Mi történt velem?
A stúdió nem túl nagy, viszont barátságos és komfortos. A falak világos krémszínűek, a bútorok pedig a barna különböző árnyalataiban pompáznak, az ajtóval szemközti fal előtt egy kényelmes kanapé helyezkedik el, a szoba közepén egy nagyobb, faborítású asztal található, rajta mikrofonok és fejhallgatók vannak bekészítve, egyéb elektronikai, illetve hangtechnikai eszközök mellett. Az asztal körül bézs, ergonomikus irodai székek kaptak helyet, egész pontosan négy, hogy a műsorvezető, a technikus és a vendégek kényelmesen elférhessenek. A szoba jobb oldalán egészfalas ablakok eresztik be a természetes fényt és a friss levegőt. Amikor belépek, a világos függönyök meglibbennek a hirtelen keletkező kereszthuzatban, ami még a tincseimet is rakoncátlanul megtáncoltatja. Akárhányszor beteszem a lábam ebbe a helységbe, mindig úgy érzem, mintha új erőre kapnék. Még csak egy éve, hogy a balesetem után pályát módosítottam és itt kötöttem ki, de ez a hely a támogató munkatársaimmal folyton arra emlékeztet, hogy nem szabad a múltban ragadnom és tovább kell haladnom előre.
Nem veszem észre, hogy Eva, a műsorvezető társam - és egyben nagyon jó barátom - már előttem ideért, általában én vagyok az első, aki reggel megérkezik, mert szeretek egyedül a kanapén relaxálni, amíg még senki sincs itt, így meglepetten hőkölök hátra, amikor elém gurul a székével, kezében egy papírt lebegtetve.
- Há! Megelőztelek! - A vigyora ragadós, a lelkesedése pedig engem is magával ránt, pedig talán inkább gyanakodnom kellene, mit keres itt ennyire korán. Még majdnem egy óra van hátra a műsor időig, ő pedig mindig az utolsók között szokott beesni, éppen csak kezdés előtt.
- Most megleptél, nem is tudtam, hogy te képes vagy korán kelni - csipkelődöm vele, miközben arrébb gurítom az utamból és megkerülve őt, a kanapéhoz sétálok, hogy ledobjam rá magam.
- Hé, a képességem megvan hozzá, csak túlnyomó részt akaratgyenge vagyok. Összevigyorgunk, ő pedig közelebb gurul hozzám, ismét az arcom elé tolva a papírt, amit korábban meglengetett előttem.
- Meg se kérdezed, mi ez? - Nem. Félek tőle. - Az a sunyi mosoly, ami ettől az arcára telepszik azt jelzi felém, hogy jogosan, de mivel továbbra sem hajlandó kivenni a papírt az arcomból, egy lemondó sóhajjal mégis engedek neki:
- Oké, mi ez? - Mielőtt erre válaszolok, meg kell ígérned két dolgot... - Ki van csukva.- Ez nem ér! Még meg se hallgattál! Nem is biztos, hogy ezek után egyáltalán hallani akarom. Amikor valaki így vezet fel valamit, tuti biztos, hogy olyan dolgot akar mondani, amiről tudja, hogy instant ellenkezést fog kiváltani a másikból. Akkor meg minek fussak felesleges köröket, ha egyszerűbb élből elutasítani?
Összeszűkítem a pillantásom és morranok egyet. Nem tetszik, merre halad ez a beszélgetés, de adok neki egy esélyt. Aprót bólintok a fejemmel, jelezve, hogy folytassa.
- Na szóval, az első, amit ígérj meg, hogy nem leszel mérges. - Nem. - Somi! - Rendben, legyen. Nem leszek mérges. - Az elégedett vigyorát látva máris bánom, hogy ezt kimondtam.
- Szupi! A második, hogy nem mondasz rá instant nemet. - Miért érzem úgy, hogy mégis csak nemet kéne mondanom?
- Jólvan, csak bökd már ki, mi ez! - Kezdek türelmetlen lenni és ez nem segít abban, hogy nyugodt tudjak maradni.
- Azt hiszem jobb, ha magad nézed meg - egészen óvatos hangszínt üt meg, miközben úgy fordítja azt a nyamvadt papírt, hogy végre ne csak az üres hátlapját láthassam. Kikapom a kezéből, hogy jobban megnézhessem. Egy táncórákat hirdető plakát az. Elég is ennyit látnom belőle, hogy felmenjen bennem a pumpa.
- Eva! - Azt mondtad, nem leszel mérges! Igen, és már akkor is tudtam, hogy ez hiba volt.
- Sziasztok, jó reggelt kívánunk! Mimi és Eva vagyunk! - Ti pedig a Blossom rádiót hallgatjátok, ahol a legjobb műsorlisták várnak rátok! - kezdjük meg a mai adásunkat a szokásos köszöntő szöveggel és nagyon igyekszem, hogy a hangomon ne lehessen hallani, hogy mennyire a hátam közepére nem kívánom ezt az egészet Eva korábbi húzása után. Pedig a mai témánk tök érdekes lesz, egész hétvégén erre vártam és olyan lelkes voltam miatta, de most nem érzek így. Most csak haza szeretnék menni és úgy tenni, mintha ez a nap még el se kezdődött volna.
- Mára egy különlegességgel készültünk számotokra, nem igaz, Mimi? - Így van! Múltheti legutolsó adásunkban az alvási szokásokásokat fejtegettük és az álmokra is kitértünk kicsit, utána pedig rengetegen írtatok nekünk ez utóbbival kapcsolatban. Szóval úgy gondoltuk, ma elmerülünk az álmok fejtegetésében. - Nemsokára csatlakozik hozzánk egy szakértő is a témában, akivel nem csak az álmok jelentőségéről fogunk beszélgetni, hanem tudatos álmodásról és az ijesztőbb dolgokról is, mint az alvásparalízis.Amíg Eva kicsit részletesebben kifejti, hogy mi mindent tartogatunk még a mai adásunkra, addig én átfutom az előttem lévő papírokból a mai menetrendünket, majd amikor rám kerül a sor, visszaveszem a szót.
- Alig várom, hogy álomfejtéssel is foglalkozzunk! - igyekszem nem csak a hallgatókat, de magamat is lelkesíteni.
- Jól emlékszem, hogy legutóbb azt említetted, hogy van egy visszatérő álmod, amiről szívesen megtudnál többet is? - Ó, nem is egy! Több furcsa álmom is volt, amik valahogy összekapcsolódnak és már egészen valóságosnak érződnek. - Ahogy ezt megosztom a hallgatósággal, nagyot kortyolok a kávémból. Utálom az ízét, az orrom ráncba is szalad tőle, de kell ahhoz, hogy koncentrálni tudjak.
-
Hát akkor itt a tökéletes alkalom ezt kivesézni. Stábunkkal felkerestünk egy alvásszakértőt, aki szeretné megőrizni személyazonosságát, ezért a továbbiakban Álom doktorként fogunk rá hivatkozni. Köszöntjük is mai műsorunk vendégét, az Álom doktort!Majd egy órányi zavartalan beszélgetés alatt, teljesen sikerül körbejárni a tervezett témaköröket, illetve megválaszolásra kerül minden betelefonáló kérdése is. Menet közben valahol a haragomról is megfeledkezem és visszatér a szokásos jókedvem.
- Köszönjük szépen, hogy befáradt hozzánk, Álom doktor! - Most tíz perc szünet következik, aztán visszatérünk a folytatásban Mimi álmaival! - Maradjatok velünk, ha érdekel titeket, milyen őrült dolgok vannak a fejemben! Én magam is kíváncsi vagyok, mit jelenthet álmomban a
repülés, egy furcsa
sziget,
sárkányok,
vikingek és a levegőbe
katapultáló bárányok folytonos felbukkanása. Tudni szeretném, miért érzem úgy, mintha honvágyam lenne, mintha valakik hiányoznának nekem, miután felébredek? Miért emlékszem élénken egy szőke, kék szemű lányra úgy, mintha igazából ismerném? És miért hiányolom a repülést úgy, mintha a szabadságomtól fosztottak volna meg? Talán nemsokára választ kaphatok ezekre.
Hát nem lettem okosabb. Az adás végével sem érzem úgy, hogy bármivel is közelebb kerültem az álmaim jelentőségének megfejtéséhez. Bár, volt egy érdekes feltevés az álmok, más dimenziók és emlékek összefüggésével kapcsolatban, ami megragadta a figyelmem, nem tudnám pontosan visszaidézni, mi volt az. Az biztos, hogy elgondolkodtatott és elterelte a figyelmem arról, hogy épp önszántamból készülök belesétálni Eva gondosan felállított csapdájába. Valaki emlékeztessen, miért is mentem bele, hogy nem mondok nemet a hülye ötletére?
- Az azért elég menő, hogy sárkányként repkedsz minden éjszaka, azon a... Milyen szigeten? - Az ő fantáziáját is láthatóan mozgatja még az álom téma, de az is lehet, hogy csak rettentően jól csinálja, hogy szóval tartson, addig se feszülök rá, hogy táncolni akar vinni.
- Hibbant neve volt, nem emlékszem rá pontosan - rántom meg a vállam. Mindenkinek és mindennek furcsa neve van, amit ébredés után képtelen vagyok észben tartani. A szőke viking lányt kivéve, ő rá emlékszem.
Astrid. Mitől ennyire különleges?
- Bárcsak beleláthatnék a fejedbe! Nekem soha nincsenek ilyen klassz álmaim - sóhajtja már-már csalódottan. Séta közben finoman a karjának ütközöm és rámosolygok.
- De hiszen a múltkor is azt álmodtad, hogy repültél - világítok rá erre az aprócska tényre, mire az ő arca egészen átváltozik és mérhetetlen hitetlenkedés ül ki rajta. Mint aki elképzelni se tudja, hogy mondhatok ilyet.
- Kifelé egy ablakon! PUCÉRAN! - Nem bírom megállni, a felháborodására elnevetem magam, ő pedig megcsapja a karomat.
- Ne röhögj! Borzasztó volt, látta az egész környék és videóztak... - Szenvedős hangot hallat, amitől csak még nehezebben tudom visszafogni magam.
- Tudod, örülök, hogy ennyire jó kedved van, mert megérkeztünk. Ez utóbbi mondat épp elegendő ahhoz, hogy azonnal elmúljon a nevethetnékem. Eva megáll és rámutat a mellettünk lévő épületre, az ajtaja melletti táblán ott van kiragasztva egy ugyanolyan plakát, mint amit ma reggel az arcomba nyomott.
- Túl késő visszafordulni? - mormogom a kérdést magam elé, igazából nem is várva rá választ. Eva nem kockáztatta volna meg, hogy magával hoz ide, ha csak úgy hagyja, hogy kitáncoljak innét. Heh, ironikus.
- Somi, egy éve történt az a baleset. Meggyógyult a lábad. Tudom, hogy a balett sokat jelentett neked és sajnálom, hogy nem mehetsz vissza többet, de mi tart vissza attól, hogy kipróbálj valami mást? - őszinte aggodalmat érzek a hangjában, tudom, hogy csak jót akar, ezért próbálok nem olyan feldúltan reagálni, mint ahogy érzem magam.
- Nem akarok többé táncolni, ennyi. - Lezártnak tekintem ezt a beszélgetést, ezt Eva is érzékeli, így nem próbál tovább faggatózni. Ez azonban nem jelenti, hogy ennyivel elenged.
- Hát az kár, mert megígérted, hogy nem mondasz erre egyből nemet. És már be is irattalak erre a kurzusra... - utóbbi mondatot olyan halkan motyogja, hogy alig értem. Vagy talán csak nem akarom érteni.
- Hogy mit csináltál? - kérdezek vissza, de ő nem válaszol, csak szó nélkül az ajtóhoz siet és berohan előlem az épületbe.
Utána sietek, sikerül is elkapnom a táncterem ajtaja előtt, ahol épp izgatottan toporogva bámészkodik befelé. Kissé felkelti az érdeklődésemet mit néz ennyire, szóval vetek egy pillantást odabentre. Az első amit látok egy hatalmas nagy tükör a szemközti falon, a tükörben pedig látom, hogy mennyi férfi és nő - nagyjából mind a huszas éveikben - várakozik a falak mentén arra, hogy elkezdődjön az óra. Az oktatót azonban még nem látom.
- Ha már eddig eljöttél, gyere be velem. Légyszi. - Nagyot hibázok, amikor a kérlelésre felé fordítom a tekintetem, mert ahogy szembe találom magam a nagy boci szemeivel, hasztalan az ellenállásom. A plafon felé emelem az arcom a megadásom jeléül, ő pedig örömittasan elkezd befelé tolni a terembe.
Az oktató, meg épp ezt a pillanatot választja magának, hogy megmutatkozzon - legalábbis abból, hogy a fickó magabiztosan besétállt mindenki elé középre és szembe fordul velük, így velem is, arra tippelnék, hogy ő az. Elég egy pillantást vetnem rá, hogy azonnal földbe gyökerezzen a lábam. Leblokkol még az agyam is, így még csak megállítani se tudom magam abban, hogy végig ne mérjem, kicsit tovább időzve rajta a tekintetemmel, mint azt be merném vallani. Amikor pedig ráeszmélek, hogy mit művelek, érzem, hogy az arcom lángolni kezd, így lányos zavaromban azt az egy dolgot teszem, amit a helyemben valószínűleg mások is tennének - megpróbálok menekülni.
- Na nem. Már itt se vagyok! - azzal fordulnék is kifele, hogy minél hamarabb távozzak innét, de Eva meggátol benne és minden küzdelmem ellenére betessékel a terembe. Más lehetőség híján, fél kézzel az arcom takarva, megpróbálok elbújni a többi ember mögött és imádkozom, hogy hirtelen láthatatlanná válhassak.
Képességem
✦ Fel tudom venni a mesebeli sárkány alakomat. Ebben a formában pedig képes vagyok tüzet okádni, repülni is, a sokezer mérgező tüskémmel tökéletesen célba lőni - tehát mindenre, amire sárkányként valaha képes voltam.
✦ A célzóképességem emberként is megmaradt; mindegy, hogy dobok, rúgok, vagy lövök, az esetek többségben szinte sosem megy mellé.