Nem szerettem újra jegyben járni. Át kellett érnem jó pár traumát már az első alkalommal is, habár annak a kimenetele sokkal édesebb volt a vártnál. Drága Ling, úgy hiányzol még mindig…
Néha eltöprengek azon, hogy mi lett volna, ha Ling velem tart ebbe a másvilágba. Eleinte abban is hittem, hogy ez a Mennyország, és talán annak kapujában ott vár a lovagom is, aki oly’ nagy erőket bevetve mentett meg már a Földön, s most csak arra várt, hogy békében egyesülhessünk. Ugyanakkor a Mennyország kapuja sosem bukkant fel előttem, s vele együtt Ling sem. Annyi örömöt adott e világ, hogy legalább a húgaim ismét velem voltak, de még velük sem osztottam meg a régmúlt emlékeit. Féltem, hogy az efféle “nosztalgiázásokkal” őket is megterhelem. Akárcsak magamat. Így néha-néha kellemes volt felidézni egy-két emléket, viszont sosem estem túlzásba és tudtam miként szabjak magamnak határokat. A szívem most már Bloomcrownért dobogott, nem pedig Kínáért.
Az már mellékes, hogy a ma este főszereplő komikusért is rajongtam, mert olyan ütődött, mégis klasszikus poénjai voltak, amiken nem lehetett nem nevetni. Habár tudtam, hogy a nevetésem nincs túl jó hatással a körülöttem lévőkre, ezért mindig nagy erőkkel kellett cipzárt húznom a számra, hogy még véletlen se adjak ki jópofa hangokat. Még szép, hogy mindig a veszélyes helyzetek vonzanak… Már meg sem lep, hogy ez a világ efféle átokkal sújtott. De ha ez nem is lenne elég, most itt álltam, szemtől-szemben a rajongásom okával, aki roppantmód próbál beférkőzni az én kis burkom alá.
Kihúznám magam és makacsul megráznám a fejem, de azzal csak leleplezném magam előtte is. Nem tudhatja, hogy itt vagyok… Senki sem tudhatja…
- Jól-jól-jól, ne aggódjon miattam! - intem le őt heves kézrázásokkal, remélve, hogy nem fog órákon keresztül körbepattogni az iménti kis “balesetünk” okán. A tőlem telhető legügyesebb taktikával osonnék el előle, neki is kedvezve az alkalommal, hogy nem tartom fel, de ő mégsem enged utamra. Egy kicsit felpaprikázottabb vonásokba torzul arcom, ahogy számonkérően meresztem rá vissza szemeimet. Hol a csuklómra, hol pedig az arcára pattannak lélektükreim figyelme. Lerázom magamról a kezét, majd odébb lépek tőle, összébb húzva magamon a kapucnis felhőt, mintha csak védekező pozíciót vennék fel ellene. Na nem mintha annyira nagy erőkkel kellene óvnom magam, de azért az identitásom még mindig szent volt e körökben.
- É-én…Sietek! - vágom rá rögtön, de aztán inkább lakatot tennék a számra. Huang Feiyu elhívott egy italra Ting Ting, te meg még csak azt sem tudod neki mondani, hogy “köszi, nem”? Borzalmas vagy! Ki is pirul az arcom, majd pár másodpercig csak hallgatom tovább, ahogy nagy erőkkel tovább próbálkozik a csábításommal. Maradjunk annyiban, hogy nagyon is használ, de ha nagyon akarnám, akkor már faképnél hagytam volna.
- Rendben. Legyen. Egy csésze tea. Egy! - hangsúlyozom ki, mialatt egyik mutatóujjamat is felemelem a mondandóm nyomatékosítása érdekében. A sapka is jobban az arcomba nyomódik, épp csak annyira, hogy még kilássak az ellenző alól.
- De nem beszélünk nevekről, családi háttérről és arról sem hol lakunk! - szögezem le már most diktátoros hangvétellel. Nem adhatok ki magamról semmi információt sem, s nem csak azért, mert olyan nagy titokban kell maradnom előtte, hanem azért, hogy a többi lakos ne lásson meg együtt vele. Az eljegyzésem kapcsán a szüleim még mindig érzékenyek, s az hiányozna csak, ha kiderülne kikkel találkozgatok a háttérben. Már most összeszégyelem magam, pedig még le se buktam.

Beskatujázva érzem magamat az utóbbi időben. A lovarda mellett még az eljegyzéssel is foglalkoznom kell, a férjjelölt viszont még nem mutatta arcát, s még csak érdeklődést sem igazán mutatott. A szüleim elmondása szerint elfoglalt ember, mert elvileg valami saját bizniszt vezet. Hát persze… Mi más lenne? Biztos vagyok benne, hogy ő is egy kőgazdag üzletember, aki az irodája asztala mögött ül keresztbe tett lábakkal és csak osztogatja a parancsokat az alkalmazottainak. A családom valahogy mindig meg tudja oldani, hogy beletenyereljünk a vagyon kánaánjába. Nekik roppant fontos, hogy a lányaink élettársai és későbbi férjei ne rendelkezzenek üres zsebbel, afelől pedig sosem aggódtak, hogy más családok fiait vadásszák le nekünk. Kellemetlen… Néha én érzem a szégyent, amit a családunk nevére hoznak a rengeteg férfi hajkurászásával. Pedig ha tudnák, én a lovardával is bőven beérem. Sosem voltam olyan romantikus alkat, mint a húgaim. Nekem a teendők és a lovarda működtetése volt mindig az első, nem a romantika és szerelem. Ugyanakkor be kell vallanom, van egy figura, aki roppant jó hatással van rám az utóbbi időkben. Most is az egyik késő esti stand up comedy előadásán ülök a hátsó sorok egyikében úgy bebugyolálva magam, hogy az esetleges ismerősök nehogy felismerjenek. Ha leadják a drótot a szüleimnek, valószínűleg több kárt teszek a sorsom megpecsételt tekercsében, még a mostaninál is.
Halkan kuncogtam a székemben az előadás alatt, tekintve, hogy Ting Ting mivolta nem csak az emlékekkel gyötört, de még egy átkozott képességet is mellé csapott. Ezt először a húgaimon és a lovakon tapasztaltam. Mintha a nevetésemmel a legrosszabb érzéseket csalogatnám elő belőlük. Így megtanultam kontrollálni a jókedvemet, mellette pedig ezen a helyen próbálom kompenzálni a kimaradt víg pillanatokat. Bár így is vissza kell fognom magam, de legalább jut a tányéromra egy kevés ebből az örömből.
A fellépés után a hátsó ajtókon keresztül távozok, hogy ne konckáztassam meg a lebukást. Tudom jól, hogy a családunk ismerősei kijárnak ilyesféle humorista rendezvényekre, így jobb szeretném elkerülni a problémás találkozókat. Ám amint kilépek az ajtón, bele is botlok az est főszereplőjébe.
- Jaj! - sikkantok fel ijedtemben. Még a baseball sapka is lerepül a fejemről, ahogy odébb ugrok a férfitől. - Huang Feiyu! Hát ez…ez hihetetlen. - képedek el a döbbenettől, de aztán gyorsan visszakapom fejemre a sapkát.
- Szuper volt ma este is, állati a humora, jó éjt! - és már sliccolnék is, mielőtt több időt tölthetnék vele. Pedig nagyon szeretnék… De már így is átléptem a határt.