- Úgy, jó fiú vagy! Maradj szépen nyugton és akkor nem lesz semmi baj, oké? - sutyorgok a kezemben tartott dobozban lapuló állatkának. Nagyon ügyelek rá, hogy halk legyek és még csak véletlenül se hívjam fel magamra senki figyelmét, mert nem lenne jó megriasztani ezt a kis szőrmókot, aki eddig olyan szépen viselkedett. De a főnökömnek mintha kimondott tehetsége lenne ahhoz, hogy megérezze, ha épp sántikálok valamiben, most is a hátam mögül hallom ahogy megköszörüli a torkát és elgördül a székével az íróasztala mögül.
- Gida, mi van a kezedben? - Csak így, semmi felvezetés nélkül? Még a hangja is olyan nyugodt, mint amilyen a rosszcsont kisgyereket megdorgálni készülő szülőké. Gyakorlatilag erre is készül, sokszor lefutottuk már ezt a meccset, de valahogy sosem tanulok az előzményekből.
- Nahát, Dr. Sweet? Nem is tudtam, hogy ilyen - gyorsan a kezemen lévő órára pillantok, mert hirtelen azt sem tudom milyen napszakban vagyunk, olyan váratlanul ér a felbukkanása - korán már itt lesz. - A lehető legártatlanabb mosolyaim egyikét villantom rá, amitől nyomban ráncba szalad a homloka és megemeli a szemöldökét, szavak nélkül is azt kommunikálva felém, hogy átlát rajtam.
- Tehát? - próbál sürgetni. De még nem találtam ki, hogy ezúttal milyen hülyeséget fogok neki itt összehordani, amivel el tudnám altatni a gyanúját, sajnos túl jól ismer már ahhoz, hogy azt se higgye el, amit kérdezek tőle.
- Mi? Ja, hogy ez? - fél kézzel a tarkóm vakarászom, időhúzás gyanánt, hátha tudok valami okosat mondani. - Csak egy doboz, itt találtam kint. - Persze, mert ez aztán nagyon okos volt, tényleg. - Megyek és be teszem hátra... a... ööö... a többi doboz közé. Igen. - Határozottan bólogatok is, miközben megindulok a rendelő hátsó szobája felé, ami egy amolyan raktárszerűségként üzemel és tényleg vannak ott dobozok is. Azaz megindulnék, de a doktor úr elém csapódó karja megállít. Összeszorítom a szemem és kissé összehúzom magam, mert tudom, hogy itt a vége, tényleg rajta kapott. Ilyenkor annyira az otthoniakra emlékeztet, Tündérföldre és a barátaimra. Ó, meg igen... Nyx-re is, főleg rá leginkább - ő sosem volt elragadtatva az állatbarátaimtól, akiket haza próbáltam vinni. Szinte már hiányzik, hogy vitatkozzon velem, amiért minden kóbor szörnyeteget babusgatok. Vajon hol lehet most mindenki?
Kénytelenkedve nyújtom felé a dobozt, hogy bele tudjon kukkantani és csak fél szemmel merek felkukkantani az arcára, hogy lássam, egy tizes skálán vajon mennyire húzom ki nála a gyufát. De még csak nem is látom meglepettnek. Ennyire kiszámítható lettem?
- Egy borz? Komolyan? Ezt megbeszéltük már, Gida... Nem hozhatsz a rendelőbe minden kóbor jószágot, főleg nem vadállatot.
- De...
- Semmi de. Tudom, hogy szereted az állatokat, de itt nem tudjuk mindegyiket ellátni. Miért nem csatlakozol az állatmentőkhöz önkéntesnek?
Már majdnem vitatkozásra nyitom a szám, de megállítom magam benne. Igazából ez nem is egy rossz gondolat. Lehet, hogy ezt fogom tenni. Ott legalább tuti senki nem ijedne meg, ha egy sereg mókussal állítok be a bázisra. Emlékszem mekkora felfordulást okoztam ezzel a húzásommal itt a múlt hónapban, mert valami idős hölgy patkányoknak hitte őket, sose fogom elfelejteni azt a sikolyt, meg a néni halálra rémült arcát, nagyon vicces volt. Elmosolyodom.
- Menj, etesd meg a borzot, aztán ereszd szabadon - sóhajtja, fáradtan elmosolyodva.
- Köszönöm! - ujjongok boldogan, aztán gyors léptekkel el is száguldom a kis jószággal. Éppen csak nem repkedek örömömben.


✦ Bármikor át tudok változni tündérré. Szárnyakat növesztve, repülök is.
✦ Megértem az állatok nyelvét és beszélni is tudok velük, ezen kívül érzem az erőteljesebb érzelmeiket pl.: félelem, harag, öröm. Ez igaz azon állatokra is, akik valójában emberek, csak épp mesebeli, állati alakjukban vannak előttem.
✦ A hangom és az érintésem nyugtatóan hat az állatokra; a legtöbb esetben nem ijednek meg tőlem és kevésbé agresszívak velem szemben.