一期一会。

Nyilván nem mindenki osztozik a problémámon, de most elárulok Neked valamit. Gondjaim vannak, méghozzá, ha fogalmazhatok úgy, elég komoly. A kötődés… az érzelmi kötődés komoly gondom. Illetve, hogyan is fogalmazhatnék? Szeretnék kötődni, vágyom is rá, de nem megy. Bizonyára azért, mert van bennem egy gát, amit még nem sikerült áttörnöm. És senki másnak sem, hiába próbálkoztak vele. Pedig voltak néhányan. Nem is kevesen. Mondhatnám, hogy félek a csalódástól vagy attól, hogy megbántanak, de nem erről van szó. Egyszerűen csak nehéz átengednem magam az érzéseknek és elhinnem, hogy velem is történhet jó. Előbb lököm el a másikat, minthogy beengedném a falaim mögé. Oké, talán mégis mondhatjuk, hogy félek. De ezt hogyan mondhatnám el annak, akivel együtt akarok lenni? Valószínűleg elmenekülne, mielőtt bármit is megmagyarázhatnék neki. Hiszen nem vele van a baj, hanem velem és ez nem egy ócska kifogás, vagy közhely.
Örülnék, ha változhatnék. De nem tudom, képes vagyok-e rá. Vagy talán csak a megfelelő ember kell hozzá? Nos, remélem, hogy az az ember a megfelelő, akire épp gondolok.

晴天の霹靂

Fogalmam sincs, hogyan keveredtem bele ebbe. Tényleg nem tudom, de megtörtént és már nem tudtam visszacsinálni. Emlékszem arra, hogy délután a városban sétáltam, vásárolni akartam munka után, aztán beültem meginni a kedvenc helyemre egy üdítőt. Talán ezt a lépést kellett volna kihagynom a napomból, de ez mindent elrontott. Tényleg mindent.
Ahogy ott ültem és iszogattam az italomat, arra lettem figyelmes, hogy valaki az asztalom mellé lép.
- Szabad ez a hely? – Érdeklődve néztem fel rá. Egy férfi állt előttem, én pedig csak biccentettem a fejemmel a szék felé, ami üres volt. Még a táskámat sem raktam oda, az az ölemben pihent. – Köszönöm. – Leült a saját italával együtt és úgy nézett rám. Furcsa érdeklődés csillogott a szemében, én pedig nem tudtam mire vélni.
- Minek köszönhetem a társaságát? – Néztem az idegenre és végigmértem, amennyit láttam belőle az asztaltól.
- Csak gondoltam, ideülök egy magányos hölgyhöz – Magyarázta és valahogy beszélgetni kezdtünk. Mindenféléről. Magam sem tudom, hogyan, de azon kaptam magam végül, hogy elindulunk haza. Egészen hazáig kísért, ott pedig megkérdeztem, feljönne-e hozzám. Hát, feljött.
És aztán minden olyan fordulatot vett, ami a kapcsolatom végét jelentette. Hogy bíztam-e ebben az idegenben? Takumiról semmi konkrétat nem tudtam a nevén túl, csak annyit, hogy jól éreztük magunkat délután. És hogy felhívtam magamhoz. Nem bíztam benne, mégis megtörtént az, aminek nem kellett volna. Annyira elmerültünk egymás társaságában, hogy fel sem tűnt a bejárati ajtó nyitódása, majd záródása.
- Gyönyörű vagy, Shinju… - A fülem mögé tűrt egy hajtincset és közelebb hajolt hozzám. Nagyot nyeltem, aztán lehunytam a szemeimet és ő pedig megcsókolt. Visszacsókoltam neki.
A következő, amire emlékszek, az Izaya hangja.
- Mégis mit műveltek?! – Mint két madár, úgy reppentünk szét és néztem kétségbeesve a páromra.
- Mi csak… én semmit – Hát, más látni valamit és más hallani a magyarázatot. Fogalmazunk úgy, hogy rettenetesen elcsesztem. Nem kellett volna aznap beülnöm a kedvenc helyemre és nem kellett volna egy vadidegennel beszélgetésbe elegyednem. Pláne nem felhívnom magamhoz. Magunkhoz. Mégis mit gondoltam?
- Ezen nincs mit megmagyarázni, Shi-Shi! Te és ő… - A fejét rázta és láttam, szinte tényleg láttam a tekintetében, ahogy millió darabra törik. Nem akartam így látni őt. Nagyon nem.
- Kérlek, hallgass meg! – Takumi, látva ezt az egészet, szedelőcködni kezdett. Tulajdonképpen ő azt sem tudta, hogy barátom van. A körülmények áldozata lett. És azt hiszem, én magam is.
- Nem kell semmit sem mondanod. Láttam, amit láttam… - Izaya faképnél hagyott és átrohant a szobánkba, ahol is előszedte a bőröndjét és pakolni kezdett. Hiába próbáltam megállítani, megmagyarázni, esélyem sem volt.
Kisétált az életemből úgy, ahogyan jött. Váratlanul. Én pedig magamra maradtam, hisz Takumi is ott hagyott.

見ぬが花

Ismertem Izaya munkásságát és pontosan tudtam, hogy a történetei 99%-át a valóság ihleti. Ebből kifolyólag tudtam, hogy a mangáiban megjelenő szereplők többsége mind-mind a környezetéből származó emberek másai. Emlékszem, egyszer az egyik oneshot-jában megjelent a sarki boltos eladó nő, mint egy aranyhal, aki mindent elfelejt. A kulcs szereplője volt annak a oneshot-nak és a végén „meggyógyult”. Így mentette meg a főhőst.
Mindig is érdekelt, hogy vajon engem miképp ábrázolna a történetében. De sosem jutottunk el oda, hogy meg akarjon jeleníteni. Sokszor gondolkodtam rajta, vajon miért, de nem sikerült rájönnöm.
Aztán a kezembe akadt a legújabb mangája. Shinjiro no Kokoro. Nem volt időm napközben elolvasni, de amint hazaértem, a teljesen üres lakásba (ahol megjegyzem, alig töltöttem időt, mióta Izaya elment…), az ágyra huppanva elkezdtem olvasni. És nézni. A rajzok gyönyörűek voltak, imádtam a kézügyességét és mindazt, amit sugároztak a figurák. A rókadémont különös részletességgel rajzolta meg, ami nem is vallott rá annyira, így felhívta magára a figyelmemet. Aztán egyszer csak összeraktam a történetet. A szereplőket. Hogy ki kicsoda lehet a valóságban és… szembesülnöm kellett azzal, hogy a rókadémon én vagyok. A lehető legrosszabb szereplőnek állított be a történetben és jól tudtam, hogy ez a valóságban is így van.
De nem utált jogosan. Vagyis csak félig. Az istenit már! Ha nem jött volna haza hamarabb akkor este, akkor valószínűleg nem is lett volna semmi gond. Én elküldtem volna Takumit a fenébe és sosem láttam volna többé. Igaz, így sem. (Persze, lehetett volna még rosszabb a forgatókönyv, hogy annyira egymásba feledkezünk Takumival, hogy még titkos viszonyt is kezdünk, de azt én elképzelhetetlennek tartottam.)
- Izaya… nem én vagyok a gonosz a történetben. Legalábbis nem ennyire – Szinte összegyűrtem a lapokat, majd gyorsan kisimítottam.
Eldöntöttem valamit. Méghozzá azt, hogy ez a néhány hét, oké, hónap szünet tökéletesen elég volt mindkettőnknek és ideje rendezni a sorainkat.
Első dolgom volt ezután telefonálgatni és kideríteni, hol van most pontosan…
Akkor tudtam meg, hogy néhány hete elutazott. Elindultam hát megkeresni őt, hogy visszaszerezzem: hiszen hozzám tartozott, nem máshoz... és nem voltam hajlandó elfogadni, hogy vége. Még akkor sem, ha én voltam az, aki nem volt képes közelebb engedni őt. Már kész voltam rá, hogy nyissak felé.