Ahogy kinyitom a szemeimet, el fog a rettegés. Rémülten ülök fel a sötétben, azonban még előttem él előttem a kép, hogy Sonja leül a kórházi ágyamra, és a kezemet szorongatja. Akkor nem értettem, hogy miért cselekszik így, de miután már átéltem ezt az eseményt és azóta is kísért álmaimban, pontosan ismerem a forgatókönyvet: a társam, Jason meghalt.
Hidegvízként ér a felismerés, ahogy a szemeim elől szertefoszlik az álomkép, és automatikusan a telefonomhoz nyúlok, hogy tárcsázzam Jason számát. Kicseng. Hallom a búgást a vonal végén, azt a szokásos hangüzenet: A hívott szám nem elérhető.
A telefon kicsúszik az ujjaim közül, az ölembe pottyan, miközben is az arcomat a kezeimbe temetem. A hajamba túrok. Nem akarom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Elfojtom a sírást, és hangtalanul remegni kezdek a takaró alatt.
Az akció nem történt meg. Az volt az álom. Mégis, amikor lelököm magamról a takarót, és megpróbálnék ránehezedni a lábamra, erőtlenül csuklok vissza az ágyra. Képtelen vagyok tovább visszafogni a könnyeimet: keservesen zokogni kezdek, mert a legjobb barátom, a társam és bajtársam részben miattam halt meg. Ezt pedig soha nem fogom megbocsájtani magamnak.


- Sajnálom, Nate, de nem oszthatok meg további részleteket az üggyel kapcsolatban – sóhajt fel Anderson, miközben próbálok belepillantani az előtte heverő papírhalmazba. Finom mozdulattal rátenyerel a papírokra és elhúzza az orrom elől. Csalódott fintorral tekintek rá, de valahol megértem. Én sem feltétlenül osztanám meg annak az esetnek a fejleményeit, ahol egy kollégám társa életét vesztette.
Mégis úgy érzem, hogy én vagyok a felelős Jason haláláért, és talán ha akkor kicsit másképp döntöttem volna, akkor Jason még élhetne, én pedig nem lennék lesántulva.
- Nate, a főnök keres téged – bukkan fel Julie aggódó tekintettel, mire a mankóimra nehezedve próbálok megfordulni. Anderson és Julie ugyan érdeklődnek afelől, hogy segítsenek, de csak megrázom a fejemet. Köszönöm, de nem vagyok béna, ha talán nehézkesen is, de tudok még járni. Sokkal nagyobb veszteség ért ennél az életben.
A főnök az irodájában pöffeszkedik. Kényelmesen hátradől a bőrszékében, miközben a kezében egy papírost lenget. Nem tudom innen kivenni a betűket, de a hivatalos pecsét és az aláírása így is szemet szúr.
- Hívatott – szólalok meg nemes egyszerűséggel, mire hajlandó rám pillantani. Sosem kedveltem őt, elég egy pillantást vetni a borostás arcára és a mélyen ülő, gonosz tekintetére, hogy tudjad: pont olyan korrupt, mint azok a rohadt politikusok.
- Részvétem Jason miatt – töri meg a csendet az üdvözlését követő rövid csend után. Tudom, hogy hazudik. Utálta Jasont, mert Jason volt az egyetlen, aki szembeszállt a hülye döntéseit illetően.
- Csak ezért keresett? – kérdezem fojtott hangon. Ha nem állnék ingatag lábakon és ne lennék jól nevelt, akkor rég eltörtem volna az állkapcsát a mankómmal.
- Nem. Megtárgyaltuk az esetedet, és arra jutottunk, hogy áthelyezünk téged másik városba. Nem jó neked ez a környék, Nate. Túl sok a rossz emlék és attól tartok, hogy az igazságszolgáltatási vágyad rossz irányba terelne, ha itt maradnál. Így amíg lábadoztál, elintéztük az áthelyezésedet. – Felém nyújtja a dokumentumot, azonban teljesen le vagyok sújtva. Komolyan képes volt eltakarítani engem is az útból? Biztosra veszem, hogy ő sem olyan feddhetetlen, mint amilyennek mutatja magát. Jasonnek igaza volt. Ez a fickó nyakig sáros.
Hangot adok a véleményemnek. Összeveszünk. Idegesen a földhöz csapom a mankóm végét, ő távozásra szólít fel. Odabicegek az asztalához, farkasszemet nézek vele, majd megragadom a hülye kérelmét, és otthagyom.
Ahogy a hűs víz az arcomhoz ér és felemelem a fejemet, a félhomályos fürdőszobában épphogy ki tudom venni a saját vonásaimat a tükörből. Még mindig nem tudom elfogadni, hogy szabotáltak engem. Végére fogok járni az ügynek, vagy így, vagy úgy.


Mivel továbbra sem jó a lábam, hogy terepmunkára küldjenek, így nekem jut az unalmas papírmunka, adatrögzítés, illetve a vallomások rögzítése. Nem ehhez vagyok hozzászokva. Régebben túszdrámákban vettem részt, gyilkosságokat derítettünk fel, vagy elrabolt személyeket találtunk meg, most pedig itt ülök ebben az apró, dohszagú irodában, és minden napom azzal telik el, hogy átértékelem az életemet.
Nem vagyok hajlandó elfogadni a tényt, hogy így kiszúrtak velem, de nem a fata morganabelieket okolom emiatt, hanem a volt felettesemet, aki vélhetően veszélyt látott bennem, ezért eltüntetett a világvégére. Szó szerint a világ legdugottabb zugának érzem ezt a helyet, ugyanis ezelőtt sose hallottam a városról.
Kevesebb, mint egy éve kerültem ide, de még mindig tud meglepetésekkel szolgálni a város. Csörög a telefon. Kellemetlenül nyúlok a régimódi telefonkagyló után.
- Hamarosan érkezem. – Felsóhajtok, miután végighallgatom a kollégámat és bontom a vonalt. Mégsem tűnik annyira álmos városnak a hely, amióta a buszos incidens történt. Sőt, azóta egyre több apróságot veszek észre a várost járva és ez egyáltalán nem tetszik nekem. Azonban nem érek rá ezen az ügyön töprengeni – egyrészt nem az enyém, másrészt csak annyi közöm van hozzá, hogy felvegyem a vallomásokat -, így az asztalra támaszkodva feltornászom magam a székből, és bicegve elindulok a kihallgatóterem irányába.
Még mindig szörnyen megalázónak érzem, ahogy a sérült lábammal lépdelek végig a folyosókon, amelyeken ismeretlen arcok köszöntenek vissza rám. Hol siklott ki ennyire az életem?
- Üdvözlöm, hölgyem. Kérem, fáradjon velem, szeretnék feltenni Önnek néhány kérdést az esettel kapcsolatban – köszöntöm a nőt, aki kicsit rémültnek látszik. Nem csodálom, kész mészárszék lehetett. Ma már ő a harmadik, akit ki kell kérdeznem, és úgy érzem, hogy ez a sor még csak növekedni fog…