"But, like all dreams, well, I'm afraid this can't last forever. You'll have only till midnight, and then... Now, now, now, just a minute. You must understand, my dear. On the stroke of twelve, the spell will be broken, and everything will be as it was before."


Sokszor olyan üres a Beast Motel nagyterme, hogy a halk dúdolásom visszhangot ver benne, csakúgy, ahogy most is, ezzel a tudtomra hozva: egyedül vagyok. Tisztában vagyok azzal, hogy mindez csupán ideiglenes, sietnem kell, mielőtt vendégek érkeznének, vagy a Szörnyeteg csörtetne végig a frissen felmosott padlón. S mindenekfelett megelőzni, hogy felhívja a figyelmem arra a lapátnyi hamura, ami kicsúszott a kezemből, és amelynek szemcséi végigsöpörtek az egész hallon. Már gondosan feltakarítottam, azonban árulkodó maradványai még bizonyára megtalálhatóak a felkaromon, a kötényemen és az arcomon, ahonnan letöröltem onnan néhány izzadtságcseppet a kötényem sarkával, és természetesen szórakozottan megfeledkeztem az imént említett incidensről.
A vödörbe mártom a rongyot, csurog belőle a víz, amint előhúzom, rutinosan csavarom ki, mielőtt áttörölném vele a kényes felületet. Akkor látom ismét. Szótlanul és érdeklődve szemlélem a vonásokat, ismerősek, ám mégis... Nem lehetnek az enyémek ezek a kontúrok, nem lehetnek valódiak… Vagy mégis? Hiszen egészen olyanok… mintha magamat rajzoltam volna meg. Pislogni kezdek, s köddé válik, bizonyára a fáradtság teszi, mindez csak egy délibáb.
Először akkor láttam, amikor a Mostoha albérletéből költöztem ki. Magam is meglepődtem, mennyi az életem; hogy minden, ami szükséges hozzá, vagy fontos emléket őriz, az éppenhogy megtölt egy bőröndöt. Hiányérzetem támadt, pedig mindent elpakoltam, így kelletlenül összehúztam a cipzárt a kopott kofferen, és a földre eresztettem azt. Szemügyre vettem az apró lakás zegzugait - együtt pofoztuk ki Belle-lel és néhány kollégámmal abban a kevés szabadidőnkben -, végigsimítottam régi fotelének bársonykarfáján, üresség áradt a kis belőle, hiányoztak a képek a keretekből, s mégis… olyan volt mintha alig kötődnének oda emlékeim, mintha mindig ott éltem volna, mintha mindigis így lett volna napok egyhangúan végtelen sorával, és én nem tudom felidézni azt, amikor nem így volt, de… nem tudtam az otthonomnak nevezni, nem fájt annyira megválni attól, amit hátrahagytam. Emiatt megmagyarázhatatlan és elemi hiányérzet lett úrrá rajtam, mintha egy könyvnek kitépték volna a lapjait, mintha hiányozna egy fejezet az életemből.
Akkor történt, hogy a cipőspolc feletti tükörbe pillantottam, és felfedeztem benne. Csak bámultam, s egy pillanatra nem is tűnt különösnek, amit látok, természetes volt. Másodpercekkel később újra körbenéztem az albérleten, hátha feltámad bennem az az érzés,  aminek nemléte aggasztott, azonban nem tört rám. Majd tekintetemmel a tükörben ismét őt kerestem, ám azt a lányt már nem találtam ott. Talán megint megjelent, mikor már nem kutattam, nem tudhatom.
Aznap valami más kezdődött. Valami új. S hinnem kell abban, hogy valami jobb, bármilyen módon is.

- Mary Grace, ezt el kell olvasnod! Egyszerűen csodálatos! Elbűvölő és váratlan. A női főszereplő okos és pimasz és a férfi főszereplő pedig... Titokzatos és büszke! És nem is gondolnád, hogy valóban az zajlik benne, amit leírtak - kezdett bele Belle legújabb olvasmányának magasztalásába egyazon pillanatban, ahogy átlépte a konyha küszöbét, ahol enni szoktunk.
Kedves mosollyal az arcomon ültem arrébb, hogy helyet szorítsak a barátnőmnek magam mellett, aki azonnal lehuppant a felkínált székre kezében a szóban forgó kötettel.
- Szerintem imádnád! - zárja rövidre, mielőtt a regény összes titkát felfedné előttem, félve attól, hogy abban az esetben nem fogom a kezembe venni. Mégpedig a kezembe fogom venni, mert nem nyugszik, amíg a kezembe nem adja.
- Még az előzőt sem fejeztem be - vallom be, hiszen nincs két napja, hogy hozzáfogtam. Most bizonyára ott hever az asztalon a meglehetősen korai oldalakon elhelyezett könyvjelzővel a lapjai közt. - De amennyiben úgy kívánod, nagyon szívesen elolvasom - felelem csillapíthatatlan örömmel. - Mellesleg nekiláttam a ruhának - nyelek le egy újabb falatot, s a mappában tartott papírok között kezdek kotorászni. - Van is nálam néhány terv, esetleg dönthetnél a sorsukról - pedzegetem, s igyekszem elnyomni a bennem dúló lelkesedést, amikor az asztalra teszem elé a vázlatokat.
- Mary Grace, ezek gyönyörűek!
- Találtam is hozzá anyagot. Mit szólsz a sárgához? Vagy kék? Rózsaszín? - tudakoltam Belle-t a vágyait illetően.
- Ez tetszik - bökött rá az egyik rajzra. - Szerinted? - fordult felém.
- Ez a kedvencem - ismertem be. - És ha elkészült, nincs kedved elmenni valahova? Mondjuk táncolni? Olthatatlan vágy ébredt bennem valami mulatsághoz... Például hallottam, hogy rendeznek egyet a Fairy Dance Schoolban... - fűztem hozzá.
- Te oda akarsz menni? - kérdezte csodálkozva.
- Miért is ne?
- Azt hittem látni sem akarod Drizellát és Anasztáziát, a Mostoháról nem is beszélve. - sorolta az indokokat, s én hosszabb szünetet követően szólaltam csak meg ismét.
- Mama és Papa is azt mondta mindig, hogy mindenki megérdemel egy csepp kedvességet, egy eséllyel bármit megváltoztathatsz. Légy kedves és bátor - válaszoltam elmélázva. Mélyen legbelül biztos voltam abban, hogy ők mondták, azonban nem tudtam felidézni velük a pillanatot. Ekkor váratlanul megszólalt az egyik csengő, amely engem hívott munkára.

A munkanap végén a főbejáraton át távozom mielőtt átmásznék a kerítésen, ahol takarnak a bokrok, a sétányon az első naptól fogva igyekszem kapkodni a lábam, de csak ameddig a hátsó személyzeti bejárathoz nem érek, ahol a lötyögő tégladarab mögül meg nem szerzem a kulcsát. A kulcs ezen a kései órán túl hangosan csörög, viszont a zár kattan, benyomom az ajtót, s rögvest be is zárom. A falnak nyomom a hátamat, halkan felsóhajtok:
- Ma is túl vagy a nehezén - suttogom magamnak nyugtatásul.
Rutinosan a Motel konyhájára igyekszem az alsó szintre. Természetesen néhányszor a sötét folyosón is körbesandítok, nem látott-e meg valaki. Felteszem a vizet forrni a teához, fellobban a tűz a régi tűzhelyen a kancsó alatt, magára hagyom. A fellépőn féllábon egyensúlyozom, míg a felső polcról leemelem a tárolóedényt a teafűvel, valamint egy üveg mézet, az egyik ládából kiveszek egy citromot, s az egész rakományt a konyhapultra teszem. Kinyitom a sütőt, amit még azt megelőzően zártam el, hogy elindultam volna, és vágok magamnak egy szeletet a forrón gőzölgő, illatos sütőtökös pitémből, azt majszolgatom, amíg elkészül a tea is. Öntudatlanul kezdem dúdolni azt a keringőt.
- Én? - mutatok magamra tágra nyílt szemekkel, hangomban meglepettség, s képzeletbeli táncpartnerem sütkérezhet a mosolyomban. - Megtisztel - hajolok meg aktuális levegőpárom előtt, s lesöpröm magamról a sütemény maradékait, mielőtt magányosan az első lépésekbe kezdenék. Egészen belefeledkezem, amint a táskám rejtekéből magam elé húzom azt a ruhakölteményt, amely némi felújításra szorul, a szoknya szegélyével ujjaim között követem le a körívet, amivel az egyik székbe perdülök, megdől, ám a pultban megkapaszkodom. Nevetni kezdek, miközben magam elé húzom a teásdobozt. Felnyitom a tetejét és mélyen beszívom az illatát, arra emlékeztet, amit Tekergő felszolgált nekem egyszer még Jasmine Tea House-ban. A Beast Motel már a második munkahelye volt.

- Melyikőtök lakik itt az engedélyem nélkül? - masírozott Szörnyeteg a vigyázzállásban felsorakozott személyzet előtt, kezében az árulkodó bizonyítékot szorongatva.
Lehunytam a szemeimet és összeszorítottam az ajkaimat. Be kell vallanom. Most vagy soha! Végy egy nagy levegőt, és...
- Az enyém - jelentette ki Tekergő.
- De...
- Mondani szeretnél valamit, Mary Grace? - dörrent rám.
- Én...
- Igen? - húzta fel a szemöldökét. Nem akadhat a torkomon a szó, ha ki kell állnom valakiért. - Mary Grace segített neked ebben az eszement ötletben? - fordult a pillanatnyi bizonytalanságomat látva Tekergő felé.
- Tulajdonképpen.. - kezdtem volna bele.
- Nem - vágott a szavamba -, az egész egyedül az én ötletem volt - nézett rám szigorúan, ezzel mintegy utasítást adva a hallgatásra. - Mary Grace csak át akarja vállalni tőlem, pedig nem vett részt benne, ő csak túl... kedves.
A Szörnyeteg lesújtó pillantása mit sem számított, Tekergő kihúzott alakja mellett, aki tűrt minden korholást, s farkasszemet nézve vette tudomásul az elbocsátását is. Tekergő vélhetően minden tiltakozásomnak elejét vette volna. Hálás lehetek neki, amiért még van hol laknom, még ha tilosban járok is.

- A teavíz! - pattanok fel a folyadék csodafőzetszerű bugyborékolását meghallva, és kikapcsolom a készüléket. A kancsóból egy csészébe töltök belőle egy keveset, a teatojást beleejtem, egy három kanál mézet csorgatok bele, s citromot facsarok, majd miután megkavartam a kiskanállal, elindulok a dolgaimmal a személyzeti hátsó lépcsőn felfelé. Halvány mosoly kúszik az arcomra, Gus feltehetően örül majd az otthagyott pitének, reggeli gyanánt biztosan elfogy majd.

A fenti padlásszobába besüt a holdfény. Úgy szeretném szélesre tárni az ablakokat, azonban puha, fehér hótakaró fedi a tájat, bizonyára fogcsikorgató a hideg. Így csak annyira nyitom ki, amíg morzsát szórhatok az ablakpárkányra, azután rögvest be is csukom. Amint felhörpintettem a forró teát a földre teszem a csészét, s megfordítva azt, teszek rá néhány szem sajtot. Ez minden, amivel szolgálhatok.
A kéménykürtő közelébe ülök, s az ölembe veszem azt a ruhát, magam mellé pedig a varrós dobozt. Olyan jó volna egy varrógép egyszer, akár egy egészen viseltes darabot is! Reménytelin pillantok az aprókkal teli dunsztos üvegre, a legkisebb borravaló is csillogón ragyog benne. Serényen munkához látok, hiszen minél több módot adok arra, hogy felfigyeljenek a munkámra, annál előbb válhat valóra mindez.
- Megígértem Belle-nek, hogy befejezem - nyújtózkodom ásítva, mielőtt a kis sámlira hajtanám a fejem csupán egy szemhunyásnyi pihenőidőre. Éjfelet üt az óra. Néhány percen belül ölemben a ruhával és a gombostű párnával, kezemben a cérnával befűzött tűvel, ujjamon a gyűszűvel nyom el az álom.



[Bell chimes]Oh, that clock. Old killjoy. I hear you. Come on, get up, you say. Time to start another day. Even he orders me around. Well, there's one thing. They can't order me to stop dreaming. And perhaps someday...


Madárcsicsergésre ébredek, s arra, ahogy egyikük a csőrével az ablaküveget kopogtatja. A padlásszobát a kissé szakadt függöny szélei mentén egy sávban kezdi elönteni a napfény. Boldogan fordulnék meg és húznám a fejemre a párnát, hogy észlelhetetlenné tegye a reggel eljöttének csalhatatlan jeleit. Egy félig elnyomott nyöszörgéssel ülök fel, sebtiben fogom fel a hajamat, mosakszom, öltözöm, kötényt kötök, sietve belelépek a cipőmbe... Elkésem! Szélsebesen viharzok lefelé a lépcsőn, amikor...
- A cipőm! - szaladok vissza érte, hogy újra a lábamra húzhassam, és akkor... - Az üvegcipellő... - ijedten nézek körül, és egyszerre minden idegennek tetszik, én magam is. Mit keresek itt?

Emlékszem a káoszra, ami a palotában úrrá lett az embereken, mindenki kétségbeesetten a szeretteit kereste. Jackie-t, Gusztit és Mary-t a zsebembe mélyesztettem, hogy senki lába ne sodorhassa vagy taposhassa el bármelyiküket. Brúnó mögöttem loholt, az istállóban egyetlen ló sem volt már, viszont nekem meg kellett találnom a Herceget, így gyalog keltem útra. A nevét kezdem kiabálni én is, elveszett a többi közt.
- Ella, mondtam, hogy maradj a palotában, ott nem eshet... - kezdte számonkérően, mielőtt félbeszakítottam volna a mentegetőzve.
- Meg kellett, hogy találjalak, tudnom kellett, hogy jól vagy, én...
- Semmi baj - vont közelebb magához.
- Hercegke! Hercegke! - szólalt meg Jackie, és apró mancsaival felfelé kapaszkodott a ruhámon.
- Ti is itt vagytok? - nevet fel a helyzethez képest jóízűen. Brúnó helyeslően vakkantott egyet.
- Ja-ja - válaszolt Guszti.
- Az apád a kastélyban maradt. Anasztázia elment megkeresni a péket... Mondd, hogy nem szerezhette meg Mostoha és Drizella ismét a pálcát! Hol van Tündérkeresztanya?
- A Hágónál láttam őt utoljára. Aligha lehet Lady Tremaine a felelős mindezért.
Az égbolt egyre sötétedett, a mennydörgés zaja minden pillanattal hangosabb lett, ez pedig azt jelentette, hogy az átok epicentruma közeledett felénk. Még sosem láttam azelőtt ehhez hasonlót.
- Mi történt? - teszi fel a mindannyiunkat foglalkoztató kérdést Jackie a vállamra érve.
- Akik a vihar felől menekülnek, azt mondják a boszorkányok hozták létre...
- De hiszen a boszorkányok jók - kezdtem ellenkezésbe, és a palota fehér, szinte ezüstös tornyaira pillantottam, amikre ekkorra már árnyék vetült, nincs időnk erre. Belenyúlok a magammal hozott tarisznyába. - Ezt tedd el - nyújtom felé a fél pár üvegcipőt. - Ha valami történik velünk, akkor ez talán segíthet. Nem tudom miként, talán csak hinnünk kell benne...
- Ha a világot kell is bejárjam egy fél pár üvegcipővel a kezemben, vagy egy távolba tartó hajó után kell vágtassak, akkor is megtalállak, Hamipipike.
- Feltéve, hogy emlékszel arra, ki vagyok - korholom mosollyal az arcomon. - Csak tedd el!
- Jackie majd segít Hamipipikének! Gus-Gus?
- Guszti is segít! - felel a ruhámban kapaszkodva, a vállamra teszem őt, mielőtt még leesne a nagy igyekezetben.
- És én is! - szólal meg vékonyka hangján egy egérlány is, a fürgén felkapaszkodik barátai mellé. Az öreg Brúnó ismét ugatással jelzi jelenlétét.
- Egyet se félj, Hamipipike, mindent kézben fogunk tartani!
- Ebben sosem kételkedtem - mondom kedvesen - Ez hamu? - szegeztem Károlynak a kérdést, amikor felnéztem az égre, ahonnan szemcsékben hullott alá, mintha hópelyhek volnának. Már nem volt ideje válaszolni.

Amikor a hullám elragadott minket, együtt voltunk, vagyis nekik is itt kell lenniük valahol. De hol? Mi ez a hely igazából? És hogy jutunk vissza? Vajon ők visszanyerték már az emlékeiket? Vagy csak én? Vagy minden korábbi csak egy álom? Többnek kell lennie. Esetleg most álmodnék? Egészen úgy érzem magam, mint Calderón Segismundoja. Túl sok a kérdés, és túl kevés a válasz. Mi valódi és mi szemfényvesztés? De ez mindent megmagyaráz, egyedül a családom hiányát nem.
Talán találkoztunk már, csupán nem ismertük fel egymást, hiszen ebben a világban minden egészen más. Mellettem kell lenniük, egészen közel. A Motel! A legnagyobb valószínűség szerint, ők is ide kerültek. Vajon milyen jegyeket kölcsönözhetett nekik az ittlét? Hiszen még csak hasonlatos alakot sem láttam Tündérkeresztanyához. Hacsak... Esetleg jobb memóriával és kevesebb ősz hajszállal... Belle a fiatal Tündérkeresztanya? Meglehet csupán szüksége van a pálcájára, hogy visszanyerje önmagát. És vajon az egerek egerek maradtak, vagy Jackie-vel ismét Sir M. képében találkozhatok? Önkéntelenül is kuncogni kezdek a gondolatra, ahogy egérpajtásomat emberalakban képzelem el. Miért is ne? Mindig minden lehetséges módon segíteni próbált, ha így, akkor így. Jackie lenne... Jackie lenne Tekergő? És Gus, Mary, a király, Anasztázia, Prudence, a nagyherceg... Kit! Ki lehet itt egy herceg, akinek odaát mindene megvolt? Szörnyeteg a Királyfi? Lehetséges volna? Egyszer már elfeledtették vele, ki vagyok, most eszébe kell juttatnom, hogy ő kicsoda. De hogyan? A cipellő! Meg kell találnom az üvegcipőt. Vissza kell kapnom az életemet, és az az egyetlen kulcs hozzá. A Mostoha albérlete...
- Mary Grace! Hol vagy már? - süvölt a férfihang a lenti hallból kirántva a gondolataim sűrűjéből.
- A nevem Hamupipőke - húzódik mosolyra a szám, ahogy magamban kijavítom őt. - Jövök már! - kiáltom.



I have to leave. It's hard to explain. Lizards and pumpkins and… things. Well, I-I... Oh, the prince.
I haven't met the prince.
[Clock climbing]



✦ Értesz az állatok nyelvén. A szó legszorosabb értelmében el tudsz velük társalogni minden gond nélkül.
✦ Ha felhúzod az üvegcipellőt a lábadra, képes vagy egyik-pillanatról a másikra eltűnni - teleportálni.