Kattintások. Másodpercenként számtalan alkalommal kattintok az egeremmel, nyomom le a billentyűket, miközben figyelek és hallgatózok. Az ajtóm kulcsra zárva, hiszen nem szeretem, amikor Ryu játék közben megzavar. Számomra az kibertér az egyik terület, amely a békét jelenti, ahol ténylegesen tudok figyelni magamra. Most mégis dühös vagyok. Az egyik kollégám leszólta azokat a képeket, amiket kínkeservesen elkészítettem a számára, és mindennek a tetejébe valamelyik hülye kiütötte a Mira ablakomat.
Utálom, hogy ostoba emberekkel vagyok körülvéve. Egyikük sem érti miként működik a játék, ami pedig még rosszabb, a környezetem nem érti meg miként működök én. Olyan nehéz elhinni, hogy nem mindenki szociális és a hátam közepére nem kívánom az örökké vidám figurákat?
Próbálom kizárni az ajtó túloldaláról érkező szüntelen, türelmetlen kopogást, de most nem olyan játékot játszok, ahol feltolhatom a zene hangerejét. Itt minden apró neszt meg kell hallanom, különben vége a körnek és cseszhetjük.
- Légyszi állj már fel és vedd le nekem! – szűrödik át a kopogás mellett, amikor éppen készülnék ellőni valakit. Mellélövök, engem azonban azonnal headshotolnak. Mogorván tépem le a fejemről a fejhallgatót, lököm el magam a székemmel, hogy pár pillanattal később elfordítsam a kulcsot a zárban.
- Ezerszer kértelek már, hogy ilyenkor ne nyaggass! – pillantok rá Ryu-ra haragosan, miközben finoman eltolom őt, hogy eleget tegyek a kérésének. Nem tudok rá sokáig haragudni, hiszen évek óta a legjobb barátom, mégis milliószor kértem már, hogy hadd tegyem lejjebb azokat a holmikat, amik neki is fontosak és jelenleg nehezen elérhetőek. Sokszor úgy érzem, hogy ezekkel csak ürügyet keres arra, hogy kirángasson a szobámból pont akkor, amikor én egyedül szeretnék lenni.


Mély levegő. Semmi gond, igaz az előttem álló hölgy immár másodjára torlaszolja el a sort az üzletben és továbbra sem hajlandó tudomást venni arról, hogy nem körülötte forog a világ, de… Inkább nem kezdek balhézni vele. Ha Ryu-nak nem lennének korlátai és tudnám, hogy nem szórná el feleslegesen a pénzt minden hülyeségre, akkor biztosan őt küldeném vásárolni, de így marad nekem ez a tortúra. Ezek után biztosan rákeresek neten, hogy nincs-e házhoz szállítás.
Összekoccanok a mögöttem lévővel, ahogy megpróbálok kifordulni a sorból. A nő mogorván rám pillant, én pedig inkább keresztül nézek rajta. Meg sem érdemli, hogy elnézést kérjek tőle, különben is nagyjából öt perccel ezelőtt még ő tolta a sarkamra a saját kocsiját.
Fellélegzek, amikor egy kicsit hézagosabb sorra érkezem. A tisztítószerek között kicsit kisebb most a tolongás, mint a gyümölcsöknél, így sokkal könnyebben haladok előre. Vagyis, haladnék, ha nem csörrenne meg a telefonom a kezemben, amiről eddig a bevásárlólistát néztem. Anya az. Nagyon nem akarom felvenni, mégis tudom, hogy hívogatna, amíg nem reagálok, vagy még rosszabb: felhívná Ryu-t, a lakótársam pedig olyan dolgokat kotyogna ki, amikhez anyámnak semmi köze.
- Igen, anya? Mit szeretnél? – húzom el a képernyőn az ujjamat, hogy reagáljak a hívásra, hogy pillanatokkal később anyám hangja töltse be a koponyámat a fülhallgatón keresztül.
Kérlek, ne értsen félre senki, szeretem a családomat, de… Igen, ott van az a picike de, ami azért jött létre, mert úgy érzem, hogy túl nagy elvárásokat állítanak az irányomba. A testvéreim már régen learattak minden babért: az egyikük sebész, a másik jogász, a harmadik pedig még az én álmomat is elvette és menő programozó. Ezek után valahogy nincs kedvem hazautazni az ünnepekkor és végighallgatni azt, hogy én még mindig egy ostoba újságnak fotózok és elpocsékolom az életemet.


Ryu már hosszú évek óta ismer, de akkor hallott először, igazán szívből nevetni, amikor a játék megjelenése után nem sokkal rátaláltam erre a közösségre. Ritkán mondom másokra, hogy kedvelem őket, a többség megmarad a tolerancia határán, de ez a néhány ember - akárcsak Jung -  még a legrosszabb napjaimon is képes megmosolyogtatni.
Valorant csapatként indultunk, mára azonban mindent játszunk. Ebben a közösségben minden lehetek, ami a valóságban nem: népszerű, nagydumás, kedvelt, olyasvalaki, akinek a képességei lenyűgözik az embereket.
A közösségbe online téren keresztül bárki csatlakozhat, de a valóságomat sosem engedem közel hozzájuk. Nem akarom, hogy lássák milyen szánalmas semmirekellő vagyok valójában, ezért minden alkalommal még a szokásosnál is jobban bezárkózok, amikor ezekkel a fiúkkal és lányokkal beszélek, ha pedig Ryu valahogy mégis bejutna a szobámba, azonnal némítom a mikrofonomat.
A virtuális térben létező Kenji és a valóságban gyötrődő Kenji nem mosódhat össze, különben összetörnék, hogy tényleg a világon senkinek nem vagyok különleges.


Szeretek fotózni. Az érdekes, furcsa, szokatlan beállítások és szögek kedvelőjeként mindig próbálom egyedire megalkotni a képeimet. Ennél jobban pedig már csak azt szeretem, amikor egy teleszkóp és a kamerám kíséretében kivonulhatok egy elhagyatott, nyugodt helyre, ahol nem vár rám más, mint az univerzum végtelen világa, a misztikus és titkokkal teli égbolt.
Azért dolgozok a szerkesztőségnek, hogy valamiből meg tudjak élni, de ha nem muszáj az ő hülyeségeiknek eleget tennem, akkor a természet gyönyöreit örökítem meg a legszívesebben: a teliholdat, amelyet megannyi ragyogó csillag táncol körül, a tenger hullámait, amelyek megtörnek a sziklákon… És még sorolhatnám, azonban most a figyelmemet leköti a gépem beállítása, hiszen csillagzáport ígértek az éjszakára, így a hűvösebb időre fittyet hányva készülök a legújabb képsorozatomra, amelyet ismét senki más nem fog látni, csakis a számítógépemen lévő rejtett mappa, ahová az összes többi képemet feltöltöm.


A természetfotózás mellett kedvelem az antik tárgyakat, aktív látogatója vagyok egy idős hölgy régiségkereskedésének, akinek az üzletét próbálom fellendíteni azokkal a fotókkal és egy weblap üzemeltetésével, amelyeket én készítek.
Az idős hölgy hálás a segítségemért, én pedig örülök neki, hogy találkoztam olyasvalakivel, aki nyugodt és türelmes, illetve akivel csendesen osztozgatok a gondolataimon, anélkül, hogy bárki végigtrappolna az életemen. Mindketten nyertesei vagyunk ennek a találkozásnak, s ha páran tudnák, hogy ingyen segédkezem neki, meglepődnének rajtam. Pedig nincs ebben semmi szokatlan, én is tudok segítőkész lenni, cserébe csupán elvárom, hogy ne nyaggassanak.
A nyaggatásról akaratlanul is eszembe jut az a látogató, aki Irmához ugrott be a minap a szerkesztőséghez – már sokszor összefutottunk korábban, egyszer én öntöttem le Notus kávéjával véletlenül, egyszer pedig ő borított le engem -, az a lány azóta is folyamatosan zaklat, és legutoljára is csak úgy tudtam megszabadulni, hogy bemenekültem előle a boltba. Remélem, nem ólálkodik kint most sem, ugyanis biztos vagyok benne, hogy a múltkoriért elégtételt akar venni rajtam, holott nem csináltam semmit.
Talán, ha itt végzek a dolgommal, akkor jobb lenne, ha a régi kincseket magam mögött hagyva, elegánsan a hátsóajtón távoznék, mielőtt ez a szélvész veszedelem még rám talál és meggyilkol.