint tökig-nyakig érő hó lesz… - fújom ki a levegőmet reménytelenül. Ha Frost itt lenne a közelben, tuti megfojtottam volna, annyira elegem van már ebből a hidegből! Tavaszt akarok! Napsütést, meleget, virágokat, ébredező természetet. ZÖLDET! Meg madárcsiripelést! Vagy túl telhetetlen vagyok?
- Ez ismerős. Ha nem lenne ez a… „kis” problémám – mutattam végig magamon – én is tök jól ellennék itt veled kettesben. De ez így nem fair, hogy hiába tenném a dolgomat, képtelen vagyok rá, és ez egyre inkább rányomja a bélyeget az életemre. Mi lesz, ha végleg eltűnök? Mondhatni, már csak egy hajszál választ el tőle. - szontyolodok el megint, majd mielőtt még elpityerednék, inkább odaugrándozok hozzá, hogy felkéredzkedjek a karjaiba, vagy befészkeljem magam az ölébe, vagy bármi hasonló. Legalább értelmesen használjam ki az időmet, még mielőtt tényleg eltűnnék.

Az az egy biztos, hogy nem az optimizmusa miatt szerettem belé. Sőt. Néha magam is egyetértek azokkal akik azt mondják, hogy Wolf alap állapota az, hogy morcos. Igen, mint például most is. Néha olyan mintha a problémát keresné és nem a megoldásokat.
- Túl gyakran csinálod, ha engem kérdezel. - nem is értem hogyan nem lett belőle inkább filozófia tanár. A kérdése viszont amennyire különös, annyira megfontolandó a válasz rá. Végül is az őszinteség mellett döntök, lesz ami lesz alapon.
- Tündér. Kolibri szerű tündér. - felelem halkan. Igen, ő egy kis repkedő, élénk színes, hegyes orrú cseppség. Tüneményes pofival és csipogással, kifejező szemekkel. Nagyon hiányzik, és csak azért nem facsarja meg a gondolat még jobban a szívemet, mert Wolf több mint furcsán viselkedik. Nem is a viselkedése, hanem amit mond… nem értem, olyan mintha sejtene valamit. De hát hogyan is sejthetné az igazat? - Nekem is van ismerősöm, aki nagyon kedveli. Sőt, azt hiszem szereti is. - válaszolom óvatosan. Én is szeretem Babafogat, de talán nem túlzás azt állítani, hogy az őrző társai közül néhányuk számára szintén fontos, kedvelik, sőt talán szeretik is. Mikor Mumus ellen küzdöttünk, akkor például Jack mellé szegődött, és ő nagyon is vigyázott rá. Ahogy mi akkoriban mindannyian tettük a kicsikkel.
Aztán összeáll a kép. Hogy honnan tudja, honnan sejti mindezt? Mert a részese volt. Szinte szégyellem magam, hogy nem vettem észre már sokkal előbb, hiszem most, hogy már tudom (illetve erősen sejtem), teljesen egyértelmű. Wolfgang nem más, mint az én öreg barátom, a Húsvéti Nyuszi. Millió meg egy kérdésem lenne hozzá, de talán a legfontosabb az, hogy végre őszintén nézhessünk egymás szemébe, enélkül a kényelmetlen és abszurdumnak tűnő titok nélkül. Nem vagyok egyedül!
Olyan nagyon hiányzott, és úgy örülök neki, hogy másra nem is vágyom mint erre az ölelésre. Jó lesz végre olyasmiről is beszélni, amit évek óta magamban tartok. Sőt, jó lesz egyáltalán nem hazugságban élni, vagy legalábbis valamit eltitkolva.
- Nem volt olyan egyértelmű, nagyon jól titkoltad. Igazából ha most nincs ez a kérdésed, talán sosem jövök rá. - tényleg nem is gondoltam ilyesmire, hiszen… meg sem fordult a fejemben, hogy épp ő lenne az a pasi, akibe belezúgok ebben a városban. Különben is, régebben ilyesmi szóba sem jött, mármint, leéltem több száz évet anélkül, hogy valaha is elkapott volna a lila köd. Persze, hazugság lenne azt mondani, hogy mióta itt vagyok, most fordult elő először, de azért mégis! Nem furcsa ez?! Vagy inkább több mint furcsa? Inkább rázúdítom a kérdéseim, vagyis csak egy részét, mert néha levegőt is kell vennem, amikor van lehetősége válaszolni.
- Nem fogsz eltűnni, kizárt dolog. Majd segítek én is, most már nem vagy egyedül. - rázom a fejem határozottan. Emlékszem, amikor Mumus elültette a félelem magját a gyerekekben, és ők már nem hittek bennünk, én is legyengültem, de Nyuszi siralmas állapotban volt. Mikor Télapó szánjával utaztunk (amíg volt benne szufla), akkor például az ölemben kuporgott a kis tapsifüles. Te jó ég, csak nem most is?! - Várj, várj! Ott, amikor síelni voltunk, az a nyuszi ugye nem te voltál? Megint összementél? - akkor súlyosabb a helyzet mint gondoltam és azonnal cselekednünk kell. Kár, hogy még nagyon messze van a húsvét, de talán tehetünk valamit.
- Hát, mostantól legalább nem kell kisurrannom. Gondolom megérted, hogy muszáj begyűjtenem a fogakat, különben… - különben. Elvesznek az emlékek. A gyerekek nem fognak hinni bennem többé, legrosszabb esetben egyetlen gyerek sem fog hinni egyikünkben sem.
- Talán van még itthon bourbon, ha megtalálom. - a konyhába érve a szekrényben keresgélek az italok közt, és szomorúan konstatálom, hogy még mindig nem tartunk itthon valami sokat vagy sokfélét. De megtalálom a fél üveg whiskyt amit kerestem. Jeget veszek elő a mélyhűtőből, majd bedobom a pohárba, mielőtt töltenék.
- Nem tudom. Már az is kész csoda, hogy mi megtaláltuk egymást. - nagyot sóhajtok, majd mielőtt még a pohár után nyúlnék, visszahúzom a kezem. Nem biztos, hogy most jó ötlet lenne alkoholt innom. - Wolf, lehet, hogy vannak itt mások is, de ha mi ennyi hónap együttélés után csak most jöttünk rá, mégis mi az esély rá, hogy véletlenül derüljön ki? - megrázom a fejem, és összehúzom magamon a puha plüss köntöst. Valami selyem bizonyára csinosabb lenne, de ebben a városban még csak a boltokban sem láttam ilyesmit. Itt a fő a kényelem és az, hogy meleg legyen.
- Engem inkább az aggaszt, hogy most mit csinálunk? Mi lesz így velünk, vagy hogyan tudunk egymásnak segíteni? - mivel én még tudok repülni, és gyűjtöm a fogakat már vagy egy éve, bár tisztában vagyok vele, hogy baj van, de azt is érzem, hogy van még remény. Nyuszival más a helyzet. Ő nagyobb bajban van, és segíteni szeretnék. A másik pedig az, hogy mi lesz velünk? Leülök egy székre, és csak csendesen fogom a fejem.
- Most minden eléggé összezavarodott. Azt hittem, egyedül vagyok a városban vagy bediliztem, és próbáltam normális életet élni. Aztán egymásra találtunk, és minden olyan jól működik. Működött. De még ebben a városban vagyunk, és nem tudom, nem akarom, hogy változzanak a dolgok. Fura ez. - igen, vágyom a régi életemre. Hogy ne vágynék! De közben itt is jól alakultak a dolgok. Nem dobnám el azt ami köztünk van, talán még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy ezen a fura helyen kell vegetálnom életem végéig.

 - Aha, jól hangzik. - felelem szórakozottan, mert… még mindig jobb, mint ha a keserűség olyan nyilvánvalóan kiérződne a hangomból, hisz tisztában vagyok vele, hogy ez az egész jelen helyzetben egyszerűen lehetetlen. Miért is áltatjuk magunkat?
- Néha rám jön az ilyesmi. Elmerengeni az élet nagy dolgain, számot venni az eddigieken, meg hasonlók. - csak mivel eddig egyedül éltem, az ő életéből kimaradtak ezek, mióta pedig együtt lakunk, nos… hála az égnek túl gyakran nem szokott elkapni ez a depresszív vonal, csak mostanában megint egész összejöttek a dolgok.
- Olyan kis kolibri szerű kis színes izé… - mi is Babafog valójában? Tündér? Vagy az csak Fogtündér? Ő meg a társai csak valami mágikus lény? Ennyire nem vágom a témát azért – Hú… az egyik ismerősöm oda meg vissza volt érte, még tőle… - kezdek bele, és még csak nem is hazudok, de ahogy mesélni kezdek róla, és akaratlanul is felébred bennem a gyanú… megvilágosodok, és el se merem hinni, hogy esetleg igaz lehet, úgy halnak el a szavaim. Inkább sietve elterelem a témát azzal, hogy mit szeretne tőle, ám a válasza után képtelen vagyok csendben maradni, és egyszerűen muszáááj rákérdeznem, mert ha nem, tudom, hogy addig úgy sem hagyna nyugodni a téma. És milyen jól tettem! Mert látva a reakcióját, meg a szemében a felismerés fényét, ahogy neki is leesik, amit olyan régóta nem vettünk észre… egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni a vigyorgást, esküszöm, ez jobb, mint a karácsony!
- Hé! A Kengurut kérem hanyagolni! - kérem ki magamnak, de aztán nem csak, hogy fogadom az ölelését, még viszonozom is, néhány hosszú percen át csak némán ölelgetve annak örömére, hogy mégsem vagyok egyedül ebben az istenverte városban, mint őrző.
- Ne is mondd… én csak azt nem értem, hogyhogy eddig nem jöttünk rá? Fától az erdőt, komolyan! - csóválom a fejemet, majd hallgatom a kérdések tömkelegét, és nem is tudom, hogy hol kezdjem a válaszokat. Talán valahol az elején. Csak szótlanul rázom a fejem, hogy ötletem sincs, mi történhetett, hogy ide keveredtem, akármennyire is próbálok visszaemlékezni, egyszerűen képtelenség. Ami viszont a Húsvétot illeti, ott még kevésbé rózsás a helyzet.
- Őszintén, nem tudom. Elég rossz a helyzet, és ha így folytatódik, félek, hogy el fogok tűnni. - kezdve azzal, hogy éveken át nem is emlékeztem rá, hogy ki vagyok, folytatva azzal, hogy bár a városrészen belül megteszek amit tudok, ez nem túl sok gyerek, ráadásul se latyakban, se hóban, se hidegben nem túl csábító odakint hímes tojásokat keresgélni… Csodálom, hogy mindezek után még van bárki, aki hisz bennem, amilyen csalódást okoztam nekik.
- Szerencséd, hogy a suli lefoglalt annyira, hogy este jól aludjak. Bezzeg, mióta elballagott az osztályom… - jóval több a szabadidőm, meg úgy általánosságban is az időm, mindenen agyalni, rágódni, amin nem kéne. Nem túl szerencsés időtöltés.
- Jöhet a legerősebb, amit itthon találsz. - az igazat megvallva, vagyok annyira szétszórt mostanában, hogy azt sem tudom, mi az itthoni választék italok terén, mindenesetre én is kikászálódok az ágyból, aztán utána indulok, amíg ő az italok között keresgél, addig én poharakat veszek elő.
- Ha mi itt vagyunk… szerinted akkor a többiek is itt lehetnek? - szólalok meg némi vacillálás után – Vagy egyáltalán, mindenki olyan mint mi, csak nem ismerjük az igazi arcukat? - tűnődök hangosan, mert őszintén? Én már semmiben sem vagyok biztos, mint ha minden a feje tetejére állt volna.

- Egész biztos, hogy lesz tavasz, de ha mégsem, majd elutazunk Hawaii-ra valamelyik évfordulónkra. - nem tudom kit akarok áltatni. Itt nem valószínű, hogy mostanában lesz tavasz. Az idejét sem tudom, mikor volt egyáltalán olyan napunk, hogy fagypont fölé mászott volna a hőmérő. Persze, váltakoznak az évszakok, de nagyjából ilyen mifelénk a felhozatal: nagyon hideg, némi esővel. Több napsütéses óra, kevesebb hó, több eső, és ha szerencséd van, találsz egy-két virágot, majd utána elhervadnak a virágok, az a néhány falevél is lehullik és szakadatlan esik az eső, köd, jég és hó váltakozik, majd beköszönt az igazi TÉL, amikor olyan hideg szél fúj, hogy a csontjaidig is megremegsz, és derékig ér a hó. Igen. Az a fajta tavasz, amire Wolf vágyik, hát… nem láttam még mióta itt élek.
- Dehogynem. Nem szoktál ilyesmit kérdezni. - mondjuk, az éjszaka közepén valóban, bármilyen kérdés helyénvaló. Egy ideig gondolkodok is rajta, hogy úgy felejek, ahogy általában tenném, és mondjam azt, hogy amit kívánnék az egy hatalmas bögre tejszínhabos kakaó és egy áfonyás süti, vagy… vagy lehetek vele igazán őszinte? Végül, nem tudom miért, de úgy döntök, hogy őszintén felelek. Ha bármit kívánhatnék, a kis Babafogat kérném, hogy megint mellettem legyen, sertepertéljen, vigyázhassak rá.
Wolf reakciója viszont meglep, azt hittem majd nevetni fog, de úgy tűnik teljesen lefagyott. Miért? Mi rosszat mondtam? Vagy kezdődik, és máris bolondnak tart? Inkább elfordulok, egész addig amíg vissza nem kérdez.
- Milyen kis repkedő…? - a kérdés hallatán teljesen elbizonytalanodok, így vissza is fordulok felé érdeklődve. Mérsékelten, de érdeklődve, mert most olyat mondott, amire nem számítottam. - Hol hallottál erről? A legtöbb mesében általában nem említik. - hallgatok el félig elgondolkodva, de közben pedig belül elbizonytalanodva. Kerülöm a tekintetét, mert furcsán kíváncsi. Oké, most vagy az van, hogy hinni fog nekem, vagy ott bent a fejében már hívja a diliházat, hogy házhoz kéne jönni egy új bentlakóért. Közben az is bevillan, hogy vajon ezt honnan tudja? Honnan tudja, hogy a Fogtündérnek aprócska segédjei vannak (oké ez még logikus lenne), és az egyik legkisebbnek épp Babafog a neve? Meg kell keresnem a neten, mert egyébként, mielőtt visszatértek volna az emlékeim, gyakorlatilag én magam sem tudtam szinte semmit sem a Fogtündérről. Akkor ő meg hol hallotta?
- Én csak… csak úgy látni. - talán annyiban hagyja. Talán csak valamelyik kis diákja nosztalgiázott és onnan hallott Babafogról. De a tekintete annyira kíváncsi, és egyben komoly is, hogy valószínűleg mégsem fogja elengedni a témát. Valószínűleg bolondnak tart. De közben meg valahogy… olyan, mintha mégsem?
Amikor azt mondja Fog, megakad bennem a levegő. Nagyon rég nem hallottam már ezt a nevet. Túl régen. Aztán hirtelen áll össze a kép. A Holdbéli ember csípjen meg, hogy eddig nem vettem ezt észre! Hogyan is lehettem ennyire vaksi? Igen, hát persze, hogy tudja, hogy ki vagyok! Nem csak hét-nyolc éve ismerjük egymást, és nem csak azóta az egyik legjobb barátom. Mégis, ez annyira hihetetlen, hogy most épp itt és így “találkoztunk”. Mármint, azelőtt, annyi rengeteg sok év alatt egyszer sem kerültünk ennyire közel. Nyilván mindenki el volt foglalva a maga dolgával, hiszen őrzők voltunk, vagy vagyunk, vagy nem is tudom már mik vagyunk. Nyuszi és én is. Mert hacsak nem álmodom, majdnem biztos vagyok benne, hogy Wolfgang nem más, mint a Húsvéti Nyuszi. Ha tényleg rám húzza a kényszerzubbonyt, akkor is elterül egy széles vigyor a képemen. Ő az, semmi kétség.
- Te vén, morgós, szőrös, Húsvéti - izgatottan könyökölök a párnára, mert most az egyszer egyáltalán nem bánom, hogy az éjszaka közepén vitatjuk meg az élet nagy kérdéseit - Kenguru! - megsimogatom az arcát, és ha hagyja, akkor rögtön ezután alaposan meg is ölelgetem. Úgy szorítom, hogy csoda ha nem repednek el a bordái. Csak sokára szólalok meg újra.
- Ez nagyon bizarr! - már az se volt semmi, hogy barátságból váltottunk át párkapcsolatra. Ott is volt épp elég rizikó, de szerencsére sikerült megugrani. Ez most vajon visszavet minket, vagy csak megerősít? - Más esetben megkérdezném, hogy mi a csuda történt veled az elmúlt időben, de… de ezt már tudom. Nyilván. Hogyan kerültél ide? Vagy te sem tudod? És mi van így a Húsvéttal? Hogyan lesz tojás keresés? Elképzelni sem tudod, mennyit bénáztam, hogy éjjelente ne vedd észre, amikor mentem a fogakért… minden oké? - annyira magával ragadott az izgalom, és, hogy végre őszinte lehetek vele, hogy csak most esik le, hogy talán ő másként éli meg az egészet. Eddig nagyon megkönnyebbültem, de mi van, ha ez a dolog teljesen átrajzolja a kapcsolatunkat? Ha ez most véget vet a boldogságnak? Igen, ez felforgatja az életünket, de nem kell, hogy eltávolodjunk egymástól? Sóhajtok egy rövidet, majd elkezdek kimászni az ágyból.
- Tea vagy valami erősebb? Melyikre lenne szükséged?

 - Ne is mondd. Gyűlölöm a telet. Lesz még egyáltalán, valaha tavasz? - kérdezek vissza választ sem várva, mert ugyan, honnan is tudhatná? Én sem tudom, pedig évek óta itt élek… csak annyit, hogy a város többi részében nem ilyen zord az éghajlat. Gyűlölöm, hogy későn kel a nap, hogy korán sötétedik, hogy olyan sokat van sötét, a hideget, a jeget, hogy minden reggel kaparhatom az autó szélvédőjét, hogy ha jó idő van, még akkor is hideg van…
- Nem furcsább ez se, mint sok minden körülöttünk. - vonok vállat, majd ahogy abbahagyja a simogatást, felé fordítom a tekintetem. Nem tudom, ő mennyit érzékelt a dolgokból, a többi városrészből, a visszatérő álmokból, a tükörből visszapillantó arcról… hogy nekem valójában nem is kéne itt lennem!
Ahogy meghallom a válaszát, elsőre csak elszomorodok, hisz úgy tűnik, tényleg beigazolódott a félelmem, ennyire ez a vágya…. De aztán folytatja, én meg azzal a lendülettel fagyok le. Végtelennek tűnő másodpercekig nem is mondok semmit, csak gyanakvó tekintettel fordulok felé, szép lassan, a vonásait fürkészve, hogy mennyire gondolta komolyan? Nagyon, vagy… csak valami vicc akar lenni?
- Úgy érted, hogy tejfogat? Vagy… - bár azt akkor miért mondaná így? Vagy… - Vagy arra az ártatlan tekintetű, kis repkedő szárnysegédre gondolsz? - folytatom, közben folyamatosan a másik legkisebb rezdüléseit is figyelve – Aki a Fogtündérnek segít begyűjteni a kihullott tejfogakat? - vagy a rendeseket is, azt most így hirtelen nem is vágom, de hát na, nem én vagyok a téma specialistája.
- Tőle mégis mit szeretnél? - kérdezek rá óvatosan, miközben szinte levegőt se merek venni. Lehetséges… lehetséges, hogy mégis ő lenne? A szívem úgy kezd verni a mellkasomban, hogy csoda, hogy nem ugrott még ki a helyéről, mert ha Ő az… az azt jelenti, hogy nem egyedül vagyok ebben az istenverte városban! Másrészt viszont… hogy lehettem olyan vak, hogy eddig nem tűnt fel? Még csak nem is gyanakodtam?! De ha nem ő az, akkor meg…. Áhhh….
- Fog? - suttogom-kérdezem alig hallhatóan.

Furcsa érzés, hogy valaki gondoskodik rólam, azt hiszem még sosem volt ilyen kapcsolatom. Mármint, romantikus meglepetések, néha egy-egy házi készítésű vacsi, vagy forró fürdő, esetleg a kedvenc filmem nasival bekészítve a nappaliban, ilyesmik persze, voltak. De lássuk be, az ilyesmi általában nem teljesen önzetlen, a legtöbb pasi azért puncsol ilyen módon, mert akar “valamit”. Wolf ezzel szemben tényleg azért vár vacsorával, meg intézkedik helyettem a ház kapcsán, hogy segítsen, nem vár érte se vállon veregetést, sem mást. Könnyebb és élvezetesebb vele az élet, mint bármikor korábban.
Ezért is olyan fura, hogy minden erőfeszítés ellenére itt van köztünk ez a kimondatlan, különös feszültség. Persze én tudom, hogy a sok munka, a ház felújítás, és az eddig sikertelen gyermekáldási kísérletek mellett még az is nyomaszt, hogy mennék már haza, a palotámba, a kis tündérkéimhez, gyűjteni a fogakat és az emlékeket, bereppenni a gyerekek szobájába és ott hagyni egy dollárt a párna alatt cserébe a tejfogakért. Igen, ezt szeretném, mindent egyszerre, ebből az életből is a legjobbat, és abból is. Bárcsak Wolfgang velem jöhetne oda, együtt lehetnénk, és segíthetne a munkámban. De még csak el sem mondhatom neki.
Amikor felriadok a mocorgására, és válaszol is a kérdésemre, felé fordulok, hogy a vállához bújva pihengessek tovább.
- Hmm… - nyugtázom, hogy nem tud aludni, együttérzőn simogatom a mellkasát. Én sem tudok aludni, pedig nagyon is ránk férne. Végre korán sem kell kelni, bőven ki tudnánk pihenni magunkat, erre tessék! Az éjszaka közepén bámuljuk a plafont.
- Ha nem lenne ilyen hideg, jönnék veled én is, de így azért nekem sem nagy kedvem van hozzá. - meg is igazgatom a takarót, hogy még a vállamat is beborítsa, ne lógjon ki alóla csak a fejem. Mint ha a meleg szobába be tudna férkőzni ez az otromba fagyos szél, új kucorodok összébb.
- Furcsa egy kérdés. - abbahagyom még a simogatást is. Egy kicsit azért habozok, mielőtt válaszolnék. Tökéletes alkalom lenne, de vajon megértené? Képes lenne elfogadni? Tudom mennyire meredek, és bár bízom Wolf fantáziájában, azért tudom, hogy nem teljesen sültbolond, így benne van, hogy teljesen gyagyásnak néz majd. Mégis, azt hiszem, egy próbát megér, aztán lesz ami lesz. Essünk túl rajta! - Baba… - kezdek bele, majd megköszörülöm a torkom - Babafogat szeretném. - őt és a többi tündérkémet, de leginkább ezt a kis cseppnyi cserfest! Úgy hiányzik, és ott belül, rettenetesen aggódom érte minden nap. Hiszen annyira kis védtelen, cseppnyi teremtés, vajon ebben a hidegben egyáltalán túlélne? Vagy ahogy az én szárnyaim eltűntek, és a tollaimból szőke hajkorona lett, talán ő is ember lenne? Vagy teljesen egyedül vagyok itt? Esetleg tényleg bediliztem?
Sóhajtok egy rövidet, majd inkább vissza fordulok a korábbi pózba, hogy az ablakon bámuljak ki. Az utcai lámpa fényénél látni, hogy milyen nagy pelyhekben esik a hó. Mi lehet most Babafoggal? És Nyuszival, Jack Frosttal, Sandyvel és a Mikulással? Rám tör ez a szörnyű érzés, aggódom értük, és nincs kitől segítséget kérni, vagy egyáltalán elmondani, hogy mi nyomaszt. Nagyon szeretem Wolfot is, de ezt nem értheti.

 Amennyire sűrű volt az év vége előtti időszak, olyan furcsán szakadt a nyakamba az osztályom ballagása után a temérdek szabadidő. Oké, még utána is volt munka, nem csak a lábamat lógattam itthon, de hirtelen jóval több időm maradt a sulin kívül minden másra. És mivel úgy döntöttem, hogy a következő évre nem vállalok osztályt, így a nyár és a következő tanév is meglehetősen lazának ígérkezett.
Őszintén szólva – rám, ránk is fért, bőven volt elég gond meg tennivaló a saját házunk táján is, amit eddig a sulira hivatkozva hanyagoltam egy kissé. Az élet különös iróniája, hogy mire az én időm felszabadult, addigra Lynnek szakadt a nyakába a munka, úgyhogy míg eddig ő várt mindig meleg étellel itthon, meg intézte a ház felújításának munkálatait, így most én vettem át ezeket. Egyszer majd eljön a mi időnk is, nem igaz? Legalábbis bízok benne, mert eddig valahogy nem akar összejönni az a bizonyos szerencsés csillagzat.
Engem annyira mondjuk nem lepett meg, hogy nem bővül első próbálkozásra a család, még a másodikra se, ennyi stresszel az életünkben, és annyira nem is vágott földhöz a helyzet, egészen addig, amíg valamelyik nap valami több órás frissítés miatt átmenetileg használhatatlanná vált a laptopom, és kénytelen voltam Lynnét kölcsön venni, hogy befizessem a számlákat. Istenemre esküszöm, eszem ágában sem volt a dolgaiban kutakodni, de miután a böngészőjét megnyitva egy rakás elkeseredett babás próbálkozós blog ugrott a képembe, rájöttem, kicsit nagyobb a gond, mint gondoltam. Onnantól kezdve akaratlanul is fészket vert a gondolat a fejemben, mi van akkor, ha az egész miattam nem sikerül? Végtére is mégis csak egy húsvéti nyúl vagyok, nem ember…
Apropó, és ha már húsvét, lassan félúton jártunk az idei és a következő között. Nem kicsit volt elkeserítő a helyzet, hogy még mindig nem bírok a városnegyeden túl jutni, így alig pár maréknyi gyerek vállán a sorsom, hogy ne merüljek feledésbe. Csoda, hogy ezek után valami ritka pocsékul alszok, és megint úgy összementem, mint műszálas pulcsi a 60 fokos mosásban?! És még csak beszélni se tudok róla senkiről, mert az egyetlen jó a jelenlegi életemben, Lynn is tuti hülyét kapna és menekülőre fogná. És még csak nem is hibáztatnám érte. Lehet, hogy mégis be kéne neki vallani, még így költözés előtt? Bár, úgymond talán a költözés előkészületek az egyetlen, ami úgy ahogy sínen van jelenleg az életünkben.
- Nem igazán. - ismerem be a plafont bámulva. Amennyire mosolyt csal az arcomra az, ha így szólít, legalább annyira el is keserít, emlékeztetve a régi életemre, ami mostanában ismét egyre inkább hiányzik. Igaz, nem ketrecben élek, de egy városrész sem sokkal jobb, alapjáraton is feszültebbé és idegesebbé tesz a tudat, hogy ha akarnék, sem tudnék szabadulni. Végtére is nem házi nyúl vagyok, az istenért is…! Még az istenverte nyúlüregek sem akarnak működni…
- Ha nem lenne ilyen farkasordító hideg, elmennék futni, hogy legalább leszívjon egy kicsit, de ilyen hidegben én ki nem dugom az orrom, az is tuti. - meg ekkora hóban… Törpenyúlként nem jutnék messzire, szóval felejtős a téma, másrészt meg, lehet, hogy fizikailag lefáradnék, a gondolatok akkor is ugyanúgy zakatolnának odabent.
- Mondd, Lynn, ha felbukkanna valami jótündér, és teljesítené egy kívánságodat, mi lenne az?Csak őszintén! - váltok hirtelen témát. Ne kérdezze senki, honnan jött.

Nem alszom valami jól mostanában. Tudom, hogy Wolf is forgolódik, álmatlan, néha mindketten ébren bámuljuk a plafont fél éjszaka. Túl mozgalmas az életünk, pedig azt hittem, hogy mikor vége lesz a tanévnek, és elballag az osztálya, na meg nyakunkon lesz a “nyári” szünet, majd minden csillapodik egy kicsit. Nem így történt. Semmivel sem lett könnyebb, az estéket és a hétvégéket nem a közös programok nyugis töltötték ki, hanem a ház felújítása, az asszisztensem felkészítése a felvételire (megjegyzem, nagyon izgulok, hogy végül felveszik-e ezután a sok erőfeszítés után), és egyéb előre nem látható dolgok. Ki hitte volna, hogy mindenkinek most jut eszébe helyrehozni a tíz éve elhanyagolt fogsorát?! Túl sokat dolgozom, ahogy a szünet előtt Wolf aludni járt haza, most néha én érzem így magam. Arról nem is beszélve, hogy amikor rám tör a kényszer, éjjelente kiszökök és fogakat gyűjtök be mindenhonnan.
Feszültek vagyunk, és bár eleinte azt hittem, hogy majd egymáson vezetjük le, nem így történt. Még a gyerek dolog is többször felmerült köztünk, és habár már egyikünk sem zárkózik el a témától vagy a lehetőségtől, azért még nem vetettük bele magunkat száz százalékig. Oké, most füllentettem, persze, hogy én ezerrel pörgök magamban a témán, suttyomban mindenféle blogokat olvasok, hogy hogyan is lehetne harminc felett segítő kezet nyújtani a természetnek. De valamiért nem sikerül, és most már ez is frusztrál.
Azt nem tudom, hogy Wolfnak mi nyomja a lelkét, mert nem mondja. Valószínűleg hasonló dolgok, mint az enyémet. Vagy teljesen más dolgok, nem tudhatom. Meg sem próbálom faggatni, ha akarja majd úgyis elmondja.
Ma meglepően nyugodt napunk volt, nem is számítottam rá. Délelőtt pihentünk egy kicsit, lustálkodtunk, aztán délután kiválasztottuk a kanapét a házba, mert lassan elkészül, nyakunkon a költözés is. Próbálom mindenbe bevonni a párom, és úgy tűnik ez a fóbiáján is segít valamennyit. A rendelőt egyelőre még nem alakítottam ki, elég lesz neki az összeköltözéssel járó stressz is, nem kell tetézni ilyesmivel. Lehet belőle bármi, üzlethelyiség vagy később egy kis lakás amit kiadhatunk albérletbe. Nem bolygatom. Este aztán vacsi után megnéztünk egy egészen érdekes természetfilmet lefekvés előtt. A madarakról szólt, kicsit el is kedvetlenedtem tőle. Szóval, megint jött a menetrendszerinti forgolódás, mire végre elaludtam, de elég felületesen. Minden neszre felriadok ilyenkor, szóval nem meglepő, hogy mikor motoszkálást hallok az ágy túlsó feléről, félálomban, csukott szemmel motyogok.
- Hmm? Te sem tudsz aludni Nyuszi? - már egy ideje így szólítom. Illik hozzá, nem tehetek róla. Emlékeztet is a régi jóbarátomra, és néha amikor nem figyel, épp úgy mozgatja az orrát, mint Pöcök. Aki, megjegyzem olyan mint egy kisangyal, mióta rájöttünk, hogy hová helyezzük el a ketrecét a lakásban, és zavartalanul bogyózhat a kis vackába.