Alice & Allegra

Fény derült arra, hogy Legra nem Fata Morganában született, így levonhatom azt a következtetést, hogy csak a helybéliek a meseszereplők. Aki átutazóban van, esetleg újonnan költözött ide, az nem ismerheti Zootopiát, a mesék birodalmát. Az ilyen személyek minden bizonnyal nem látják a falat sem, hisz akkor nem tudtak volna bejönni a városba. Teljesen más szabályok vonatkozhatnak rájuk, de ezen gondolataim közül mind csak feltételezés. Allegra segítségével azonban minden feltételezésem ténnyé válhat, így nem szabad elijesztenem őt. Közben a kérdésemnek köszönhetően ő is egyre jobban megnyílik felém és megosztja velem életének egyik legjelentősebb állomását: az édesanyja elvesztését.
- Szerintem senkit sem nyilváníthatunk halottnak addig, míg nem találtunk erre bizonyítékot. Fata Morganában bármi megtörténhet, főleg akkor, ha hiszel benne. Én pedig támogatlak abban, hogy ha így teszel! – mosolyodok el, majd a vállára teszem a kezemet, ezzel is megerősítve az együttérzésemet. A következő téma azonban már rólam szól. Sok ismerős és ismeretlen dolgot közöl velem a lány. Az információk fénysebességgel száguldoznak az elmémben, ahogyan az összképet próbálom meglátni. Az egész létezésemet egy írónak köszönhetem, aki Fata Morgana határain kívül élt? Egy ebben a világban létezett lány mintájára teremtettek? És én még azt hittem, hogy Csodaország lesz a legkülönösebb hely, amit egész életemben látni fogok. Nehéz mindent kétkedés nélkül elhinnem, de nem szabad hagynom, hogy az emberi józanész meggátoljon a kutatásom során. Legra közben szintén összerakja a kirakós darabjait és meglátja az összefüggést a könyvbéli és a mellette ülő Alice között. Szokásomhoz híven egy újabb mély levegővel próbálom összegyűjteni mindazt az erőt, ami szükséges ahhoz, hogy megkezdjem a monológomat.
- Nem, nem a rokonom. Én vagyok Alice. Én vagyok az a lány, akiről a könyvben olvastál. – itt tartok egy kis szünetet, mert az a kijelentés épp elég megrázó lehet a számára.
- Biztosan nehéz lesz elhinni a következőket, de kérlek hallgass végig csendben. Ígérem most mindent megmagyarázok és majd be is fogom bizonyítani neked a végén, hogy igaz, amit mondok. – bólintok határozottan, majd folytatom.
- A meseszereplők léteznek Fata Morganában. A Kalapos, a Nyuszi, a Szív Királynő, de még a vigyori macska is. És nem csak az én mesémből élnek itt karakterek. Senki sem tudja pontosan, hogy hogyan keveredtünk ide, de nem tudunk visszatérni a mesék birodalmába. Még csak a város határait sem tudjuk elhagyni. Sőt! Én konkrétan Stormreachet sem tudom elhagyni. – csak hadarom az információkat rezzenéstelen arccal. Bele sem gondoltam az elején, hogy ez mennyire megterhelő lehet a számára, de valamiért úgy érzem, hogy ő képes lesz megbirkózni ezzel.
- Gondolj csak bele… nem különös, hogy a nyugati városrészen mindig ősz van? Nem furcsa, hogy amint átlépsz északra, keletre, délre… egyből megváltozik az időjárás? A város mágiája nem hagyja, hogy észrevegyük ezeket az egyértelmű dolgokat. Ha viszont valaki felhívja rá a figyelmünket, akkor feltűnhet számunkra, hogy itt semmi sem normális. – valahol ironikus belegondolni, hogy én is egészen addig természetesnek vettem ezeket a dolgokat, míg meg nem láttam a mesebeli tükörképemet. Onnantól kezdve azonban napról napra egyre több megszokottá vált furcsaságot véltem felfedezni. Még nagyon sok dolgot mondhatnék Allegrának, de inkább hagynom kell, hogy feldolgozza az eddig ráömlesztett valóságot. Neki kell feltennie a saját kérdéseit, amit a legjobb képességeim szerint kell megválaszolnom. Ha nem fogja elhinni azt, amit mondtam neki... akkor kénytelen leszek használni a különleges képességemet. Sokkoló és veszélyes megoldás lenne, de talán nem is lesz rá szükség. Ugye nem lesz rá szükség?

Alice & Allegra

A különbségre, amire Lucy felhívja a figyelmet valóban fontos és ismét picit elgondolkozom rajta. Látszik rajta, hogy büszke a különbségre, bár inkább csalódottnak kellene lennie, vagy bizonytalannak, ha nem is tudja mit keres. Érdekes kérdés, az biztos, de úgy tűnik, hogy vannak még ilyen és másféle rejtélyek a nővel kapcsolatban. Miután bemutatkozunk, Lucy is úgy szólít, hogy „csak simán Allegra”. Elvigyorodom ezen és megvonom a vállam.
-A Legrát jobban szeretem – jegyzek meg egy kis apróbetűs részt, mert valóban Allegrának csak az apám szólít, hogyha mérges rám. Meg anya hívott mindig így. Igyekszem elhessegetni a fájdalmas gondolatot és ismét mosolyt varázsolni az arcomra. Idő közben helyet is foglaltam a nővel szemben az asztalnál, gyanítom, hogy nyitott érdeklődéséhez jár az, hogy leülhetek mellé. A kérdésére megrázom a fejem.
-Nem, egy pár éve költöztünk ide apámmal. Anyám kutató tudós és eltűnt… És abban reménykedünk, hogy… Illetve már csak én. Apa szerint anya már nem él. – csak feljön a kellemetlen téma, de igyekszem őszinte lenni mindenkihez, aki kicsit is szimpatikus, hiszen ki tudja, hogy mit tudnak anyáról. Elharapott és elmotyogott mondatokból áll az egész mondandóm és látszik rajtam, hogy mennyire rosszul érint a téma. De ahogy magát az életet, mindent igyekszem pozitívan szemlélni és ezt a témát is igyekszem a könnyebbik végén meglovagolni, úgyhogy végül összeszedem magam, bizakodóan elmosolyodom és mélyen a nő szemébe nézek:
- Én hiszem, hogy anya még él, és itt vagy a környéken meg fogjuk találni őt! – jelentem kiszinte ellentmondást nem tűrő hangon. Sokan használják rám a buta, idióta, vagy éppen a naiv jelzőt, én mégis ebben hiszek. Hiszen, ha nem ebbe hinnék, akkor el kellene fogadnom, hogy anya már nem él. Ahhoz pedig még nem érzem magam elég erősnek (és azt hiszem soha nem is fogom). Milyen egyszerű kérdés és mennyi érzelem van mögötte. Persze Lucy ezt nem tudhatja. Hogy elkanyarodjunk a kellemetlen résztől, a könyvről kezdünk el beszélgetni. Elmesélem, hogy kb. miről szól a könyv, majd Lucy a végéről kérdez. Valószínűleg még nem olvastam, én sem sokszor, inkább a mesét néztem meg a tv-ben.
- Hát, az a könyv vége, hogy a főhős – akit szintén Alice-nak hívnak – jegyzem meg mosolyogva a nő felé bökve, utalva a korábbi „második” nevére, amit a bemutatkozáskor használt – felébred, és kiderül, hogy csak elaludt. De az író zseniálisan fejezi be a könyvet, mert ha jól emlékszem, utal arra, hogy nem tudhatjuk biztosan, hogy Alice tényleg csak álmodta az egészet, vagy sem. Nézd… - húzom magam elé a könyvet és olvasok fel a végéből egy részletet. A nőnek fura lehet, hogy az üres papíron vezetem végig az ujjam, de remélem, hogy nem szól közben. Majd ahogy egyet újra lapozok, felsejlik egy kép egy fiatal lányról.
- Nézd, azt hiszem róla mintázta Carrol a könyvet. Alice Liddell… - kezdem nézni az oldalrészt, de hirtelen belém fagy a szó. Liddell… Nem ezt a nevet említette… Kérdőn és döbbent csendben felnézek a nőre, várva, hogy ő hogy reagál erre. Lehetséges, hogy távoli rokona a kislánynak? Vagy ő az? Talán időutazó, vagy olyan ember, aki nem öregszik? Egy vámpír? Ismét ezer kérdés és ötlet rohanja meg a fejemet, de nem mondok ki semmit. Csak meredek rá, jelezve neki, hogy emlékszem és észrevettem a hasonlóságot. Végül az egyetlen – emberek által is – elfogadható verziót kérdezem meg:
-Ő a rokonod?

Alice & Allegra

A kedves idegen még az egyik szólásomat is megdicséri, bár úgy tűnik elsőre nem teljesen értette meg.
- Nem-nem. Én azt mondtam, hogy nem tudom, hogy mit keresek. Nem pedig azt, hogy semmit sem keresek. Nagy a különbség! – húzom ki magamat büszkén, mintha valami nagy életbölcsességet osztottam volna meg a lánnyal. Vagy tényleg így történt? Ezt valószínűleg nem az én feladatom eldönteni. Közben a kedves idegen nevét is megtudom, aki a bemutatkozása mellett finoman azt is jelzi, hogy ő márpedig nem rendelkezik mesebeli névvel. Ez lehetséges? Tényleg élnek a városban olyan személyek, akik nem Zootopiából származnak? Talán azért látja a könyv igazi oldalait? Megannyi kérdés, s oly kevés válasz. Letámadni mindezzel egy új ismerőst azonban rendkívül udvariatlanság lenne, így veszek egy mély levegőt, hogy a következő lépésre fókuszálhassak.
- Nagyon örvendek „csak simán Allegra”. Te itt születtél Fata Morganában? – kezdem meg finoman az érdeklődést, hiszen ezek által egyre tisztább képet kaphatok a jelenlegi helyzetről. Allegra közben szinte a teljes élettörténetemet felvázolja néhány mondatban, ami igencsak meglep. Honnan tudhat erről mind, ha még csak nem is ismer? Valószínűleg köze lehet ennek is a mesekönyvhöz és az üres oldalakhoz, de még túl sok az ismeretlen tényező, hogy meg lehessen oldani az egyenletet.
- A történet végére vagyok kíváncsi. Te akkor már olvastad, igaz? Mi történik Alice-el a végén? – teszem fel azt a kérdést, amire nem is olyan biztos, hogy jogom van tudni a választ. Válaszok nélkül azonban csak egy helyben toporognék, az pedig nem lenne rám jellemző. A legfontosabb dolog amire most rá kell jönnöm, hogy mi a különbség köztem és Allegra között. Miben különbözik ő egy mesehőstől és miért tartózkodik Fata Morganában? Lehet, hogy ő lesz a visszatérésünk kulcsa? Lehet, hogy csak egy egyszerű senki, akit véletlenül erre fújt a szél? Minél többet tudok meg, annál több kérdés jelenik meg a fejemben. Úgy érzem, hogy ez egy végeláthatatlan küzdelem lesz, de legalább már megtettem az első lépést. Magamért. Mindenkiért. A világunkért.

Alice & Allegra

Hálisten a nő kedves és barátságos, és nem küld el melegebb éghajlatra, amiért beleszólok abba, amit keres és éppen csinál. Lehet, hogy páran morcosak lennének, de szerencsére nem egy olyan emberi példánnyal találkoztam és ennek roppant hálás vagyok. Néha csak utólag jövök rá a túlságosan is közvetlen tetteimre, amikor esetleg jelzik, hogy bakker, ez már azért sok. Mikor rákérdezek, hogy nem találja azt amit keres és segítsek-e, egy igen költői mondattal válaszol, amire titokzatosan elmosolyodok.
-Ó, ez de jó mondat! Igen, valóban. Bár kérdés, hogy miért kezdesz el keresgélni, hogyha amúgy nem is keresel semmit? - fűzöm hozzá titokzatos tekintettel a gondolathoz a sajátomat, majd elmosolyodom. Milyen abszurd dolog, hogy nekiállsz keresni valamit, mikor nem is kellene keresned semmit. Egy pár másodperccel hosszabb ideig filózom ezen, de végül elengedem a gondolatot, mikor a nő bemutatkozik. A "másik nevére" felvonom a szemöldököm és kicsit értetlenül nézek, de nem szólok semmit. Ezer meg egy oka lehet, hogyha valakinek két neve van, bár nem tudom, hogy nekem miért mutatkozik be így. Lehet, hogy férjhez ment (de a keresztneve miért változott meg?), lehet hogy író és művész neve van (szégyen gyalázat, de nem rémlik ilyen nevű író...), lehet, hogy elköltözött valahonnan és azért változtatta meg a nevét (de akkor nekem miért kéne tudnom a másik nevét...). Ezer gondolat meg kérdés, ami talán látszik is az arcomon, hogy pár pillanatig nézem a nőt, majd végül eszembe jut, hogy úgy amúgy nem vagyok egyedül és nekem is illene bemutatkoznom.
-Szia! Én Allegra Black vagyok. Csak simán... Legra - teszem hozzá kicsit humorosan, hogy esetleg érzékeltessem a nővel, hogy nekem bizony csak egy nevem van. Remélem, hogy nem veszi sértésnek és esetleg a későbbiekben ki is derül, hogy miért is mutatkozott be így. Minden esetre a könyvben lévő rajzokra elmosolyodom, ám a kérdésére ismét döbbenten nézek a nőre. Belém hasít egy gondolat, hogy biztos, hogy százas ez a nő? Vagy hogy.... Nem tudom, szívott valamit? Nyelek egyet és kicsit úgy nézek rá, mintha nem lenne százas, persze, igyekszem nem gyorsan ítélni, de ez tényleg fura.
-Igen... Ez egy regény. Alice csodaországban, Lewis Carrol könyve. Egy lányról szól, aki beleesik egy lyukba, miközben a Fehér Nyulat követi és egy csomó mindenkivel találkozik egy varázslatos világban. - mesélem el, mintha a nő nem tudná PONTOSAN, hogy miről is szól a könyv. Persze ezt feltételezem, mivel üres lapokat említ. - Nagyon kedves kis könyv, szeretem az ilyen varázslatos, fantázia dolgokat. Annyira bele tudja magát élni az ember. - mosolyodom el lágyan.
-Szóval mit is keresel pontosan? - térek vissza az eredeti témához, mintha az, hogy Lucy nem lát szavakat a könyvben, csak egy mellékes lenne...

Alice & Allegra

Mit ér egy könyv – gondoltam még régebben – képek meg versek nélkül? Akkor még a legvadabb álmaimban sem képzeltem volna, hogy nem csak képek és versek, de betűk nélkül is létezhetnek kötetek. Vagy ez talán egy hibás példány és egy másikban látnám a történetet? Nem… kétlem, hogy ilyen egyszerű lenne. Csalódottan lapozgatom az üres lapokat, majd megállok egynél, ahogyan egy ismeretlen lány szólít meg hirtelen.
- Szia! Azt mondják, hogy ha nem tudod mit keresel, akkor azt bármilyen módon megtalálhatod… én valamiért mégsem járok sikerrel. – üdvözlöm az idegent, majd érdeklődve figyelem és hallgatom, amit tesz és mond. Először nem teljesen értem a szituációt, hisz olyan dolgokról beszél, amik ott sincsenek… vagy ott vannak csak én nem látom őket? Nos, láttam már ennél különösebb dolgokat is, így igazán nem kellene fennakadnom egy ilyen „apróságon”.
- Te látsz szavakat és mondatokat a könyvben? Neked nem csak üres fehér lapok vannak benne? – teszem fel hát a kérdést, melyre talán egyértelmű a válasz, s mely miatt azt is megkockáztatom, hogy bolondnak néznek, de ez is egy olyan dolog, amit már megszokhattam, nemde? Talán pont ez a lány lesz a megoldás a problémámra, így nem szabad elszalasztanom ezt a páratlan lehetőséget. És hogy mi legyen az első lépés? Nos, az illem szerint az a legjobb kezdés, ha bemutatkozunk egymásnak, hisz még csak egymás nevét sem tudjuk. Anélkül pedig nagyon nehéz lesz szorosabb kapcsolatot kialakítani.
- A nevem Lucy Watson, de talán te úgy ismersz, mint Alice Liddell. – nyújtom felé mosolyogva a kezemet. Az igazi nevemet is hozzátettem, hiszen nincs okom azt feltételezni, hogy ő nem egy másik zootopiai lakos. A mostani alakomat és nevemet talán nem ismeri, de a régi életünkben lehet már találkoztunk. Fata Morganában mindenki a mesék birodalmából származik. Vagy mégsem? De ha nem onnan... akkor honnan?

Alice & Allegra

Mert mire is vágyna egy fiatal tanítási idő után, minthogy a könyvtárban lóghasson, nemde? Ez mondjuk rám mérsékelten igaz, de akkor is… De persze Mrs. Flektor igen eszes nő, és nem úgy adja fel a feladatokat, hogy azt a netről könnyedén meg tudjuk írni. Egy bizonyos könyvből kellenek neki a dolgok… Amúgy valahol jó mélyen tisztelettel adózom a tanárnőnek. Igazán jó ötlet és persze ez feltételezi azt, hogy ő is ismeri ezeket a könyveket, amikből az esszéjét kéri. Azt hiszem tényleg szerencse, hogy szeretem a könyvtárat és persze a könyveket. Így hát egy lágy mosollyal köszöntöm az aktuális könyvtári személyzetet, majd kezemben egy cappuchinos termosszal az utamra indulok. Egy sárga póló van rajtam, egy bokáig érő, feltűrt szárú farmer nadrág, valamint egy fehér-sárga tornacipő. A fekete dzsekim a táskámon lóg, hiszen otthonról jöttem, oda elkél a kabát majd. Kortyolok egyet a kávémból, amiben kellemesen koccannak össze a jégkockák, majd megrántom válltáskámat, és az utamra indulok. Ahogy elhaladok az egyik könyvespolc mellett a mese részlegnél, meglátok egy idősebb nőt (vagy legalábbis nálam biztosan idősebb…) aki dühösen lapozgat egy könyvet. Mivel úgy gondolom, hogy eggyel jobban kiismerem magam a könyvtárban, mint a többség, és amúgy is jó tét lélek vagyok és amúgy meg baromira izgat, hogy mit csinál egy felnőtt a gyermek részlegen, kicsit közelebb lépek az asztalához.
-Helló! Nem találod, amit keresel? Segíthetek? – szólítom meg mosolyogva. Mivel azért nem tűnik túl idősnek, simán letegezem. És valahogy ismerős is, talán már láttam őt valahol? Lágy mosollyal, kíváncsian nézek rá és várok a válaszára, miközben látok egy firkát az egyik oldalon.
-Bakker… Miért kell összefirkálni egy ilyen szép könyvet? – rakom az ujjam az adott oldalhoz és megállítom a lapokat. Lehet, hogy sokan pofátlannak tartanak, én inkább csak közvetlen vagyok. Gyorsan átolvasom az adott szöveget és elnevetem magam.
-Ja, nézd. Itt írnak a Fehér Nyúlról, azt rajzolták le. Ötletes, de akkor sem illendő, ugye?

Alice & Allegra

Lehetséges, hogy sokan meg vannak békélve a mindennapi életükkel Fata Morganában, de én nem tartozom közéjük. Egészen pontosan amióta megtörtént az Ébredés, azóta próbálok rájönni, hogy most mi lehet a következő lépés. Elvégre kell lennie valami új célnak és teendőnek, nem igaz? A színpadon, ha elfogy az előre megírt szöveg, akkor vége az előadásnak és lehúzzák a függönyt. Én nem szeretném, hogy a mi életünk is így érjen véget. Rá kell jönnöm, hogy hogyan folytatódik a szerepem ebben a különleges történetben, de akármennyire is töröm rajta a fejemet, nem jut eszembe semmi. Már pedig igen vacak memória az, amelyik csak hátrafelé működik! Vegyük át szépen lassan a legfontosabb dolgokat. Vissza kell jutnom Csodaországba. Csodaország Zootopia nyugati részén található. Zootopia a mesék birodalma. A mesék ebben a világban könyvekbe vannak lejegyezve. A legtöbb könyvet pedig a városi könyvtárban lehet megtalálni. Ez az Alice! Máris kitaláltad, hogy mi legyen a következő lépésed! Ennek örömére fel is húztam a cipőimet a lábaimra (hova máshova?), majd elindultam Stormreach egyetlen nyilvános könyvtárába.

Sokat jártam ott korábban, hiszen színészként szeretem több forrásból megismerni az általam játszott szerepeket. Sok művet dolgozott fel több író, ez pedig nagyobb perspektívát és mélyebb azonosulást tesz lehetővé az aktuális szerepeimmel. Természetesen a legnagyobb súlya az alapműnek van, amit a színházban is felhasználunk a rendezés során, de szerencsére az igazgató nyitott az ötleteimre. Nem is tudnék egy olyan közegben dolgozni, ahol ki akarnák ölni belőlem a fantáziát! A könyvtárba érve egyből a meserészleg felé veszem az irányt, amely sokkal kihaltabb így elsőre, mint azt bárki gondolná. Figyelmesen pásztázom végig az ABC sorrendbe állított műveket, de nem kellett sokáig keresgélnem, hogy a számomra érdekes példányt megtaláljam. „Alice Csodaországban”. Sietve kapom le a polcról, hogy aztán a legközelebbi asztalhoz lehuppanva bele is kezdhessek a saját történetem elolvasásába. Amit ebben a könyvben fogok találni, az fogja megmondani, hogy mi is lesz a következő lépésem. Veszek egy mély levegőt, majd felnyitom a keménykötéses olvasmányt. Fehér. Semmi. Üres. Felzaklatva lapozok át többtíz oldalt, de mindegyiken ugyanaz az üresség fogad.
- Ez képtelenség! – kiáltok fel hangosan, s abban a másodpercben az idős könyvtárosnő mérges pisszegését kapom válaszul. Összerezzenve intek neki vissza, hogy sajnálom a dolgot, de a kedvem ettől függetlenül továbbra sem csillapodik. Ez lenne a jövőm? A nagy fehér semmi? Ez nem lehetséges. Kell lennie valaminek, amit nem veszek észre. Mindenben van tanulság, csak meg kell találni. Én pedig pontosan ezt fogom csinálni.