Ment a zene amíg takarítottam. Anyu lemezlejátszóját indítottam el, még akkor került hozzám, amikor tizenhatévesként kikönyörögtem tőle, hogy rakjuk át az én szobámba. Végre vissza fogja kapni. Bár már egyszer elköltöztem az iskola miatt, de ide mindig visszatértem. Most már csak látogatóba tervezek jönni. Csinálhatnak, amit csak akarnak ezzel a hellyel. Nem lesz már beleszólásom. A dalok segítettek abban, hogy ne álljak le minden részlet mellett nosztalgiázni. Volt azért egyetlen kivétel. Amikor a fiókjaimat néztem át, egy be volt ragadva. Erőset rántottam rajta, hogy ha lehet, a kíváncsiságom megszűnjön. Pár régi füzet volt benne, kódokkal, jelszókkal, tervekkel, de ami igazán érdekes volt az a legalaján volt.
A jegyzetfüzet közepében egy üzenet volt írva. Nekem. A hét éves Ryungtól. Vagyis jobban mondva: azzá akart válni, aki én jelenleg vagyok. Független, barátokkal, álmokkal és reményekkel teli.


Ez volt az utolsó mondat a szövegben, egy kis bénácska rajzzal a végén. Egy kisebb Ryu szerű forma mellett állt egy nagyobb. Akármennyire nyálas vagy kínos, jó erre visszatekinteni. Főleg, hogy vár rám egy szakasz az életemben, amire az első pillanattól kezdve vágytam. Már akkor a fejemben volt ez, amikor még alig találtam a szavakat, de éreztem mi kell nekem. Önállóság.
Persze, mozgássérültként sose leszek ezer százalékosan, de már az is valami, hogy el jött az idő, amikor el tudok szakadni a szülőktől. Mert azt jelentette nekem normálisnak lenni, hogy nem kell rátámaszkodom senkire örökké, ha nem szeretnék. Ezt bárcsak meg tudnám osztani a múltbéli énemnek. Hogy idővel jobb lesz, csak türelmesen kell várni, még ha nehéz is. Nekem könnyű beszélni, átmentem ezeken és tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy mit kellett volna csinálnom. Sajnos, nincs akkora luxusom, hogy ezt meg tudjam mondani annak a kisiskolásnak, aki majd' eltörte az anyukája ujját úgy szorította mindenegyes nap az osztály előtt. Ha tudná.
Támadt egy ötletem, arrébb gurultam a kerekesszékemmel, hogy a hátizsákomból ki tudjak venni egy tollat. Muszáj volt egy apró bíztatást írnom neki. Olyan árvalkodó, és semmi happy end nincs. Ezen, kötelességem volt változtatni.


Ezzel pedig el is raktam a noteszt, indulnom kellett már. Gyors összekaptam, ami még kellett. Aztán egy végső pillantás után, becsuktam a szobám ajtaját.


Az új városban remek volt az élet, azt nem szabad letagadni. Nekem legalábbis. Hihetlen volt, hogy szinte teljesen megfordult a szerencsém. Bár lehet, hogy ezzel kicsit hazudok, hiszen mindenek előtt nekem ott volt Kenji is, meg természetesen az a kis ördögfajzat, akit a húgomnak hívok. Mégis itt több embert ismertem meg, így még több sztorival bővültem, ami nagyban motivált arra, hogy folytassam a munkám. Imádtam nézni a megvágatlan videókat, mert szerettem látni a hibákat. Na, nem azért, mert kárörvendő lennék (csak talán a legközelebbi ismerőseimnek), csak az a tény, hogy senki se tökéletes, megnyugtató volt. Ha pedig csináltak egy fatatális dolgot, az szépen ment a kukába általam. Senki nem fog róla tudni. Azért volt nálam egy mappa minden videósnál, ami tartalmazta a kivágott jeleneteket, hát ha valaki szeretett volna egyszer egy olyan videót is csinálni. Én mindent vállalok. Éppen Jungnak küldtem át a kész, vágott videót, hogy bólintson rá és akkor fel is teheti. Sose gondoltam, hogy zenésznek is fogok úgymond dolgozni. Nem bántam, hiszen így csak még többet nyertem, egy új barátságot is. Nekem ennyi elég volt. A sok barát akihez mehettem, aztán a nap végén feltöltődni, amikor minden szociális elemem már lemerült.
Megragadva a mankóimat pedig készen voltam még egy kis társaságra, ha Kenjinek még nem mentem az agyára.
Egyetlen baj az volt, hogy Aeri nem volt is, és hiányzik, még ha az egyik plüssét el is csórtam.