- Titan! Válaszolj! Titan! Titan! Mi történik? Titan válaszolj! - ismétlődő, recsegő szavak szűrődnek be a fejhallgatóból. A felettesem hangja tompa éllel kiáltozza a fedőnevemet újra és újra... Válaszra nyílnak ajkaim, de szavakra már nem futja. A mellkasom elnehezedve mélyed a csontjaim közé, mialatt légszomjasan kísérlem meg a levegővételt újra és újra sikertelenül. Szívem alig hallható lassúsággal ver tovább, még életben tart, de ki tudja meddig. U-2 Dragon Lady most több mint száz mérföld per órával száguld a hegyek közé, amíg én tehetetlenül rázkódok a pilótaülésben. A kezeim meg sem moccannak a kormányon, hiába próbálom arra késztetni magam, hogy rámarkoljak a vezérlőre és felrántsam azt, ezzel elkerülve a végzetemet. Látom, ahogy a fák lombjai egyre textúrásabban terülnek el előttem, mert egyre közelebb zuhanok a felszínhez. Izzadok, melegem van, hányingerem és érzem, hogy elvesztettem a testem fölötti irányítást. Egyetlen másodperc. Csupán ennyire van szükségem ahhoz, hogy a szívem engedelmeskedjen nekem és megmentsem az életemet. Egy mozdulat. Egy másodperc. És túléltem...





- Szívinfarktusod volt, El... Az ilyesmivel nem szabad szórakozni. - Odell lép a kórházi ágyam mellé. Én viszont rá se nézek, csak hagyom, hogy leüljön a matrac szélére és tekintetét az arcomba fúrhassa. A szemközti üres fal undorító zöldre festett kórházi színe is érdekesebb, mint amit most készül mondani. S tudom mit fog mondani. Azt, hogy "nem fo..."
- ...lytathatod tovább a pilóta karrieredet, Ellie. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a csapat és a te biztonságod a fontosabb. Mi van akkor, ha ott halsz meg, El? Onnan nincs visszatérés.
- De megoldottam...- vágom rá szinte automatikusan, jóval feszültebb hangnemben, mint azt gondoltam volna.
- Legközelebb is megoldod?
- Kiváló pilóta vagyok, Odell. A csapat legjobbja. Bármit megoldok.
- Még akkor is, ha gyógyíthatatlan a betegséged? Ha nincs minden a helyén?
- Miről beszélsz?!
- El...A szíved már most alig bírja el a terhelést... Ha nem műtenek meg azonnal akkor belehalhatsz.
Szóhoz sem jutok, pedig mielőtt kimondta azokat a szavakat tudtam, hogy mit akarok következőleg mondani. A határozottságom viszont abban a szent pillanatban omlott össze előttem. Féltem a haláltól. Most először tényleg azt éreztem, hogy meg tudok halni és nem vagyok megállíthatatlan. Nem voltam fent az égen, hogy egy vasgépet irányítva szelhessem át az országot a legnagyobb sebességeket meghaladva. Minden egyes alkalommal az életemet kockáztattam a saját döntéseim miatt. Sosem gondoltam volna, hogy ez fog történni velem. A saját testem adta be a törölközőt. Lemondott az életéről. S vele együtt az egyetlen dologról, mely igazán életben tartott. A repülésről.





A műtétem napja épp olyan váratlanul érkezett, mint a hír, hogy ha nem szereznek nekem új szívet, akkor napokon belül meghalhatok. Így találták meg Dr Muertas-t. A szívsebészt, a semmi közepéről.
Az esélyeim igen csekélynek bizonyultak. Az altatást követően az utolsó gondolatom még ott visszhangzott elmémben: félek. Valamiért rettegtem ettől a naptól. Remegtem a félelemtől, hogy soha többé nem nyitom majd fel szemeimet. Hogy soha többé nem látom majd a napfelkeltét. Sem Odell-t... Sem a csapatomat... A családomat... Ekkor jelent meg ő. Két sarlóját szorító farkas izzó tekintete tűnik fel a sötétségben. Vörösen villanó szemei világították meg sziluettjét, csupán ennyiből tudtam megérteni formájának rejtelmességét. Majd felébredtem... Túléltem. A küzdelem véget ért. Akkor mégis miért érzem a halál mocskos kezeit a szívemen? Az álmaimban megjelenő vérvörös tekintet mindenhová követ, el nem enged. Láncokra verve érzem magam. Kiszolgáltatottnak, kinek sorsa még nem dőlt el. Hiába éltem túl. Hiába veszítettem el álmaim karrierjét... A világ még nem óhajtott szünetet adni. Egyszer el fog jönni értem. Mert mindig az árnyékomban bújva várja a megfelelő pillanatot.