- Zai néni, Zai néni! Fanni megint leesett a hintáról. A térde is vérzik... - egy csapat gyermek rohamozza meg a kifinomult nyugodtsággal ácsorgó nőt egy fa árnyékában. Aggodalmas, már-már könnyes szemekkel pislognak fel a felnőttre, aki rögvest minden figyelmét a kicsikre szenteli, s leguggol eléjük, hogy mégse érezzék magukat annyira apróbbnak. Meg aztán Zai is jól tudta, hogy a gyerekeknek is jól esik, amikor ilyen apró, de sokatmondó gesztussal illeti őket. Meg kellett nekik adnia azt az örömöt, hogy egy szinten lehessenek vele, így nem egy olyan óvónőnek tűnt, aki visszaélhet a hatalmával. Demokratikusnak kell lenni: ez volt mindig a mottója az előző életében is.
- Jól van, kedves, nincs semmi baj, rajta vagyunk az ügyön. Mutasd az utat, Bryan. - mosolyog le a kisfiúra, kinek tekintete rögtön fel is csillan a büszkeségtől. Megragadja hát Zai kezét, majd sietősen vonni kezdi maga után. A többi fiatal is követi őket, vissza a hintákhoz, mely egy egyszerű autógumi-kötél kombinálásával készült. Zai legnagyobb örömére persze nem volt a legbiztonságosabb éppen Fanni esete miatt is. Kicsit azért rágódik még a dolgokon, hiszen rajta kívül egy másik óvónő is ott volt, aki megakadályozhatta volna a balesetet. De Zai nem a rosszindulatáról volt híres, vagy arról, hogy besározzon másokat a hibáik következményei miatt. Ő ehelyett egy bájos mosollyal és kérlelő szemekkel adja az illető tudtára, hogy van amit elvétett, de alapjáraton nagyon jó munkát végez. A legjobb és leghasznosabb fegyver, melyből tanulni is lehet, az az, ha a kellemetlen igazságot vattacukros dicséretekkel követed.
- Ó, Fanni...hát itt meg mi történt? - vágja csípőre a kezeit, tettetett meglepődéssel. - Megint rekordot döntöttél, hogy milyen magasra repülsz? - végül csak szelíden elmosolyodik, s leereszkedik a földön ücsörgő Fannihoz, kinek kezecskéjét egy idősebbik társuk fogja nyugtatásképpen.
- Nincs semmi baja, csak egy kis karcolás. Igaz, Fanni? - szólal meg az idősebb fiú bátorítóan. Fanni csak pityeregve bólint egyet. A kislánynak komolyabb baja nem lett szerencsére egy kis horzsolásnál, csupán az ijedtség utószele ütött ki rajta nagyon, ezért hullatja könnyeit még mindig.
- Lássuk csak. Odabent szépen lefertőtlenítjük és választhatsz milyen színű sebtapaszt szeretnél. - nyújtja ki kezét Fanninak, aki hamar rábólint az ajánlatra. Tudja is már milyen tapaszt fog választani. Unikornisosat!


Akadtak olyan esték, hogy nem ment haza. Helyette a gyerekekkel virrasztott és őrizte az ő álmukat. Azon kevés alkalmakkor, amikor hazatért piciny lakásába csak egy pohár vörösbor mellett volt képes némi alváshoz jutni. Az ő története igazán kacifántos utakon vezette őt el Fata Morganaba. A vőlegénye az oltárnál hagyta el, ám Zai azóta sem volt képes levenni kezéről az eljegyzési gyűrűt. Túlságosan is fájt neki a férfi hiánya és tettei, mellyel összetörte a nő szívét. Esténként, amikor egyedül van sokszor azon tűnődik, hogy talán ő rontott el valamit, ami miatt a férfi kiszeretett belőle és meggondolta magát. Máskor viszont csak a düh vezérli és elkeseredettség, amikor zokogva temeti arcát a párnájába és sikít bele torkaszakadtából... De senki sem hallja. Senki sem tudja mi történt vele. Nem is akarná, hogy mások tudják a múltját. Nem akarja, hogy sajnálják és olyan szomorú szemekkel nézzenek rá, mint akik tudják mit érez. Nem tudhatják pontosan min ment keresztül. Hogy meddig tartott neki felállnia a padlóról, de most...most ott vannak neki a gyerekek, akikért bármit megtesz, hogy új, befogadó családot találjanak maguknak. Ha Zai szíve nem is találja meg új otthonát, így legalább a kicsiknek tud segíteni. Az ő örömük pedig az ő öröme is...


- Mr. Rosenkrantz... - kopogtat a férfi irodájának ajtófélfáján, majd tisztelettudóan kivárja, míg főnöke befejezi az irományának sorait. - A kicsi Fanniért ma érkeznek. - mosolyogja némileg elérzékenyülve, hiszen a kicsi Fanni már egy ideje a köreikben tartózkodott. Most pedig megnyíltak a kapuk előtte, hogy otthonra lelhessen.
Zainak sosem voltak kedvencei, mindegyikőjüket egyformán szerette, ám mindig vegyes érzelmei voltak, amikor egyiküket el kellett engednie. Egyik szeme sírt, a másik nevetett az örömtől. Mindig nehéz volt őket útjukra engednie, mert tudta ugyan, hogy jó sorsuk lesz, de azt is, hogy valószínűleg soha többé nem látja majd őket.
Miután közölte a híreket főnökével, illedelmesen biccentett még neki egyet, majd el is indult a gyermekek hálójához, ahol Fanni már majd kiugrott a bőréből az izgatottság miatt. Zai látta rajta, hogy aggódik az új szülőjelöltek miatt, ugyanakkor hatalmas mosollyal arcán kompenzálta azt. Minden rendben lesz.
- Készen állsz a nagy napra? - telepedik le a kislány ágyára, aki ujjaival játszadozva sóhajt fel.
- Azt hiszem... De Zai néni és a többiek hiányozni fognak, ha elmegyek. - pislog fel Zaira aggódó tekintettel.
- Még találkozni fogunk drága. Ez a család szeretni fog téged és gyönyörű lánnyá cseperedsz majd. Ők vigyáznak rád. - emeli kezét Fanni ujjacskáira, melytől ő is abbahagyja a nyugtalanságát mutató játékot.
- Nem akarom elfelejteni Zai nénit! - hirtelen ugrik a nő karjaiba, oly' annyira, hogy Zai meg is lepődik ezen, ám amint jobban odafúrja magát hozzá Fanni kezei meg is indulnak a kislány háta irányába. Szoros ölelésbe húzza magához, arcát pedig a kislány vállába temeti.
- Minden rendben lesz.